Fura egy hely a túlpíszi világ. Bár szolid tapasztalásom van, például, amikor Borsod-Abaúj-Zemplén északkeleti csücskéből Budapestre költözvén keserű pofára eséseken át rácsodálkoztam, hogy az MSZP–SZDSZ irányította ország fővárosában szigorúan tilos a cigányság helyzetéről a nem a liberális párt által megalkotott, szomorú hangulatú, enyhén sajnálkozó, a szemekre koncentráló közelikkel és belassított képkockákkal teletűzdelt szociodokumentumfilm-hangulatot idéző narratíván túl megszólalni, vagy napjainkból, amiről mindjárt írni fogok, ám mindez meg sem karcolgatja azt a valóságot, amelybe a miénktől eltérő fejlődési utat bejárt társadalmak éppen belemanőverezik magukat.
Nem nagyon nézek televíziót. Semmi sznobizmus, egyszerűen, akire 0–24-ben dőlnek az online információk, kevés izgalmat talál a hagyományos műsorszórás kínálatában. Számomra a tévékészülék a streamingszolgáltatások nagy méretű képernyője, amelyen át, ha olyanom van, például bekuckolós, begubózós, ködös, fagyos, felhős, színtelen, szagtalan téli délutánokon, teljes sorozatévadokat nyomhatok le egyfetrengő helyemben. Így jártam a The Morning Show című szériával is, ami az Amerikai Egyesült Államok elképzelt legnagyobb tévétársaságának országosan legnézettebb reggeli produkciójának giga-mega sztár műsorvezetőinek meg az őket kiszolgáló stáb hányattatásairól szól. Mindezt persze bár túltolva, mégis erősen és felismerhetően hajazva a valós valóra.
Ez az a média-mikrogalaxis, ahol a meleg, színes bőrű riporter valamennyi kudarcát arra vezeti vissza, hogy ő a meleg, színes bőrű riporter, aki ugyanakkor épp azzal akar a show-ranglétrán feljebb taposni, hogy ő a meleg, színes bőrű riporter. Itt, ha a csatorna vezérigazgatója letolja a keleti származású hírfőnököt, az azonnal megtalálja a hiba okát; igen, úgy van, hogy ő keleti származású nő, a másik meg fehér, heteró férfi. A Kubából bevándorolt meteorológusnak pedig kamerák előtt kell Canossát járnia, csak mert a saját árnyékát meglátó vagy nem meglátó hódról szóló viccesnek szánt bejelentkezésében totemállatnak nevezte az időjós jószágot. Hogy mi volna ezzel a probléma? Hát, hogy emberünk nem őshonos amerikai, ergo a totemállatozással megsértette az őshonos amerikaiakat.
Tanulságos, tényleg, életszagú fikcióként is, az a gyanúm, hogy jobban járunk, ha ebbe a zsákutcába mi nem trappolunk bele. Aminek első lépése (visszalépése?) lehet, ha őszintén beszélünk a vidék-Budapest – politikai értelemben vett – problémáról. Azért fontos itt a politikai értelemben vett kitétel, mert a normál térben ilyen probléma nincs, hisz rengeteg egykor volt vidéki lakik Budapesten, és egyre több fővárosi költözik vidékre, ráadásul egy kis országban nem alakulnak ki jelentős kulturális különbségek, hasonló az élet itt is, ott is, amott is. De csak hasonló, és nem egyforma.
Murgán jártam legutóbb. Hatvanheten lakják a Tolnai-hegyhát picinyke zsákfaluját. Negyedóra alatt körbe lehet sétálni a patak vájta völgy két oldalára lapuló települést; megannyi faragott oszlopos, hosszú tornácú sváb parasztház (a kitelepített svábok nélkül), löszfalba vájt pincék, két templom, édesbogyó cukormáz az egész, még úgy is, hogy jó néhány épület omlik-bomlik, s a felújítottak között is akad üres szép számmal. Élet azért van, lelkes civilek építgetik, szépítgetik, és már érkeznek a külhoni beköltözők, de bolt, kocsma nincs, tömegközlekedés alig, hiába, hatvanhétért nehezen mozdul a modern kori civilizáció. Voltam kisebb faluban többen is, például „odahaza” Tésán, ahol hasonló képet festettek a hétköznapok. No, itt van ez a vidék-Budapest kutya elásva.
Ha apró faluban élsz, de lehet az a szülővárosom léptékű városka is, nagyjából mindig ugyanaz vesz körül. Ez persze egyfelől jó, mert az állandóság megnyugtató, barátságos, otthonos érzés, ugyanakkor viszont az egyformaság börtönébe zár, hogy mindig ugyanazon az utcán ugyanoda, és vissza ugyanazokkal az ismerősökkel összefutva ugyanúgy örökkön örökké. Őszinte leszek, engem leginkább ez űzött Sátoraljaújhelyről a fővárosba, de tökéletesen megértem, ha valaki épp ebbe szerelmesedik bele.
Budapesten viszont nincs két egyforma pillanatod, minden mindig másként alakul, még a legközelebbi megállóban sem fog pont ugyanaz a buszra váró társaság reggelente összeverődni, s ahány arc, annyiféle létezés, szándék, vélemény. A faluban ugyanazzal a néhányakkal beszéled meg a világ kicsiny és jelentős dolgait, a nagyvárosban csak a munkahelyedig ütközöl százféle világképpel, amelyek, ha akarod, ha nem, de hatnak rád. Az ember alkalmazkodik, simul, illeszkedik, kis közösségben kevesekhez, de Budapesten sokakhoz és szüntelen. Ha közéletileg tudni vélek valamit, ám a taxisofőr az ellenkezőjében hisz, kezdenem kell valamit a véleményével. Ha a szupermarket pénztárosa az én helyzetértékelésemtől gyökeresen eltérő magyarázatról trécsel az előttem sorban álló vásárlóval, muszáj belegondolni, hogy ők miért ilyennek, én meg miért olyannak látom ugyanazt az eseményt. Kistelepülésen a többséghez igazodsz, a nagyvárosban kiválaszthatod, hogy melyik többséghez szeretnél leginkább igazodni.
Itt megvéd a budapestnyi tömeg, ott, ha másként gondolkodsz, magadra maradsz, rosszabb esetben kinéznek, kitaszítanak. Itt még lehetsz politikailag autonóm, ott ehhez túlságosan testközeli a hatalom: én itt szidhatom kedvemre a mindenkori Karácsony Gergelyt, ott a polgármesterrel akár naponta többször összefuthat az ember. Budapesten általában van alternatíva, a falu viszont kevés lehetőséget kínál, és azt is meg kell becsülni. Itt több útja lehet az érvényesülésnek, ott meghatározó az Aranybulláig visszanyúló familiaritás.
És hagyjuk már ezt a végtelen internet jelentette korlátlan tájékozódási lehetőség kamu toposzt! Senkitől sem várható el, hogy miután végigtolta a munkanapját, és foglalkozott a gyerekkel, gyerekekkel, tett-vett a család, a ház körül, késő este nekiálljon az információknak pró és kontra utánajárni. (Ez volna amúgy a közmédia küldetése, hogy egyetlen helyen megadja erre a lehetőségeket, de ez egy másik történet.)
Mindez nem azt jelenti, hogy itt vagy ott jobb vagy rosszabb az élet, ezek csupán az eltérő földrajzi és társadalmi létezésből adódó kultúrantropológiai különbözőségek. Amelyek aztán négyévente kiemelt jelentőségűvé válnak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában jelent meg, január 14-én.