Erdély tájegység, ahol működő kávéház idézi fel a századforduló polgári világát
Túl a székelykapun
Tízmilliárd forintból, tizenöt hektáron épült fel a szentendrei Skanzen eddigi legnagyobb vállalkozása, az Erdély tájegység, ahol működő kávéház, posta, patika, nyomda, üzletek és jeleneteket előadó színészek idézik fel a századforduló polgári világát.
Nincsenek székely harisnyás legények, nem zeng a székely himnusz, és a már a magyar közintézményeken is egyre gyakrabban látható kék-fehér székely zászlót sem lengeti a szél. Sok közhelyet el kell felejteni Erdélyről, és általában a skanzenekről is, ha meg akarjuk érteni a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum évtizedes munkával most elkészült új, kilencedik tájegységét. A vállalkozás méretét jelzi, hogy az eddigi 312 épület közel 150 újjal és több tízezer műtárggyal bővült, az építkezés öt éve tart, és koránt sincs vége a projektnek.
Csillagösvény és székelykapu helyett rideg határátkelőn át vezet az út a Ceausescu-kori Romániába. A korabeli egyenruhába bújt határőrök szigorú tekintetének köszönhetően egy pillanatra újra lehet élni az egykori határátlépések okozta gyomorgörcsöt. A betonépület és az útlevél-ellenőrző bódé mellett régi Dacia személyautó és Ikarus busz áll. Megmutatják a látogatóknak, hogyan csempésztek az utazók könyveket, élelmiszert, mindazt, ami az egyik legsötétebb kommunista diktatúrában valamennyire segített a fizikai és szellemi túlélésben, és hogyan hoztak a romlatlannak és ősinek tartott Erdélyből szőttest, varrottast, kerámiát és persze pálinkát. A többórás sorban állásból szerencsére nem adnak ízelítőt, könnyen át lehet haladni az országút alatt vezető gyalogosalagúton is, érzékelve, hogy nem egyszerűen az egyik magyarországi tájegységből a másikba vezet az út. De még mindig nem a korondi fazekak és a puliszka Erdélye vár.
Kortárs épület lett a tájegység kapuja: „Nem keverjük a népit a népiessel” – mondja Cseri Miklós, a Skanzen főigazgatója, az Erdély tájegység főkurátora. Mivel történeti kiállítást kevesen bogarásznának végig, a kurátor úgy döntött, negyedórás, látványos vizuális show-ban elevenítik fel Erdély történetét, olyan tálalásban, amivel vélhetően mindenki azonosulni tud. Ez a kiegyensúlyozottság minden egyes feliraton, tárgyleíráson, kiállítási tárgyon látszik, de mégsem kerüli meg a kényes kérdéseket. Külön tárlaton mutatják be a magyar etnikum számarányának változását, tárgyilagosan veszik sorra a csökkenés történelmi okait. Ahogy számos helyen megjelenik a románokkal való együttélés, a második ütemben pedig felépül egy román porta, ahol az ortodox egyházi kultúrát is bemutatják.
a századfordulós állapotok szerint építették fel
A bevezető kiállításról kilépve fiktív kisváros főterére ér a látogató, ami első pillantásra bárhol lehetne a Kárpát-medencében. A székelyudvarhelyi postahivatal, a marosvásárhelyi szecessziós nyomda és a Corso kávéház, a Kós Károly által tervezett sepsiszentgyörgyi lakóház, a székelykeresztúri patika, a kézdivásárhelyi örmény divatáru-kereskedés szerencsére máig áll eredeti helyén, csupán másolatban épültek fel Szentendre határában. A legtöbb esetben a berendezés sem eredeti, hiszen a múlt századforduló lakóinak holmijai rég eltűntek a háborúk és a többszöri rezsimváltások során, legfeljebb egy-egy fotó vagy imakönyv származik a kiállításon megidézett portákról.
Mégis hitelesek, hiszen a századelő sorozatban gyártott bútorai épp olyanok voltak Brassóban, mint Sopronban. A székelykeresztúri patika műemlék berendezése például egy budapesti István utcai, vietnámi üzletté átalakult gyógyszertár bútorzata. Az OSB-lapokkal eltakart berendezést az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. Jobbára persze Erdélyből származnak a tárgyak, közel ötvenezret gyűjtöttek be a múzeum szakemberei, mégsem ezeké a fő szerep az új tájegységben. A polgári létet reprezentáló díszes tálalók, ágyak, a néhány megmaradt négyzetcentiméterből újrateremtett színes tapéták, kovácsoltvas esernyőtartók mind csak statiszták a társadalmi folyamatok bemutatásához.
A posta például amellett, hogy felvonultatja a kor modern technikai újításait, a kipróbálható távírót, a csőpostát, a manuális telefonközpontot, megmutatja a nők belépését a munka világába. Az emeleten pedig a postatiszt lakása nemcsak a kiszámítható „életpályamodell” biztosította polgári jólétbe enged bepillantást, hanem annak összeomlásába is. A színészek által az enteriőrben előadott jelenet azt a napot mutatja be, amikor a családfőnek döntenie kellett, felesküszik-e a román államra, hogy megtarthassa állását, vagy ellenáll, és inkább Magyarországra megy, mindezt egy Keleti pályaudvari vagonlakásra cserélve.
A szomszédos házban az erdélyi társadalom rétegződését ismerhetjük meg. A Keresztes család története azt mutatja meg, hogy a székely előkelők a lófői címet büszkén viselték ugyan, birtokuk is volt, de már nem a földből éltek, hanem a testvérpár ügyvédi praxisából, és a helyi közösségben élvezett tekintélyüket is ez adta. Keresztesék voltak a városban az elsők, akiknek autójuk volt. Ez a kincs lett a veszte is a családfőnek, mert ellenállt, amikor 1944-ben egy orosz katona rekvirálni akarta. A szomszéd postatisztnél a modernebb berendezés modernebb szellemet jelképez. Nem véletlen, hogy az egyik gyűjtőkörútja során Sepsiszentgyörgyön megbetegedett Bartók Béla nála lábadozott hosszú hetekig, és a kiállításon szereplő, helyi mesterek által készített úgynevezett székely zongorán dolgozott a kényszerpihenő alatt, hogy aztán hálából az őt ellátó közösségnek koncertet is adjon a városban.
Hirsch Mór 1906 és 1920 közötti nyomdaüzemének is csak az egyik érdekessége a XIX. századi gépek kipróbálása, az emeleten berendezett szerkesztőség Ady Endrén, Nyirő Józsefen, Tamási Áronon át Dragomán Györgyig mutatja be az erdélyi sajtót és irodalmat. A székelykeresztúri patikában épp a tulajdonos, Jaeger Viktor gyógyszerész és a segédi állásra jelentkező Lengyel Gabriella spontán „állásinterjújába” csöppenünk bele, ami azt illusztrálja, hogy a múlt századfordulón a nők megjelentek az értelmiségi pályákon is. Jaeger Viktor bemutatása pedig a kor vállalkozó szellemét érzékelteti azzal, hogy nemcsak gyógyszert és saját fejlesztésű kozmetikai termékeket árult, a pálinkafőzőjének köszönhetően likőröket is készített, a ház udvarán pedig gyümölcsaszaló és szikvíztöltő üzemelt. Ott készült a Kolumbus víz néven forgalomba hozott szódavíz, amit meg is kóstolhatunk. A Corso kávéházban ennél izgalmasabb italok közül is lehet választani. A már alaposan megkopott, többször átalakított marosvásárhelyi kávémérést a megtalált eredeti tervek, korabeli fotók, képeslapok segítségével a századfordulós állapotok szerint építették fel.
A városi főtér emeletes házai melletti kocsiáthajtókból nyíló utcákat szerényebb, földszintes épületek szegélyezték egykor, a Skanzenben innen kezdődik az erdélyi falvak bemutatása. A most álló tucatnyi épület csak a kezdet, Cseri Miklós főigazgató azt ígéri, ha megkapják a kormányzati támogatást, néhány éven belül valóságos falu épül fel. A közel száz ház és a tárgyak ezrei raktárban várják a döntést. De így is van látnivaló, például a nyárádgálfalvi templom. A főigazgató szerint azért választottak unitárius templomot, mert ez Erdély máig egyik jellemző, ráadásul magyar alapítású felekezete, és ezen keresztül el lehet mesélni azt is, hogy az 1568-as tordai országgyűlés a világon először foglalta törvénybe a vallásszabadságot. A másolatban felépített templom a Ceausescu-féle templom- és falurombolásnak is emléket állít, hiszen a diktatúrák legelőször a kisebbségek szakrális, közösségszervező erővel bíró emlékeit veszik célba – olvasható az egyik teremfeliraton.
A hétfalusi csángók otthonában szinte minden eredeti, a házzal együtt a teljes berendezést sikerült megvásárolni néhány évvel ezelőtt. Így látható, hogyan fért meg egymással a festett népi bútor, a magasra vetett ágy a gépi csipkefüggönnyel és az elektromos csillárral. A másik helyiségben a falra vetített, megszólaló fényképek tucatnyi történetet mesélnek el. A csángó férfiak bérkocsisként, majd taxisként, az asszonyok pedig cselédként járták meg Brassót, sőt Bukarestet. Bár csak némi pénzt akartak összeszedni, hogy a saját falujukban házat, földet vegyenek, sokan ott ragadtak, és gyermekeik gyakran nyelvet, identitást váltottak. „Románia legfőbb exportcikke az olaj, a zsidók és a németek” – olvasható az egykori szász házban a Ceausescu-idézet, utalva arra, hogy fejpénzért adták el például a német kisebbséget az NSZK-nak. A hatalmas szász portában nincs enteriőr, csupán néhány kiállítási tárgy, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években az országból távozók bútorai, használati tárgyai hamar megsemmisültek új gazdáik kezén. A tájegység legrégibb épülete a csíkszentsimoni porta, amely a helyi népszokásokat és ünnepeket mutatja be, és ott jelenik meg az erdélyi identitás meghatározó eleme, a székelykapu is.
Látszólag a legkevésbé izgalmas ház a XX. század elején épült kiskedei kultúrotthon másolata. Az épület azt jelképezi, hogy a templom és az iskola mellett az egyletek voltak a közösségszervezés legfontosabb bázisai. Le is csapott a korabeli civilekre a hatalom. De a gyűjtés során a romos épület padlásáról előkerültek a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és az Unitárius Nőszövetség betiltása előtti utolsó, 1948-as János vitéz előadás díszletei, amelyeket a múzeum szakemberei lemásoltak és a színpadon felállítottak. A helyiek, látva, hogy a skanzen milyen értéket tulajdonít mindennek, felújították a düledező épületet, és hetven év elmúltával újra eljátszották a János vitézt. Ez az előadás látható most videóról a színpadi kivetítőn, újabb idősíkot nyitva az így is alaposan rétegzett történetben. Cseri Miklós szerint a Skanzen egyik legfontosabb missziója, hogy ne csak műtárgyakat mentsen és mutasson be, hanem segítsen a helyieknek, hogy ismét megtanulják közösségteremtő hagyományaikat.