Haiti a nyugati félteke egyik legszegényebb országa. 2020-ban az egy főre eső GDP-je 1177 dollár volt, miközben a Hispaniola szigetének másik felén lévő Dominikán ugyanez 7268 dollár. A mai haiti nyomort a bukott államok szokásos balsorsával – a korrupcióval, az elnyomással, a természeti katasztrófákkal, a lakosság szörnyű egészségi állapotával és iskolázatlanságával – szokás magyarázni. De, mint azt a The New York Times epikus méretű cikksorozata feltárta, mindez a gyötrelem a francia és az amerikai rabszolgatartók és bankok elképzelhetetlen kapzsiságában gyökerezik. Haitinak 122 éven keresztül kellett zsarolással kikényszerített váltságdíjat fizetnie önnön szabadságáért. Ez évszázadokra ellehetetlenítette a normális fejlődést.

Valóságos csoda volt, amikor Haiti, a világ első feketék irányította köztársaságaként 1804-ben kivívta függetlenségét a francia rabszolgatartó gyarmatosítókkal szemben. A jövő reményteljesnek és gyümölcsözőnek tűnt, hiszen – gyarmatkori neve szerint – Saint Domingue a világ egyik leggazdagabb kolóniája volt a függetlenség kikiáltása előtt. A francia gyarmattartók gazdagsága egyetlen használati cikktől függött: a rabszolgáktól. A XVIII. században összesen 800 ezer nyugat-afrikai rabszolgát szállítottak a gyarmatra (a teljes atlanti-óceáni rabszolga-kereskedelem kapacitásának harmadát a Saint-Domingue-ra tartó rabszolgaszállítmányok kötötték le), így a gyarmat lakosságának majdnem 90 százaléka rabszolga volt. A gyarmattartók szó szerint a halálig dolgoztatták az afrikaiakat, mert olcsóbb volt újakat importálni, mint a meglévők életben tartására költeni.

A szörnyű bánásmód következtében a haiti rabszolgák 1791-ben fellázadtak a francia gyarmattartók ellen, és 13 év alatt kivívták függetlenségüket. A függetlenségi háborúban mindkét fél stratégiai eszközként használta a népirtást: a Napóleon által küldött francia hadsereg, de a független haiti hadsereg is. Miután 1804. január 1-jén kikiáltották a független Haitit, az országban maradt fehér (főképpen francia) lakosságot egyszerűen kiirtották. A volt rabszolgákból álló katonaság házról házra járt, és egész fehér családokat gyilkoltak meg. A haiti mészárlásban három-ötezer embert gyilkoltak meg.

Az atrocitások, de főképpen a puszta tény, hogy a rabszolgák képesek lehetnek egy egész ország irányításának átvételére, elborzasztotta a gyarmat- és rabszolgatartó államokat (vagyis a kor összes nagyhatalmát). A fiatal Egyesült Államokat irányító Thomas Jefferson megrettent attól, hogy a rabszolgák lázongóhajlama átterjed a déli tagállamokra, amelyek kirobbanó gazdasági növekedését éppen az egyre jobban Észak-Amerikára koncentráló rabszolga-kereskedelem alapozta meg. Ezért gyakorlatilag globális bojkottot hozott össze a franciákkal összefogva az újszülött haiti állammal szemben. A haitiak a britek támogatásában bíztak, de a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi konferencián a britek kinyilvánították, hogy semmilyen módon nem fognak beavatkozni, Franciaország azt csinál Haitival, amit csak akar. Nem is ismerték el Haiti függetlenségét nyolc évvel később, amikor sok más latin-amerikai volt gyarmatot (például Mexikót vagy Kolumbiát) igen.

 

 

A haiti gazdaság az embargók és a fenyegető francia invázió miatt romokban hevert, így Jean-Pierre Boyer 1823-ban arra kényszerült, hogy tárgyalóküldöttséget menesszen Európába, hogy megegyezzenek a franciákkal. A tárgyalások eredménytelenül zárultak, de két évvel később befutott Port-au-Prince kikötőjébe a La Circe nevű francia hadihajó, amely egy 14 hajóból álló flottát vezetett, rajtuk összesen 528 ágyúval. A La Circe kapitánya, Ange René Armand átnyújtotta X. Károly király ultimátumát, amelyben 150 millió frankos kártérítést követelt a francia gyarmattartókat ért veszteségekért (és Haiti elismeréséért). A veszteségek az ingatlanok lefoglalásából és az elvesztett rabszolgákból mint vagyontárgyakból tevődtek össze. A követelés szerint a 150 millió frankot öt év alatt kellett megfizetni, de már az első 30 milliós részlet is hatszor haladta meg Haiti teljes nemzeti össztermékét.

A franciák szándékosan határoztak meg ilyen megfizethetetlenül magas váltságdíjat, hiszen ezzel kettős adósságba tudták taszítani a haitiakat: az általuk követelt „jóvátételt” az ország csak úgy tudta megfizetni, ha francia bankoktól kölcsönt vett fel, egyre mélyebbre ásva magát a kilátástalan adósságspirálba. Az első 30 milliós részlet 80 százalékát francia bankhitel fedezte. A következő években a fő hitelező Ternaux Gandolphe et Cie bank minden fillért megpróbált kisajtolni a haiti kormányból, és a folytonosan csúszó részletfizetések miatt lefoglalta Haiti gyakorlatilag teljes, Franciaországban lévő vagyonát. Egy évtizeddel később Franciaország beleegyezett abba, hogy az adósságot 90 millió frankra csökkentsék, és azt 30 év alatt kelljen visszafizetni.

Jean-Pierre Boyer elnöknek az adósságfizetési megállapodás (és az annak hatására összeomló államgazdaság) miatt kitört népharag következtében 1843-ban el kellett hagynia Haitit, de az államadósság ettől még megmaradt. A XIX. század második felében még mindig a haiti nemzeti össztermék 80 százalékát fordították a külső államadósság finanszírozására. Ekkor a legnagyobb hitelező a Crédit Industriel et Commercial (CIC) bank volt, de Haiti kölcsönöket vett fel német és amerikai bankoktól is. A CIC Haiti kiszipolyozásának még hatékonyabbá tétele érdekében megalapította a Haiti Nemzeti Bankot (BNRH), ami csak nevében volt nemzeti, mert valójában Párizsban székelt, a tulajdonosa a CIC volt, igazgatótanácsában pedig a volt rabszolgatartó fehér franciák leszármazottjai ültek.

A hitelező francia bankok ebben az időben jellemzően 40 százalékos kamatot számoltak fel évente a haiti kölcsönök után, a bevételből pedig még luxusprojektek finanszírozására is jutott. Az egyik ilyen presztízsberuházás volt az Eiffel-torony, amely szinte közvetlenül a Haititól kizsarolt pénzből épült fel. Végül Franciaország 1888-ban tekintette kifizetettnek Haiti államadósságát. Összességében, kamatos kamatokkal együtt a karibi ország 112 millió francia frankot fizetett vissza Franciaországnak 64 év alatt, ami mai áron nagyjából 204 milliárd forintnak felel meg. De itt messze nem volt vége a külföldi hitelezők okozta haiti nyomorúságnak.

A XX. század elején az egyesült államokbeli National City Bank of New York (mai nevén: Citibank) lett Haiti egyik legfőbb hitelezője, és kintlévőségei fejében gyakorlatilag át akarta venni az irányítást a haiti pénzügyi rendszer felett. Megszerezte a BNRH irányítását, és együttesen felkérték az amerikai tengerészgyalogságot, hogy követeléseik fejében segítsen lefoglalni Haiti teljes aranytartalékát. Ez nem volt valami sok (mai áron nagyjából ötmilliárd forint), de aki a kicsit nem becsüli, ugye. Az aranyat faládákban a USS Machias hajó rakterébe szállították, majd egyenesen New Yorkba vitték, a National City Bank páncéltermébe. Ezzel az Egyesült Államok megszerezte a haiti gazdaság feletti irányítást.

A lépés nem meglepő módon lázongást váltott ki Haitin, az elnököt megint elüldözték, Woodrow Wilson amerikai elnök pedig az amerikai üzleti érdekek védelmének ürügyével elrendelhette Haiti invázióját 1915-ben. A következő 19 évben az Egyesült Államok katonai megszállás alatt tartotta Haitit, amit arra használtak, hogy a nemzeti össztermék negyven százalékát az amerikai és francia bankok felé fennálló államadósság törlesztésére fordítsák. Haiti végül 1947-ben fizette ki a National City Bank által folyósított kölcsön utolsó részletét, miközben a haiti nép az éhezés szélén tengődött.

A The New York Times riportjához kutatásokat végző közgazdászok „konzervatív” becslése szerint Haiti az elmúlt kétszáz évben a kizsarolt adósság visszafizetése miatt 21-115 milliárd dolláros gazdasági növekedéstől esett el, ami a belátható jövőre nézve meghatározza az ország sorsát. Az elmúlt évtizedekben Haiti többször próbált jóvátételt kicsikarni Franciaországtól, de az európai állam hallani sem akar erről. 2016-ban Francois Hollande elnök ugyan „függetlenségi váltságdíjnak” nevezte a haiti kizsarolt államadósságot, a francia parlament pedig szimbolikusan semmisnek nyilvánította az 1825- ös követelést, de pénzvisszafizetésről egy szó sem esett.

Természetesen leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy Haiti minden nyomorúsága a több mint egy évszázadig tartó adósságspirál közvetlen következményeként alakult ki. Hiszen az ország független történetét az egymást váltó korrupt kormányzatok, államcsínyek, populista, sőt ördögi módon gyilkos rezsimek (a Duvalier család uralkodása) határozták meg. Ettől függetlenül a mélyszegénységből való kilábalást teljesen reménytelenné tette a minden megtermelt fillért lefoglaló hitelezők hada. A reménytelenség pedig megágyazott az állam bukásának.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/23. számában jelent meg június 3-án.