A háború kitörése óta több mint hatmillió ember menekült el Ukrajnából, Magyarországra közel egymillióan érkeztek, döntő többségük szinte azonnal továbbutazott nyugatra. Az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság az orosz–ukrán háború kitörése óta 22 645 menedékes státus iránti kérelmet regisztrált, 13 634 fő esetében született pozitív döntés, ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást több mint százezren kértek. Az idegenrendészetnél jelentkezők túlnyomó többsége ukrán nemzetiségű volt, a hazánkban menedéket kereső kárpátaljai magyarokról azonban nincs szinte semmiféle hivatalos adat. Az ukrajnai magyarok többsége ugyanis felvette a magyar állampolgárságot, magyar papírokkal érkezik, így az idegenrendészeti hatóság nem is lépett velük kapcsolatba.

Gyorsan beilleszkedtek

Sok kárpátaljai magyar az anyaországban járt középiskolába, illetve valamelyik hazai egyetemen diplomázott, és munkatapasztalatot is hazánkban szerzett. Az elmúlt harminc éve alatt sokan telepedtek le Magyarországon, így a családok többségének van anyaországi kapcsolata. Így amikor menekülniük kellett Ukrajnából, a többségnek volt kihez fordulnia.

Zsolt a harmincas évei végén járó építőipari munkás. Háromgyermekes apukaként nem kell attól tartania, hogy besorozzák, a nagycsaládosokra ugyanis nem vonatkozik az általános hadkötelezettség. A háború kitörését követő zűrzavarban azonban a megélhetés egyre nehezebbé vált Kárpátalján. Nemcsak munkahelyek szűntek meg, de az árak is elszabadultak. Az üzemanyagért messze többet kell fizetni, mint Magyarországon, az alapvető élelmiszerek ára az egekbe szökött. Egy kiló sóért például 800-1000 forintnyi összeget kérnek a boltban. Zsolt nagybátyja, János hívására egy kárpátaljaiakból álló brigádhoz csatlakozott Magyarországon. Az őket foglalkoztató vállalkozó szintén Beregszászból menekült át Magyarországra. Zsolt most heti hat napot dolgozik, húszezer forintos napibérért. A brigád többi tagjával együtt munkásszállón lakik, amit a munkáltató fizet. Amikor arról faggatom, hogy mi okozza a legnagyobb nehézséget, családja hiányára panaszkodik. A háború kitörése óta nem volt módja meglátogatni őket. Mindennap beszélnek telefonon, de a személyes jelenlétet semmi nem pótolhatja. Rendszeresen küld haza pénzt, az anyuka keresete ugyanis semmire nem volna elég. Zsolt és a felesége azt tervezik, hogy a nyáron közösen keresnek egy megfizethető albérletet vidéken, és az egész család áttelepül Magyarországra.

– Ha van munka, akkor minden van. Akkor lehet jövőt tervezni, segélyen és alkalmi segítségen tengődni nem lehet – mondja Zsolt.

 

Papírgondok

Zsoltnak és sok ezer sorstársának azonban nem várt akadályok nehezítik az életét. Néhány napja 50 ezer forintra bírságolták meg egy közúti ellenőrzés során. Ukrán jogosítvánnyal vezette a magyar rendszámú céges autót, ami szabálysértésnek minősül, akinek ugyanis van magyarországi lakcíme, az köteles honosítani a jogosítványát, csak úgy vezethet magyar rendszámú autót.

Hogy miért nem cserélik le magyarra az ukrán jogosítványt? A magyarázatot Dénestől kapjuk meg, aki sofőrként dolgozik Magyarországon, és a munkavállalás előtt szembesült a problémával. Elmondja, hogy a leadott jogosítványokat a magyar hatóságok visszaküldik Ukrajnába, az ukrán szervek így tudomást szereznek az okmánycserét kérők kettős állampolgárságáról, illetve arról, hogy Magyarországra szöktek. Ez pedig semmi jóval nem kecsegtet egy kárpátaljai magyar számára. Dénesnek azonban nem volt más választása, mivel munkába akart állni, és egyébként sem tervezi, hogy valaha is visszatérjen Kárpátaljára. Akiknek azonban vannak hátrahagyott szeretteik, azok jelentős kockázatot vállalnak.

– Aki leadja a jogosítványát, az életével játszik. Alig várják, hogy számonkérhessék azokat, akik elhagyták az országot. Az is lehet, hogy az okmányt cserélők adatai végül a Mirotvorec oldalra is kikerülnek, akkor az otthon maradtak is veszélybe kerülne – mondja Dénes.

Az említett webfelület gyakorlatilag egy halállista, amelyen Ukrajna ellenségei szerepelnek. Egyszerű emberektől kezdve külföldi tudósítókon, ukrajnai közéleti személyiségeken át egészen Orbán Viktorig terjed a lista. Az oldal üzemeltetői az ellenségként azonosított személyek nevét, fényképét és lakcímét nyilvánosságra hozzák, a listán szereplők közül azóta többeket meggyilkoltak. Érthető okokból a kárpátaljaiak hálásak lennének, ha a magyar hatóságok inkább maguk tárolnák el a leadott iratokat.

Veszélyek azonban nem csak Ukrajnában leselkednek a kárpátaljai magyarokra. Többen arról is beszámoltak, hogy magyarországi vállalkozók megpróbálták kihasználni a menekültek helyzetét, időnként kosztért és lakhatásért akarják dolgoztatni az amúgy jól képzett mestereket. Ez azonban a menekültválság elején, legfeljebb néhány napig működhetett, a magyarok többsége tisztában van az itteni viszonyokkal. A rossz tapasztalatok miatt sok kárpátaljai kifejezetten olyan cégeket keres, ahol a munkatársaik között már vannak hazaiak, illetve maga a munkáltató is kárpátaljai vagy legalábbis határon túli magyar.

Ágoston Kárpátalján is vállalkozó volt. Munkagépek bérbeadásával foglalkozott, illetve menetrend szerint közlekedő vidéki járatokat működtetett. A negyvenes évei elején járó üzletember most egy építőipari céget alapított. Két gyermekével és orosz származású feleségével egy bérelt budapesti lakásban élnek. Ágoston úgy érzi, hazatalált, nagy tervei vannak Magyarországon, a háború utánra sem tervez visszatérését. Gyermekeit már beíratta iskolába.

Segítő kezek

Rengeteg jó példa akad arra is, hogy hazai vállalkozók lehetőséget teremtenek kárpátaljai magyaroknak, hogy az anyaországban tisztességes bérért vállaljanak munkát, vagy újraindítsák vállalkozásukat.

Gazsó János a Mezőmag Kft. tulajdonosa, 2000 hektáron gazdálkodik. Neveltetéséből fakadóan hazafias kötelességének tartja, hogy segítsen a bajba jutott magyarokon. Annak idején a romániai forradalom, majd a délszláv háború idején is segített; amikor Szerbiát bombázták a NATO-gépek, Békésszentandrás testvértelepülésére, Kishegyesre jártak át segéllyel megrakodva. Most az első menekülthullám megérkezte után egy népes családot fogadott be az egyik használaton kívüli, de kifogástalan állapotú házába, mindezek mellett munkalehetőséget nyújtott a család felnőtt korú tagjainak.

Gazsó János nemrég egy beregszászi iparosmesternek is segített újraindítani a vállalkozását. Molnár András a háború kitöréséig kárpátaljai műhelyében állított össze fából készült paneleket, amelyekből Magyarországon házakat épített. A konfliktus kitörése után azonban el kellett meneküljön, szerszámai egy részét sikerült csak átmenekítenie. Sok helyen próbált kedvező áron műhelyt bérelni, míg a sors Gazsó úr közelébe nem sodorta. A békésszentandrási gazda felajánlott egy hatalmas szarvasi épületet, ahol újra berendezheti műhelyét. A kilátások pedig nagyszerűek az induló vállalkozás számára. A megye turisztikai fejlesztései ugyanis újabb és újabb hétvégi és vendégházak felépítését indokolják.

– Hely van bőven, el tudom képzelni, hogy egy vagy két menekült családnak is jut majd a telep mellett, így együtt maradhatnak, közben a megélhetésük is biztosítva lesz. Vannak olyan munkafolyamatok is, amelyeket nők is el tudnak végezni – meséli Molnár András.

Jobb híján a szalag mellé

Az építőipari dolgozók mellett értelmiségiek és friss diplomások is érkeztek. Számukra probléma, hogy az ukrán papírokat nem ismerik el az Európai Unió területén. Így aztán jobb híján bármit elvállalnak. Mihály aránylag szerencsés. Kárpátalján esküvői fotósként dolgozott, tisztességes egzisztenciát épített magának, idén nyárra is több előjegyzése volt. A háború kitörésének másnapján azonban apósa tanácsára feleségével és 11 hónapos kisbabájukkal Tákosra utaztak, ahol a felesége családjának van egy kis háza.

– Nem önszántamból jöttem ide, menekülni kellett, a biztosnak hitt életünk megsemmisült, a semmiből kellett újrakezdeni és valahogy boldogulni – meséli Mihály.

A szerencse azonban rámosolygott. Egy budapesti barátjának köszönhetően a Kelet-Magyarország című megyei lapnál sikerült fotósként elhelyezkednie. Az elmúlt évek tapasztalatai hatására végül a család úgy döntött, hogy végleg letelepszik Magyarországon. Nem szeretnének visszatérni oda, ahol származásuk miatt folyamatosan zaklatásnak vannak kitéve. Mihály attól fél, hogy a háború után még nehezebbé válik majd a Kárpátalján maradt magyarok élete.

Péter egy kárpátaljai magyar felnőttképzési centrumban végzett pincérként, elmondása szerint neki és szaktársainak semmilyen nehézséget nem okozott a munkakeresés, a frissen végzettek többsége gond nélkül talált munkát Magyarországon.

– A pincéreket, szakácsokat azonnal felszippantotta a Balaton, de Budapesten, Győrben és Szegeden is sokan munkába tudtak állni. A lényeg, hogy dolgozni tudjunk, hogy gyakorlatot szerezzünk a szakmánkban – meséli Péter.

Kárpátalján három magyar szakiskola működött a háború előtt, amelyeket a Mátészalkai Szakképzési Centrum hozott létre. Mióta harcok dúlnak, az anyaintézmény átmenekítette majdnem az összes kárpátaljai diákot az anyaországba, pontosabban azokat, akik át akartak jönni. A tanítás zavartalanul folyhatott tovább, a közel 300 diákot kollégiumban helyezték el, idén így sokan végeztek az intézményben. Az autószerelők elhelyezkedése volt a legnehézkesebb, frissen végzetteket ugyanis nem szívesen alkalmaznak a műhelyek. Legfeljebb kisegítőmunkásként. A fiatalok többsége így pályaelhagyóként más területen próbál elhelyezkedni.

A magyarországi gyárakban a legtöbb esetben gond nélkül munkát lehet vállalni, sokan beállnak a szalag mellé, legalább addig, amíg nem találnak olyan munkát, amely a képesítésüknek megfelel. A gyárak azért is jó megoldásnak bizonyultak, mert fix munkaidőt és bért kínálnak.

Belpolitikai harcok

Beáta bolti eladó volt Kárpátalján, Magyarországon is szívesen vállalna hasonló munkát, de még meg kell szokja a helyi rendszert. Addig azonban szívesen dolgozik az üzemben, több más kárpátaljai magyarral együtt. Társa, Ferenc egy másik településen kapott munkát, raktáros lett egy áruházban. Ferenc egyik barátja villanyszerelőként helyezkedett el Magyarországon. Időnként Ferenc is segít neki, hogy némi pluszbevételhez jusson. Azt reméli, hogy néhány év alatt talán bele tud rázódni a villanyszerelésbe, és rendszeresen munkát vállalhat ezen a területen is.

A pár szerint a kárpátaljai magyarokat alapvetően tisztességesen fogadják az anyaországban, de a politika megmérgezi a magyar–magyar kapcsolatokat. Időnként szóba kerül az ellenzék és a kormány harca, egyesek pedig elvárják a kárpátaljai magyaroktól, hogy maradjanak csendben a politikai kérdéseket illetően, nekik ugyanis nincs joguk véleményt alkotni az ellenzék tevékenységéről.

– Talán ki is rúgnának, ha tudnák, hogy alapvetően a Fidesszel rokonszenvezek – mondja Ferenc.

Fenti portréink korántsem kínálnak teljes képet. Biztosra vehető azonban, hogy hazánk rengeteget nyert azzal, hogy több tízezer szakképzett, dolgozni akaró magyar érkezett az országba. Beilleszkedési nehézségek csak elszórtan jelentkeznek, magyarként a kárpátaljaiaknak nem jelent gondot betagozódni a társadalomba. De ami nyereség az egyik oldalon, veszteség a másikon. Zsolt, János, Dénes, András és a családjuk valószínűleg soha nem térnek vissza szülőföldjükre.

A Kárpátalján élő magyarság óvatos becslések szerint is megfeleződött, Szent István országának ezen szegletén a magyarok hosszú időre teret veszítettek. A jelen helyzetben azonban arra kell koncentrálni, hogy a „gyöngyhalászat” jól működjön, vagyis a menekülő magyarokat be tudja fogadni az anyaország. Egy nap az isteni gondviselés Kárpátalján is kárpótol majd minket a veszteségek miatt.