Amikor kultúrpolitikáról beszélgetünk, ne az legyen már a kérdés, hogy a Térey-ösztöndíjat el lehet-e fogadni vagy sem – jelentette ki lapunknak adott interjújában Vida Kamilla. Az 1997-es születésű költőnőnek tavaly jelent meg első kötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány, nemrég pedig Baumgarten-emlékjutalmat ítéltek oda neki.

– Tavaly jelent meg első verseskötete, de közben irodalmi estet szervez, a Partizán szerkesztője, közéleti kérdésekben foglal állást. Ezzel a fajta politikai érdeklődéssel mennyire érezheti magát valaki egyedül a fiatal költők között?
– Egyre nagyobb a közéleti tudatosság szerintem. A fiatal szerzők jobban értik ma, hogy nem egy mindentől elzárt szakma az övék, és a társadalomra, amiben alkotnak, a politika jelentős hatással van. Az esteken is, amiket szervezünk, és amiknek van már egy fiatal törzsközönségük, nem konkrétan művekről beszélgetünk, inkább jelenségekről. Hamarosan például arról, miért választják egyes szépírók a pályaelhagyást. Hiszen ennek is bőven vannak gazdasági okai, nem csupán művészetiek.

– A tíz évvel korábban indulóknál megvolt egyfajta kettősség: sokan a slam poetryn keresztül váltak ismertté, reflektáltak a körülöttük élő világra, mégis eközben valamiféle megvetéssel figyelték a politikát. Simon Márton írta az általa szerkesztett 99 magyar vers előszavában, hogy „a politikától jócskán megokoltan távol tartja magát – szebb szóval: undorodik”. Nem jobb inkább bele sem folyni a politikába, látva a mostani megosztottságot? Vagy ez luxus lenne?
– Meg tudom érteni ezt a hozzáállást is. Hiszen valaki azért lesz művész, mert alapvetően alkotni szeretne. Alkati kérdés is ez. Vannak olyan szerzők, akik egyszerűen nem érzik, hogy jó lenne nekik ezzel az egésszel foglalkozni. Nem is kell mindenáron erőltetni. De ettől még hiába tartja magát valaki távol a politikától, az ugyanúgy alakítja az életét. Akkor már mégis csak jobb, ha figyelemmel kíséri, mi történik. Még ha azt is érezzük, hogy nem vagyunk alapvetően aktorai a kultúrpolitika történéseinek.

 

– Jobb lenne alakítani is a kultúrpolitikát? Nem folyna azzal túlságosan bele az ember alkotóként? Lehet kint is, bent is maradni?
– Nem kell feltétlenül közvetlen alakítóként fellépni. De a szerzőknek ugyanúgy, ahogy az összes többi szakma képviselőjének, vannak különböző érdekeik, illetve értékrendjük. Ezeket pedig jó lenne, ha a kultúrpolitikusok figyelembe vennék. Jó lenne, ha létezne valamiféle folyamatos szakmai párbeszéd. Ettől még nem gondolom, hogy feltétlenül a költőknek vagy íróknak kellene a közpénzek elköltéséről dönteniük.

– Azokat az alkotókat, akik rendszeresen állást foglalnak politikai kérdésekben, általában be is sorolják. Tapasztalta, hogy esetleg baloldali költőként könyvelik el? Gond lenne ez?
– Sajnos a mostani politikai nyilvánosságban rosszul használják ezeket a kategóriákat. Így nem is tartom magamra nézve érvényesnek, amit alatta értenek. Ettől még elkötelezett vagyok baloldali értékek iránt. És szükségszerűen megjelennek a műveimben is ilyen motívumok. De ez szerintem teljesen természetesen bármelyik szerző esetében. Azt semmi esetre sem gondolom, hogy ha valaki valamiféle politikai értékrenddel bír, rögtön szekértáborokhoz kell tartozzon. Nyitott vagyok érvekre jobboldaliaktól, konzervatívaktól is. Vannak kérdések, amikben még én is konzervatívnak mondanám magam.

– Például miben?
– Egyet tudok mondjuk érteni azokkal, akik a prostitúcióra vagy a pornóra nem úgy tekintenek, mint a nők önérvényesítésének egy köznapi, elfogadandó módjára.

– Ha már a világnézeti kérdések felmerültek. Kállay Eszterrel közösen írtak Peer Krisztián 42 című verseskönyvéről, kritikusan szemlélve azt, ahogy a nemi szerepek megjelentek a kötetben. Peer pedig egy 24.hu-interjúban reagált, meglehetősen igazságtalannak nevezve a bírálatot. Mint mondta, „láthatóan a leleplezés, nem a megértés vágya hajtotta a szerzőket, kifejezetten rajta akartak kapni azon, hogy a patriarchátus titkos szekértolója, elavult költőszerepek felmelegítője vagyok, öntudatlanul, persze.” Szerinte ideológiavezérelt kritikát fogalmaztak meg. Lehet ebben igazság?
– Nem tartom magam kritikusnak, kritikákat azért írok alapvetően, mert vannak olyan etikai-társadalmi kérdések, amiknek az esztétikai megvalósításuk érdekel. Önmagában az, hogy látok egy technikailag jól vagy rosszul kivitelezett alkotást, nem feltétlenül késztet véleménynyilvánításra. Azt viszont szomorúan láttam, hogy sokan megkérdőjelezték, egyáltalán kritika-e, amit írtunk. Nem feltétlenül magukkal az állításokkal vitatkoztak. Szerintem helye lehet annak, hogy valaki ideológiai szempontokat érvényesítsen vagy kérjen számon egy kritikában.

– Voltak akkor benne ideológiai szempontok? Úgy lehetett érteni, hogy a feminizmus ideológiája mentén bírálják azt, ahogy a kötetben a nemi szerepek megjelennek. Azonosítva például az elbeszélőt a szerző személyével. Miközben szó lehet például szereplíráról is.
– Ettől még a verseket abból a szempontból bíráljuk, mert esztétikailag is valamilyenek. És a kritikus szem előtt tarthat feminista szempontokat. Gondolhatja úgy, hogy az általa bírált műben nincs semmi újdonság, csak régi minták érvényesítése.

– De akkor ettől még lehet egy versben akár szexistának is lenni?
– A kérdés az, mi a szerepe a szexizmusnak az adott művön belül. Vagy mi az a kontextus, amiben ez ábrázolva van. Nem az van, hogy én az irodalmi művekben semmiféle macsó hangnemet ne tartanék legitimnek. Hiszen akkor a könyveink felét levehetnénk a polcról.

 

 

– Eközben Peer szerint sokan azzal a kommentárral osztották meg a kritikát, hogy mennyire bátor szöveg. Adódik a kérdés, hogy mennyire mer szembemenni egy fiatal alkotó adott esetben irodalmi tekintélyszemélyekkel. Gulyás Márton is arra kérdezett rá egyik költeménye kapcsán a könyvbemutatón, hogy Kemény Istvánnal szembeni vádirat-e, vagy éppen hogy elismerés.
– Nem Budapesten nőttem fel, az itteni értelmiségi közeggel 17 éves koromban ismerkedtem meg. Akkor az volt az előfeltevésem, hogy itt végre megnyílik a szabad vita tere. És minden szempontból jutalmazni fogják azt, ha valaki éles véleményt mer mondani. Viszont amikor megérkeztem ebbe a közegbe, akkor döbbentem rá, hogy ez nem így van. Sokkal nehezebb az egész, annyira kicsi a közeg, nagyon sok személyes sérelemmel átitatva. Néha azt érzem, sok tehetséges fiatalnak azért megy el a kedve a kritikaírástól vagy véleménynyilvánítástól, mert azt látják, hogy itt nem lehet megkérdőjelezni dolgokat. Viszont pár év után elkezdtem már a másik oldallal is empatizálni. Hiszen nyilván nem könnyű egy éles kritikával szembesülni. És ha baltával megyünk neki, akkor lehet, tényleg nem fog menni a párbeszéd.

– A versei alapján referenciaszemély lehet J. K. Rowling, illetve a Harry Potter-kötetek. Az elmúlt években mind az írónőt, mind a Partizánt érte már az a vád, hogy túlzottan kritikus a transzneműséggel szemben, hozzájárulva ezen emberek elutasításához. Amit persze visszautasított Rowling és Gulyás Márton is. Ilyen ügyekben szükségét látja megnyilvánulni? És hogyan lehet kezelni, ha esetleg nagyon mást gondol, mint az a közeg, amelyiknek tagja?
– Jellemző, hogy ezekben a kérdésekben sem arra koncentrálunk, ki mit mond. Inkább csak kivetítünk bizonyos paranoiákat. Persze, megértem, hogy olyan világban élünk, ahol ezek önkéntelenül is kialakulnak az emberben.

– Jobboldalról szokták mondani, hogy ez az egész egyfajta sérelmi vetélkedővé kezd válni.
– Nehéz hasonló kérdésekben igazságot tenni. Hogy mondjak egy példát, Puzsér Róbert esetében például azt vettem észre, nagyon sokszor nem arra reagálnak, amit mond, hanem arra, ahogy mondja. Lehet, persze, hogy rossz stratégiát választ bizonyos esetekben ezzel a típusú véleményközléssel. De az szerintem rossz, hogy ilyenkor azért nem nyitottak az emberek a vitára, mert azt gondolják, támadás alatt állnak. A PC ilyen szempontból sokszor árthat a vitakultúrának. Miközben, persze, sokan eleve hátrányosabb helyzetből indulnak, emiatt ragaszkodnának a politikailag korrekt beszédmódhoz.

 

 

– Azért azt, amikor már antiszemita koboldábrázolással vádolják Rowlingot, nehéz komolyan venni.
– Nyilván vannak itt is olyan leágazások, amik a vicc kategóriájába tartoznak. De ez már nem valós érzékenységről szól, inkább a diskurzus kisajátításáról vagy kifacsarásáról.

– A Harry Potter-regényvilág fontos téma a verseiben, elmondása szerint e könyveket olvasva tanult olyan értékeket, mint a barátság, a bátorság, a kiállás másokért. Ezeket szűrhették le általában az olvasók a kötetekből?
– Szerintem igen. Ez a világ persze önmagában el tudja varázsolni az embereket. Én magam a fantasy műfajához nem igazán kötődöm, nem szoktam ilyesmit olvasni. A fentebbiek sokkal inkább megfogtak ezekben a könyvekben. És ez is bizonyítja szerintem, hogy Rowling a mostani megszólalásaival semmilyen szinten nem akar senkit bántani. Mert ezekben a könyvekben is, amik azért sokkal fontosabbak, mint a Twitter-posztjai, amellett teszi le a voksát, hogy mindenki egyenlő. És segítsük egymást, ahol tudjuk, ne pedig csak letapossuk a másikat.

– A Megasztár világára viszont, amiről műsort készítettek a Partizánnál, nem épp ez a mentalitás jellemző. A műsor előzeteseként írta a 24.hu-n, hogy generációknak alakíthatta át a kultúrához való viszonyát, a médiafogyasztását, a zenei ízlését, vagy akár a versengésről való gondolkodását. Nem feltétlenül jó értelemben, nem? Sokan jegyezhették meg arról ezeket a műsorokat, ahogy a selejtezőkben minden egyes alkalommal lealázták azokat, akik nem elég tehetségesek, mégis kiálltak a színpadra.
– Most már gyakrabban kapjuk fel a fejünket ilyesmire, de a kétezres évek elején az emberek immunrendszere még másként működött a tehetségkutatókkal kapcsolatban. Az internethasználat sem szólt bele még ennyire a dologba. Így aki elment a tévébe, nem feltétlenül gondolta, hogy később egy másodperc alatt visszakeresheti majd bárki a felvételt.

– De beszélhetünk arról is, miért sugallták a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Kandech Evelyne-ről azt, hogy nem tudott befutni, míg mondjuk Tóth Gabiról kialakult az a kép, hogy ő igen. Csak mert ott maradt a bulvárcímlapokon és a kereskedelmi tévék képernyőjén. Pedig Kandech Evelyne is zenélt tovább, és nem biztos, hogy Tóth Gabi tette le a maradandóbb dalokat. Szóval ezek a műsorok tényleg alakították, mit tartunk sikernek, eredményességnek.
– Ezek a műsorok ma is szeretik elhitetni, hogy itt világsztárok nevelkednek. Közben rég tudjuk, mit lehet elérni, főleg egy ekkora zenei piacon, mint a magyar. Ez a kettősség sokakban komplexusokat téves önértékelést alakít ki. Az irodalomban ez azért másképp van. Azzal mindenki tisztában van, hogy a kortárs irodalomnak már nincs meg az a presztízse, mint egykor. És hogy nagyon kevesen tudnak megélni ebből. A siker itt sokkal inkább szakmai sikerként van definiálva. Hogy jó recepciója lesz-e egy könyvnek vagy sem. A kereskedelmi média sikerdefiníciója eközben valami teljesen abszurd dolog. Srácokkal-lányokkal kisfilmekben eljátszatják, hogy a szegénysorból érkeztek, és most felemeli, sikeressé teszi őket a média. Közben egy idő után eltűnik az emberek mögül az intézmény, amivel eljutottak valameddig, onnantól pedig maguknak kell boldogulniuk.

– A saját helyzetét az irodalmi életen belül hogyan látja? Mennyire érzi magát a helyén?
– Sokat, sok évig dolgoztam ezen a köteten. Több olyan visszajelzést kaptam, hogy hamarabb kellett volna kijönni vele, és túl sokat vártam. Viszont én csak úgy tudtam elégedett lenni vele, ha tényleg éreztem, hogy kész van a könyv. Alapvetően örülök annak, ami ezzel a kötettel történt.

– A PIM-féle Móricz Zsigmond-ösztöndíjára is utalt az egyik versében. Illetve, hogy ELTE-ösztöndíjra is pályázott, de végül nem kapta meg. Az önirónia segíti a távolságtartást, a hasonló díjakkal való elszámolást? Azt írja, hogy „áldilemmákat vázolok, amelyekről az emberek többsége / ugyanazt gondolja: semmit.” Meg hogy „szégyent hazudok a vállvonás helyére, / aztán reflektálok rá, hogy ne töröljenek ki / a Tudatos Alkotók Egymásért csoportból.” Az emberek nagy része nem dilemmázhat hasonló kérdéseken?
– A különféle díjakkal kapcsolatban folyamatos a vita, hogy rendszerlegitimáció-e ezeket elfogadni. Miközben amikor kultúrpolitikáról beszélgetünk, ne az legyen már a kérdés, hogy a Térey-ösztöndíjat el lehet-e fogadni vagy sem. Főleg, hogy sokan nem is tehetnek másként az adott egzisztenciális helyzetükben. Azon kellene gondolkodni, hogyan lehet intézményeket építeni, milyen kultúrpolitikai víziók a kívánatosak. Nem azon múlnak a dolgok, hogy valaki elfogad-e egy díjat vagy sem.

 

 

– Akkor nem tart attól, hogy legitimálja-e a rendszert bármivel is?
– Nem tartok attól, hogy a Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal legitimáltam volna a rendszert. Ezek a dolgok nem így működnek. Ha már a teljes ösztöndíj-rendszerről beszélnénk, sokkal előrébb lennénk. És azt sem gondolom például, hogy Demeter Szilárd mindenben tévedne. Vannak kritikái a magyar művészeti élettel kapcsolatban, amiknek egy részük megfontolandó. Viszont azt érzem, hogy az a diskurzustér, ami létezik, nem alkalmas arra, hogy ezeket a kérdéseket hatékonyan meg tudja vitatni az írótársadalom. Abban lenne felelőssége ezeknek az intézményeknek, mint a PIM, hogy minél szélesebb kört bevonjon ezekbe a diskurzusokba. Azonban naivnak sem érdemes lenni, világos, hogy a jelenlegi állapot az ún. „kultúrharc” része és következménye.

– A jövővel kapcsolatban érez szorongást? A klímaaggodalom például megjelenik az egyik versében.
– Alapvetően nem szorongásnak nevezném ezt. Sok feladat áll mind a magyar társadalom, mind a nemzetközi közösség előtt. Bennem ez nem a szorongást, inkább a tenni vágyást erősíti, a konstruktív énem kerül előtérbe. Nem vagyok hajlandó megadni magam a cinikus fanyalgásnak! Az semmilyen szempontból nem konstruktív, ha otthon sírunk, hogy úgysincs semminek értelme.

– Ha harminc év múlva visszaolvassa ezt az interjút, melyik mondatáról gondolhatja majd úgy, hogy teljes félreértés volt ebben hinni?
– Lehet, hogy akkor már egyáltalán nem fogok hinni a párbeszédben. Elvonulok valami vidéki faluba egy macskával, és nagyon szomorú regényeket írok majd. Rossz lenne, ha így történne! Mert mégis csak közösségben van értelme létezni, cselekedni. Remélem, akkor is így fogom látni.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg, január 28-án.