Jász Attila költészete immár három évtizedes múltra tekint vissza. Első kötete Daidaloszi napló címmel 1992-ben jelent meg. Azon kevés kortárs magyar költők egyike, akik bátran és kompromisszumoktól mentesen vállalják művészetük spirituális irányultságát. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik didaktikussá és hatásvadásszá. Nem kinyilatkoztat, hanem kutat, nem homályos értelmű kijelentéseket tesz, hanem megharcol a nyelvvel, hogy közelebb jusson a megnevezhetetlenhez. Eddigi köteteiben szépen látszik ez a folyamatos belső munka, de legutóbbi könyvében, az idén megjelent, Felhőfoszlányok a hajnali fűben című verseskötetben mutatkozik meg a legszebben ez a törekvése. Ami azt jelenti, hogy ez a könyv Jász Attila eddigi életművének csúcspontja. Ebben a könyvben összegzi mindazt, amit pályakezdése óta részletekben és töredékesen volt csak képes elmondani. Sajátos munka a Felhőfoszlányok, mert éppen annyira verseskötet, mint amennyire nem az. Bizonyos értelemben inkább egy lelkigyakorlatos könyv. Olyan vékony peremen egyensúlyoz, amelyről a legtöbben hamar lezuhannak. Azért is bátor vállalkozás ez, mert Jász pontosan tudja, milyen tétekkel játszik, hogy mennyire sebezhetővé válhat a költészete egy ilyen bizonytalan térben. Azt írtam, lelkigyakorlatos könyv, és erre csak ráerősít, hogy a versek folyamatos párbeszédben állnak a lengyel Szent Fausztina naplójával. A Helena Kowalska néven született lengyel apácát 2000. április 30-án avatta szentté II. János Pál pápa. Naplóját, amelyben látomásait és vívódásait írja le, 1981-es megjelenése óta számos nyelvre lefordították. Jász Attila könyvét Fausztina nővér naplója inspirálta, pontosabban e napló egyes mondatai. Még pontosabban az a lelkiség, amely e napló minden sorát áthatja. „Sajnos nem lettem szent általa” – írja a szerző a könyv fülszövegében. Ha akarom, ironikusan is olvashatom ezt a vallomást, de azt hiszem, Jásznak nem is az volt a célja ezzel a kötettel, hogy elérje az életszentség vágyott magasságait. A törekvés mindenesetre megvolt és megvan benne, és ez a törekvés az, ami átjárja a Felhőfoszlányok minden sorát. A könyv egyben útinapló is, de olyan útinapló, amely sokkal inkább egy belső utazás stációit írja le, nem pedig az odakinti világ helyszíneit, noha azok sem mellékesek. Ausztria, Erdély, Csehország, a Vajdaság, Lengyelország, az Adria bukkan fel ezekben a versekben, és persze az otthon, a kert a szőlőhegyen.

A természet képei szépen egybemosódnak a belső sugallatokkal, e kettő nem is válik szét igazán, nehezen dönthető el itt, mi sugallat és mi „konkrét” kép. És nagyon jó, hogy így van. Ettől kap az egész kötet valamiféle lebegést, olyan könnyűséget, mint amilyet böjtöléskor élhetünk át. Nem véletlenül emlegetem a böjtöt. A kötet talán legszebb része a böjthöz kapcsolódik, a böjtölés során tapasztalt állapotokat írja le végtelenül finoman. „Jó ez a tavaszi nagytakarítás, amit böjtnek neveznek, újra helyet csinál a napfénynek, tavasznak, illatoknak, friss energiák születésének, lassan mindenre lesz, van időd, nincs kapkodás, lenyugszol, még a telefonodat is otthon hagyod” – írja Jász a böjti versek egyikében. Egyszerű, tiszta mondatfűzés, semmiféle írói furfangot nem találunk itt. Azt találjuk, hogy valaki el akar mondani valami fontosat, s ehhez olyan nyelvet keres, amely szeretne olyan természetes lenni, mint egy pohár víz a kerti asztalon. Jász Attila költészetének ebben az áttetszőségben rejlik az ereje. Nem akar az olvasóra erőltetni semmit, csak emlékeztetni szeretne arra, hogy az életünk valódi távlatait csak befelé fordulva térképezhetjük fel.

(Jász Attila: Felhőfoszlányok a hajnali fűben. Kortárs Kiadó, 2022)