Az iskolai rendszer teljesen elment betűellenes irányba – erről beszélt lapunknak adott interjújában a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének professor emeritusa. Szörényi Lászlót kérdeztük római nagyköveti emlékeiről, ahogy arról is, a nyolcvanas években valóban szabadabb légkör uralkodott-e az irodalmi életben.

– A most újra kiadott Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán kötet írásaiban a római nagyköveti időszakról olvashatunk szórakoztató történeteket. Így visszatekintve ez mennyire fontos szakasza az életpályájának?
– Gondolkoztam akkoriban egy darabig, elfogadjam-e vagy sem az állást. Soha korábban nem gondoltam, hogy ilyen döntés elé kerülhetek. Egyébként Olaszországot nagyon szerettem mindig is. Hetvenben jutottam ki először, a nagyköveti megbízatás előtt pedig harmincötször jártam ott. Ezek közül a leghosszabb, ami a legtermékenyebb is volt talán, az 1980-81-es időszak. Egy évig a Harvard Egyetem firenzei reneszánsz kutatóintézetében (Villa I Tatti) voltam, azt rettentően szerettem. De hát a diplomácia már más lapra tartozik.

– Nem félt, hogy ha egész addig irodalmár volt, diplomataként majd nem fogják elfogadni?
– Magyar diplomatát én nem ismertem senkit abból az időből. Hogy befogadnak-e vagy sem, úgy gondoltam, majd eldől. A helyzet persze nagyon idegenszerűnek tűnt, úgyhogy felkértem három embert, vállalják el, de egyik sem akarta. Két hét gondolkodási időt kaptam Jeszenszky Gézától. Engem ismert Katona Tamás, ismert Antall József és Jeszenszky Géza. Így jött ez össze. Jeszenszky hívott fel telefonon, kérdezte, mit szólnék hozzá. Tárgyaltam is Klaniczayval róla, a szegedi egyetemmel szintén. Olyan módon mentem bele, hogy nem viszem át a munkakönyvemet a külügybe, nem akarok ott maradni, egyszerűen csak „kölcsönkérnek”. De maradok továbbra is az MTA Irodalomtudományi Intézetének, másodállásban pedig a szegedi egyetem alkalmazottja. Vissza is jöttem.

– Akkoriban kedvelt dolog volt ez, hogy küldjünk irodalmárokat nagykövetnek. Így ment az MDF alatt Szávai János is Párizsba, például.
– Hogyne, hogyne. Más országokból is voltak hasonlók. A lengyel nagykövet, akivel nagyon jóban voltam kinn Rómában, filmtörténész volt, a felesége művészettörténész. Ez a nagykövet írt egyszer egy könyvet a magyar kortárs filmről is, nagy Jancsó-specialista volt. A horvát nagykövet egyházjogász professzor, a csehszlovák pedig irodalomkritikus. Voltam bemutatkozási látogatáson, ő pedig kirakott egy Petőfi-kötetet, mutatván, hogy szereti a nagy magyar költőt. Csakhogy aztán hazarendelték, mert kiderült, hogy korábban besúgó volt. Magyarországi és erdélyi írókkal is jó kapcsolatot tartott fenn, nem véletlenül.

– Említést tesz könyvében az Elnöki Tanács egykori elnökéről Losonczi Pálról is, aki Perszepoliszban tévedésből „hello, boy, whisky!” felkiáltással üdvözölte az abesszin császárt. Önnek voltak hasonló kínos történetei nagykövetként?
– Egyszer egy nem létező lovagrendtől kaptam meghívót, ott pedig az egyik fekete bőrű nagykövet megsértődött rettenetesen. Valaki azzal dicsekedett ugyanis, milyen jó, hogy Málta nem Afrikához tartozik, hanem Európához, hiszen Afrika maga a sötétség. Másnap bocsánatkérő levelet kaptam az olasz külügyminisztériumból. Mondták, sajnos elfelejtettek értesíteni, hogy van egy ilyen szélhámos cég, ami egy senki által el nem fogadott lovagrend nevében szervezkedik.

Máskor egy olyan kisvárosban voltam, ahol testvérvárosi szerződést kötöttek a budapesti VIII. kerülettel. Akkor ott egy román követtanácsos magyarázta, hogy Ceaușescu alatt Argentínában szolgált. És hogy ő az argentínai román emigránsokat kommunistaellenes irányba használta fel. Mondtam, ne haragudjon, ezt maga sem gondolja, hogy elhiszem. Át is ültem az asztal második oldalára. Egyébként ő és a román követség emberei meglehetős közutálatnak örvendtek a lengyelek által. Mindig figyelmeztettek, ha román nagykövet feltűnt a környéken, hogy oszlás van, mert még képes odajönni hozzánk. Máskor meg Nápolyba hívtak, hogy átadjanak valami kitüntetést a magyar-nápolyi kapcsolatok ápolásáért. A közönség már időtlen idők óta várakozott, nem tudhattuk, hogy éppen akkor tartóztatták le a polgármestert sikkasztásért vagy hasonlóért. De kivágták magukat, hogy a polgármester úr pillanatnyilag nem ér rá, ezért a portás fogja átadni a díjakat. Így is történt.

– Torgyán Józsefet is emlegette írásaiban, mint aki időnként kínos szituációkba keveredett.
– Szegény feje kivágta magát a gyönyörű Raffaello-freskók alatti fogadáson. Kereszténydemokrata világkongresszus volt, ahol megjelent a két pártelnök, Antall és Torgyán is. Utóbbi frakkba öltözött, ez volt a baj. Nem olvasta el a meghívót, amin ott volt, hogy nincs előírt díszruházat. Antall megjósolta előre, hogy figyeld meg, frakkot fog húzni. Mindenki pincérnek nézte szegényt. Kénytelen volt egyfolytában tortát enni, hogy lehessen látni, ő is vendég.

– Az említett Losonczi Pál a rendszerváltáskor háttérbe lépett, levonult a Kaposvár melletti kis településére, többet nem is nyilatkozott. Jól tette, rosszul?
– Barcsra költözött végleg, igen. Szerintem abszolút jól tette. De nem tudom megítélni, mert én őt személyesen nem ismertem, másrészt nem értelmiségi, hanem profi politikus volt. Mint téesz-elnök ért el sikereket, az Elnöki Tanácsnál pedig kimondatlan elv volt, hogy a megszüntetett Nemzeti Parasztpárt pótlására igyekeztek bevonni embereket. Hogy a dolgozó parasztságot képviseljék az ott is. Ilyen volt Szabó Pál is, aki akkor már meghalt, nem ismerhettem. Viszont ő igazi író volt, ezért érdekelt. Az élvonalban mozgott egészen 48-ig, utána pedig valamiért elfogadta ezt a felkérést, beült ebbe a testületbe. Az életműsorozatában akkortájt újra kiadott műveit átíratták vele, vagy kidelfinizálták belőlük a kellemetlen mondatokat. De ez végül is elmúlt, a művei meg maradnak. Losonczi Pál esetében ilyenről nem lehet tudni.

– Sokan voltak olyanok is, akik átmentették magukat, a kilencvenes évek után demokrataként feltűnve. Mások teljesen eltűntek. Tanulságos volt, hogy ha évtizedek múlva előkerültek, mint Biszku Béla, kiderült: pontosan ugyanúgy gondolkodnak mindenről.
– Vannak ezek a szívós típusok, igen. Olyanok, mint a krokodilok. Azok sem tudnak nagyon megváltozni.

– Ma is gyakori vitatéma, hogy a rendszerváltás előtti évtized irodalma mennyire volt szabad, mennyire nem. Vannak, akik most, évtizedek után azt mondják, hogy egy idő után minden megjelenhetett, és már relatíve szabadabb légkör alakult ki. Tényleg így volt?
– A legkevésbé sem. Azért közelíthető meg nehezen a dolog, mert a főkolompos Aczél elvtárs hagyatékának személyeket érintő része a politikus halála után 30 évig kutathatatlan. Addig lehet pletykázni, képzelődni meg hazudozni. Ezt mindenki meg is teszi természetesen, hogy saját magát fényezze. Azt viszont pontosan tudom, hogy egy telefonnal hogyan tiltották be az Eszmélet című folyóiratot, aminek Horgas Béla volt a főszerkesztője. És tudom azt, hogy voltak írók, akik belementek a megcsonkításba, mások meg nem, így az ekképpen érintett műveik nem jelenhettek meg.

Én voltam az, most már elmondhatom, aki egyszer megszereztem Konrád György második regényének, A városalapítónak az eredeti kéziratát. Amikor először olvastam a kiadott változatot, az nem tetszett annyira, mint A látogató. Aztán egyszer csak kölcsön kaptam valakitől a kéziratot, és így volt alkalmam összehasonlítani a nyomtatvánnyal. Abból csináltam is egy szamizdatot, ami szépen terjedt. Sosem tudom azt, hogyan bírták rá, mindenesetre Kardos elvtárs meggyőzte, hogy ezek kihagyásával jelenjen meg. Nádas Péter szintén elmondta, hogy a könyve útja viszontagságos volt. Egyik kiadó sem merte kiadni, először Kardos, majd a Szépirodalminál Illés Endre sem. Aczél ilyen esetekben mindig a Király István, Pándi Pál és Nagy Péter alkotta triumvirátushoz fordult. Ők hárman voltak a legfőbb tanácsadói az MSZMP Központi Bizottságának irodalmi ügyekben. Nádas könyvét Pándi kapta meg olvasásra. Nádas jött egyszer a Széchényi Könyvtárból, és látta Pándit egy padon ülni a Dózsa György-szobor környékén, amint olvasta a kéziratát. Pándi felnézett, és olyan hihetetlen gyűlölet ült az arcán, hogy Péter megrémült. Végül aztán nem csonkította meg a regényét. Az irodalom persze virágzott, nagyszerű íróink voltak. De egy olyan terepen kellett boldogulniuk, ahol a napi politika szempontjai döntöttek mindenben, a legkisebb ösztöndíj odaítélésében is.

– Az ön esetében mindez mit jelentett?
– Iranisztikából írtam a szakdolgozatomat, és láttam, hogy Afganisztánba lehet kérni ösztöndíjat. Én jegyeztem a Világirodalmi Lexikonban az afgán címszavak egy részét, boldog is voltam persze. Az különösen tetszett nekem, hogy az ösztöndíj-kiírásban vidéki utakhoz fegyveres kíséretet biztosítanak. Gondoltam, ez azért nem akármi. Persze, nem kaptam meg végül. Mint latin szakos, aki jezsuitákkal foglalkozik, kértem Peruba vagy Bolíviába is ösztöndíjat. Egy olyan derék, magyar jezsuita életét szerettem volna feldolgozni, akinek szobra áll Bolíviában. Természetesen nem kaptam meg ezt sem.

– Ha már Afganisztán: ön rendezte sajtó alá Stein Aurél Ázsia halott szívében című művét is. Ott aztán megint felfordult minden.
– Igen, ő ott van eltemetve Kabulban. Boldog vagyok, mert mint tudnivaló, aki szereti Steint vagy Lóczy Lajost, tudja, hogy utóbbi sírját Balatonarácson találjuk. A sírkövön üveg alatt pedig egy gyönyörű havasi gyopár van a Himalájából. Stein mindig ilyeneket küldött a barátainak levélben. Képzelje el, amikor ötödévesként nekem a Stein-hagyaték rendezésében kellett részt vennem az MTA Keleti Könyvtárában, és találtam is egy csomó perzsa kéziratot. Ezeket ő végrendeletileg az Akadémiára hagyta, de Angliában nagyon elhúzódott a per, így mi is csak később jutottunk hozzájuk. Egy csomó kötetbe préselt havasi gyopárokat rakott, könyvjelzőként. Egyet, ami kiesett, szépen fogtam, bekereteztettem, most otthon őrzöm.

– Mindenesetre az ő sírját sem mostanában fogjuk meglátogatni. A többség inkább menekül a tálibok hatalomátvétele után.
– Remélem, azért Stein sírját nem fogják meggyalázni. A mostani felfordulás is arra utal, hogy kevéssé ismerik Jókai Mór műveit az amerikaiak közül. Pedig néhány amerikai barátomnak elmondtam 86-ban is, olvassák el Jókai 1851-es kisregényét, A láthatlan csillagot (sic!). Ez ugyanis Afganisztánban játszódik, a második afgán-angol háború idején. Kiderült, hogy a saját eredetmondájuk szerint ők az ördögtől származnak, és ezért legyőzhetetlenek. Ezt például a hunokról mondták bizonyos germán krónikások. De az ritka volt, hogy valaki ezt magára nézve vállalja.

– Visszatérve iranisztikai kötődésére. Nemrég olvastam újra Oriana Fallaci 79-es interjúját Khomeini ajatollahhal, ebben szóba került a zene betiltása is. Mondta Khomeini, hogy a zene megmérgezi a fiatalságot, olyan, mint a kábítószer. Fallaci visszakérdezett, hogy Beethoven, Mozart és Verdi is? Khomeini erre válaszolta, hogy nem tudja, kikről beszél. Tanulságos.
– Nem tartotta fontosnak ezeket. Amikor Szegedy-Maszák Mihály épp Amerikában tanított, elmaradtak az órái, Király István engem kért meg, hogy addig tanítsak helyette. És hozzátette, azért ő tudja azt, hogy ő és én közöttem vannak bizonyos világnézeti problémák. Kérdeztem, mifélék? Azt mondta, itt van például a középiskolai magyar irodalmi tankönyv, abban te írtál Szabó Dezsőről. Hogy lehet egy ilyen emberről írni, mondja. Hát ő minden művét olvasta, és teljesen olyan, mint Khomeini ajatollah. Mondom, minden művét olvastam én is, csak hogy én még Khomeinit is. Hidd el, hogy nem olyan. Akkor nagyon csúnyán nézett rám.

Hasonló volt a viszonyuk előtte is?
– Mikor legelőször láttam, az a Béládi Miklós kandidátusi védése utáni fogadáson volt. Akkor megjelent mint professzor, engem bemutattak neki. Kérdezte, ugye te írtál Afganisztánról a Világirodalmi Lexikonba? És hogy akkor én írtam neki azt a levelet? Valóban írtam neki! Behívatott ugyanis Szerdahelyi István, és azt mondta, Laci, baj van. Egy szócikkben te azt írod, hogy az egyik afgán királyt, mivel egész életében hősiesen harcolt az oroszok ellen, népe ma is szentként tiszteli. És emiatt Király írt neki egy levelet, hogy Szörényit ki kell dobni az egészből, mert őrült, aki ilyen hülyeségeket ír. Meg hogy ez az illető király nyilván nem is létezett. Mire én írtam neki egy levelet, hogy tisztelt professzor úr, az illető létezik, a bibliográfiát mellékeltem. És hogy egyébként is, az egészet egy szovjet könyvből vettem. Szóval Béládi védésén találkoztunk Királlyal, és mondtam neki, csodálkozom, hogy lehet egy ilyen jelentéktelen egyénnek, mint én, a jelentéktelen cikkét egy ilyen hatalmas vállalkozás során a professzor úrral elolvastatni. Ez a feladatom, recsegte. És igazat mondott, a naplójából ki is derült, hogy ő volt a fő feljelentő a Szovjetunió felé.

Aztán Herczeg Ferenc ügyében már a Népszabadsággal és E. Fehér Pállal gyűlt meg a bajom. Megjelent Herczegnek a Rákócziról írott regénye, a Pro Libertate, miután Illés Endre ki merte adni a Szépirodalminál. Erre megtámadta őt E. Fehér Pál, hogy ezt a reakciós disznót kiadni sem helyes, különösen olyan regényét, ami hemzseg a képtelenségektől, például hogy Nagy Péter találkozik benne Rákóczival. Mire én írtam egy levelet a Népszabadságnak, hogy itt valami alapvető hibát látok, ugyanis ők tényleg találkoztak egymással.

– Kik voltak azok, akiket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak, és ma sincsenek az őket megillető helyen?
– Hajnóczyt lehetne említeni. Nem véletlenül, hogy róla írta a legszívszorítóbb szöveget Mészöly, amikor Péter meghalt. Vagy ott van az élők közül Pályi András, Lengyel Péter. Olvassa ma őket valaki? Nem vettem észre. Volt, hogy a kilencvenes évek végén benne voltam egy ösztöndíjosztó bizottságban, jöttek hozzám néhányan a pályázatukkal, és tőlem hallották először Hajnóczy nevét. Mondtam, hogy kész, én feladom. Csurka meg belekeveredett a politikába, így már elfeledjük azt is, milyen jó drámaíró volt. Annak idején Mikszáthnak, egy ilyen iszonyú robosztus tekintélynek kellett jönnie, hogy a feledés poklából kiemelje Kuthy Lajost, aki igen csúnya politikai szerepet vállalt. De azért mégis csak jó író volt!

Az életmű csúcsának tartott kisregény a Trafóban játszott színházi változata bár közel sem hibátlan, ám olyan erénnyel rendelkezik, amely kiemeli az eddigi kísérletek közül.

– Az iskolai rendszer sajnos teljesen elment betűellenes irányba. Miközben érdekes módon jelenleg is a legtöbb irodalmi művet a szemünk használatával, nem az ujjaink kifinomult redőivel olvassuk. Persze ezzel nem a Braille-írást használó vakokat akarom bántani. Mindenesetre nem jutottunk el még Oregonig, ahol írni, olvasni és számolni sem kell, hogy valaki leérettségizzen. Ez azért tökéletes bátorságra vall, ennyi erővel egy őzgida is leérettségizhetne. A közönség is megfogyatkozott. Azelőtt, ha például meghívtam Mészöly Miklóst az Irodalomtudományi Intézet ifjúsági klubjába, az Eötvös Collegiumba, azért eljöttek sokan. Az ifjúsági klubot persze nem sokára be is tiltották, maga Aczél elvtárs telefonált, mikor meghívtam szegény Eörsi Istvánt. Nem tudtam, hogy annyira idegesek az elvtársak a korčulai nyilatkozat aláírása miatt. De mikor még nem tiltották be, meghívtam tehát Mészölyt, és a csillárról is lógtak. Eközben nem nőtt fel az oktatás és a kultúrpolitika ahhoz, hogy felhasználja a rendelkezésünkre álló, hallatlanul izgalmas anyagot.

– Közben az irodalmi alaptantervből még Kassák Lajos is kikerült pár éve…
– Még Kassák is? Elképesztő. Őt is gyönyörűen megcsonkították. Az Egy ember életében leírhatatlan gyönyörűségek vannak, amiket gondosak kihagytak az új kiadásokból. Révai Józsefről Kassák azt írta, hogy amikor megjelent a szerkesztőségben, ő nem állhatta meg megjegyezni: „mondjá, Révai!” Ilyen tótosan. „Mondjá, Révai! Miért hord mágá árány kárkötőt? Ilyet kizárólag a hímringyók hordánák az ámszterdámi kuplerájban!” Majd hozzátette, hallja, azért késett a szerkesztőségből, mert megalapította a kommunista pártot. Szóval, Kassákot megcsonkították a Horthy-korszakban, majd Kádár alatt szintén. Minden oké, minden rendben van, a hülyeség csapatai nyomulnak előre szépen. De a történelem arra tanít minket, hogy hülyének lenni hosszútávon nem kifizetődő.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában jelent meg, január 14-én.