Merre lejt?

Adatok bizonyítják, hogy nem javult az oktatás minősége Orbán Viktor 2010-es uralomra jutása óta. Az iskolák szakmai autonómiája megszűnt, a pedagógus-életpálya romokban, a diákok teljesítménye nem javult, esélyegyenlőségről pedig szó sincs.

VERES VIKTOR

Riba István

Alaposan fel lesz adva a lecke Pintér Sándor belügyminiszternek, ha eredményt akar felmutatni az ő tárcájához került oktatásügyben. Különösen úgy, hogy az eddigi oktatásirányítás a helyén marad, holott az sokkal inkább a felülről érkező politikai megrendelések végrehajtásában buzgólkodott, mint a csőstül jelentkező problémák orvoslásában. Az oktatáskutatók évek óta jelzik, hogy a köznevelési rendszerrel komoly gondok vannak, a kormányzat mégis inkább ideológiai háborút folytat az iskolákkal ahelyett, hogy a bajok megoldására koncentrálna.

Pedig 2010-ben nagy elánnal vetette bele magát a kormányzat az oktatás átalakításába, a megfogalmazott cél az esélyegyenlőség megteremtése volt. Valóban minden adat azt mutatta, hogy az oktatásban elért tanulói eredményeket a gyermekek szüleinek társadalmi státusza határozza meg a legerősebben; a kormányzat azt ígérte, hogy az oktatás megpróbálja az ebből eredő gondokat kiküszöbölni. Erre hivatkozva vették állami irányításba az addig az önkormányzatokhoz tartozó iskolákat, s ezzel a jelszóval zúzták szét a tankönyv­piacot, mondván: az egyentankönyvek majd elősegítik a tanulók iskolai eredményében mutatkozó hatalmas különbségek csökkentését. Emellé egy pedagógus-életpálya kidolgozását is ígérték, vonzóvá téve a szakmát a kiváló diákoknak is. Ma már elmondható, hogy a kísérlet nem sikerült. Ez adatokkal is alátámasztható. Rendszeresen megjelenik a – korábban a Magyar Tudományos Akadémiához, ma az Eötvös Loránd Kutatóhálózathoz tartozó – Közgazdaságtudományi Intézetnek A közoktatás indikátorrendszere című, a hozzáférhető adatokból összeállított kötete. Emellett számos következtetést le lehet vonni az országos kompetenciamérés, valamint a PISA-felmérések adataiból is.

Mindezek azt mutatják, hogy az alapvető cél, a diákok esélyegyenlőségének javítása nem valósult meg. A teljes körű óvodáztatás programja ellenére a tanulók jó része olyan hátrányokkal érkezik az iskolába, amelyeket a pedagógusok a jelenlegi helyzetben nem tudnak kezelni. Egész országrészekben egyre nagyobb hiány van a szakos pedagógusokból, s e vidékeken fenyegeti a diákokat a legjobban – már az általános iskolában – a lemorzsolódás. Észak- és Kelet-Magyarországon akad, ahol a tanulók negyede lemorzsolódással veszélyeztetett. Nem igazán sikerült a roma tanulók felzárkóztatása sem, most is ugyanolyan csekély hányaduk jut el a gimnáziumig, mint tíz évvel korábban. Ugyancsak kevesen kerülnek közülük érettségit adó szakképzésbe, csupán az érettségi nélküli szakképzésben nőtt valamelyest az arányuk.

Ma már el­­mondható, hogy a kísérlet nem sikerült

Alapvetően fontos lenne szakmailag és anyagilag megerősíteni, pedagógusokkal és a pedagógusok munkáját segítő szakszemélyzettel ellátni azokat az iskolákat, amelyekben sok a hátrányos helyzetű gyerek. Márpedig a magyar iskolák közel 30 százaléka, az északkeleti megyékben pedig több mint a felük ilyen. Az adatok azonban azt mutatják, hogy éppen ezekben az iskolákban van gond a pedagógusellátottsággal: ezekben a legnagyobb a nem szakos vagy egyenesen képesítés nélküli pedagógusok aránya, és a legkevesebb a pedagógiai asszisztens. Nem jut tehát megfelelő szakmai és anyagi támogatás ezekbe az iskolákba, mint ahogy a jól felkészült pedagógusokból is hiány van.

A mai magyar oktatási közállapotok tehát messze nem szívderítőek. A pedagógusgárda ráadásul rohamosan öregszik, jelentősen megnőtt a 60 év feletti tanárok aránya, miközben a pályakezdőké csökken. A tanárok mellett súlyos hiány van az iskolai segítőkben is, nincs elég gyógypedagógus, gyógypedagógiai asszisztens, iskolapszichológus, ifjúság- és családvédelmi felelős, illetve szociálpedagógus. Az iskolák felében kevesebb mint 150 diák tanul, ezekre a helyekre még utazó szakember sem jut el, holott éppen ezekben lenne rájuk a legnagyobb szükség.

A tanulói eredményesség azt bizonyítja, hogy továbbra is jelentős területi egyenlőtlenségek jellemzik az oktatási rendszert. A kompetenciamérések például évről évre ugyanazt a mintázatot mutatják: a Nyugat-Dunántúl és Közép-Magyarország diákjai jól teljesítenek, Észak-Magyarország és az Észak-Alföld tanulói viszont lemaradásban vannak. Ezen nem változtatott sem a tankönyvek egykaptafásítása, sem az oktatásirányítás központosítása.

A 2021-es kompetenciamérések adatai még nem ismertek, de a 2019-es adatok azt mutatják, hogy a tizedik évfolyamos halmozottan hátrányos helyzetű tanulók rosszabbul teljesítenek, mint a nem halmozottan hátrányos helyzetű hatodikosok. Ez azt jelenti, hogy ebben a körben sok tanuló még a mindennapi életvitelhez, a munkavállaláshoz szükséges alapvető készségeket sem tudja elsajátítani az iskolában. Újratermelődik egy olyan réteg, amely nem képes a munkaerőpiacra lépni, s számukra nem marad más, mint a közmunka vagy a segély, holott az oktatási rendszer megfelelő átalakításával ezen segíteni lehetne.

Ez a  tanár­ellenes populizmus értő fülekre talál a  kormányban

Ezért gond, hogy a kormány megszüntette az iskolai autonómiát, az iskolavezetések önállóságát: mivel ők ismerik a legjobban a helyi körülményeket, nekik kellene meghozniuk a szükséges döntéseket. Vonatkozna ez a tantervkészítésre, a tankönyvek és a taneszközök megválasztására éppen úgy, mint a pedagógusok és segítőik kiválasztására, a bérezés differenciálására, továbbképzések szervezésére, a minőségi munka biztosítására. Ehelyett a kormány sehova nem vezető ideológiai háborúba bonyolódott a Nemzeti alaptanterv körül, hihetetlen mennyiségű tananyag elsajátíttatását írta elő, s ráadásul minduntalan be akarta vonni politikai játszmájába az elfogadható bérezésért küzdő tanárokat.

Akik most megtudhatták a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökétől, az oktatási kérdésekben is rendszeresen megnyilvánuló Parragh Lászlótól, hogy hol a helyük. A tanárok legyenek elhivatottak, motiválóerőként ott van nekik a nyári szünet, ezért nincs szükségük magasabb bérre – nagyjából így foglalható össze Parragh eszmefuttatása. Ez a tanárellenes populizmus minden bizonnyal értő fülekre talál a kormányban, amely nem igazán igyekszik a béreket emelni. Bár több kormánytag már jelezte – legutóbb Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter –, hogy ezt a lépést meg kellene tenni, végül mindig arra jutnak, hogy a mai gazdasági helyzetben erre nincs lehetőség. A cinikusabb válasz szerint az unió a hibás: ha küldené azokat a pénzeket, amelyek a kormánypárti politikusok szerint járnak Magyarországnak, akkor lehetne szó béremelésről.

Márpedig az átlagos diplomásbérhez mérve a pedagógusbérek rég nem látott mélységben vannak. Különösen a férfi tanároké marad el a diplomás férfiak – a nőkénél még mindig magasabb – átlagától: alig fele annak. Nemzetközi összehasonlításban a magyar pedagógusok ezzel rendszeresen a lista végén szerepelnek. Így pedig igazán nem csoda, hogy egyre kevesebben jelentkeznek tanár szakra a felsőoktatásba, és ők sem a jól teljesítő diákok soraiból kerülnek ki. A felvettek jó része így menet közben lemorzsolódik, a tanárként végzettek közül pedig sokan nem tanárként helyezkednek el.

Sok sebből vérzik tehát a magyar közoktatás. A belügyminiszter a rendelkezésre álló adatok figyelembevételével dönthetne a rendszer új pályára állításáról, erős szakmai konszenzussal és sok pénzzel megtámogatva. Egyelőre azonban nem látszik, hogy e feltételek adottak lennének