Csontváry csak múló impresszió maradt a nyugat-európai művészetkedvelők emlékezetében
Ismeretlen ismerős
Az új korszakok kezdetén mindig nekiállt a politika, hogy Csontváry-Kosztka Tivadart világhírűvé tegye, de vagy közbejött valami, például a szocializmus, vagy alaposan melléfogtak. Pedig az első jelentős kiállításán, a párizsin képeit még látta Picasso, Tzara, Chagall. Az utaztatásokra viszont majdnem ráment az életmű.
Nem volt váratlan, hogy megdöntötte a magyar árverési rekordot a Virág Judit Galéria decemberi aukcióján 460 millió forintért elkelt Titokzatos sziget című kép. Ha nagy ritkán aukcióra kerül egy Csontváry, akkor biztos, hogy csillagászati árat ér el. De kizárólag itthon. Külföldön be sem venné egy komolyabb galéria. Pedig a festő nemzetközi elismertségről álmodott, 1907-ben saját pénzéből rendezett kiállítást Párizsban, a bemutató azonban szinte visszhang nélkül maradt. Különösen a nagy újrakezdések idején, a második világháború után, majd a Kádár-korszak kezdetén és a rendszerváltáskor volt politikai akarat arra, hogy átlépje a határokat az egyik legnagyobbnak tartott magyar festő, de a folyamat valamiért mindig megtorpant.
A máig legsikeresebb külföldi tárlat a Károlyi Mihály zseniális marketingfogásának köszönhető 1949-es párizsi volt. Előzőleg, még 1946-ban az emigrációból hazatért politikus kölcsönkért néhány Csontváry-képet az életmű megmentőjétől és birtokosától, Gerlóczy Gedeontól, és francia barátait, köztük Jean Cassout, a párizsi Musée d’Art Moderne igazgatóját vacsorára hívta budapesti otthonába. A külföldi szakemberek zöme általában értetlen döbbenettel nézi Csontváryt, ám az érzékenyebbekben gyakran felébred a kíváncsiság, elkezd hatni rájuk az ismeretlen és besorolhatatlan művész. Cassouval is így történt, annyira, hogy a Magányos cédrus láttán megfogalmazódott benne egy franciaországi kiállítás terve, amit az időközben francia nagykövetnek kinevezett Károlyi egyengetett. A tárlat „Csontváry nevét Párizsban becsültté, részben vitatottá, de mindenképpen ismertté tette” – írta jelentésében a népi író Szabó Zoltán, akinek a magyar nagykövetség kultúrtanácsosaként szerepe volt a szervezésben. Ő a követség kiállítótermében is rendezett egy kisebb tárlatot, ahol Tristan Tzara és Paul Éluard is megjelent.
A párizsi Musée d’Art Moderne 1949. márciusi, sajtótájékoztatóval, diplomáciai fogadással felvezetett bemutatóján a tíz Csontváry-festmény mellett további 12 magyar festőművész 37 képét láthatta a közönség. Picassóra olyan nagy hatással volt, hogy azt kérte, zárás után egyedül is végignézhesse a tárlatot. Akkor hangzott el a sokat idézett állítólagos mondata: „Nem tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak.” Igaz, más források szerint visszafogottabb volt a katalán festő dicsérete: „Csontváry az egyik legérdekesebb azok közül a festők közül, akik a naiv szemléletből művészetet csináltak.” Mindenesetre egy ilyen picassói mondatra brandet lehetett volna építeni. A Chagall által is megtekintett tárlat látogatottsága harmadával haladta meg a múzeumi átlagot, annak köszönhetően, hogy a francia rádió hetente kétszer is beszámolt róla – olvasható a Szabó Zoltánról szóló monográfiában. Igaz, ez mindössze 2800 látogatót és 134 eladott katalógust jelentett. Ezután a brüsszeli Galerie Giroux-ban is bemutatták az anyagot, szintén Károlyi Mihály aktív közreműködésével. Csakhogy időközben Pesten elkezdődött a Rajk-per, végleg legördült a vasfüggöny, Károlyi és Szabó is emigrációba kényszerült.
Csontváry csak múló impresszió maradt a nyugat-európai művészetkedvelők emlékezetében, ám ezért is súlyos, majdnem végzetes árat fizetett. Évekig úgy tűnt, hogy a festmények közül a legértékesebbek a külügyminisztérium által szervezett hazaúton elvesztek. Csak 1956-ban találták meg azokat a Szépművészeti Múzeum raktárában. „Megvannak a nagy képek!” – táviratozott boldogan a leletről az addig bizonytalanságban tartott Gerlóczynak az egyik muzeológus. A művek állapota azonban elborzasztó volt: hengerelés helyett összehajtogatták vagy egymásra tekerték a monumentális vásznakat, a Zarándoklás a cédrusokhoz címűt pedig a kiálló szögekkel teli vakrámára csavarták fel, több helyen átlyukasztva a vásznat. Még így is csak hosszú huzavona, pereskedés után kaphatta vissza valamennyit a tulajdonosuk. A szakszerűtlen hazahozatal és tárolás során elszenvedett jóvátehetetlen károk miatt ma is nagyon kockázatos a nagy képek mozgatása. A külföld mégsem felejtette el teljesen a festőt: az 1956-os forradalom idején egy hétig állt és várt a bécsi Kunsthistorisches Museum leponyvázott teherautója Gerlóczy budapesti lakása előtt, hogy kivigye a Csontvárykat és nem mellesleg a családot.
Picassóra nagy hatással volt
Kádárék aztán megérezték a festőben az országimázs javításának lehetőségét. Miközben idehaza megteltek a börtönök, Nagy Imrét felakasztották, 1958-ban Brüsszelben könnyed, modernista stílusú, a konszolidációt sugalló pavilont építettek. Ennek szellemében a világkiállítás részeként a Palais International des Beaux-Arts-ban rendezett nagyszabású képzőművészeti seregszemlén a Sétalovaglás a tengerparton című Csontváry-festmény képviselte a magyar képzőművészetet, Vincent van Gogh és Paul Gauguin képei között kifüggesztve. A Csontváry-képek 1962-ben ismét visszatérhettek a brüsszeli kiállítóterembe, majd közülük harminc 1963-ban Belgrádban kereste a világhírt.
Csontváryt akkortájt még itthon sem ismerték annyira, hiszen csak a belgrádi után nyílt meg Székesfehérváron az első nagyszabású kiállítása. A politikai áttöréshez hozzájárult, hogy a tárlatot megtekintette az akkori szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov felesége, Nyina, és kedves sorokat írt a vendégkönyvbe. Ezután a Szépművészeti Múzeumban is rendeztek kiállítást, óriási sikerrel, de annyira nem érezte magáénak a Kádár-kor a művészt, hogy a fővárosban hozzon létre számára önálló múzeumot. Így végül – bár a képek a Nemzeti Galéria tulajdonába kerültek, miután megvásárolták Gerlóczytól – Pécsett nyílt meg 1973-ban a csaknem az egész életművet felvonultató múzeum. A festmények restaurálás után foglalhatták el a helyüket, és jó darabig senki sem gondolt külföldi turnéra.
A rendszerváltás táján külföldön is felfigyeltek Csontváry művészetére. Geert Dales holland fesztiváligazgató 1988-ban a kulturális minisztériumnak az ígérte, hogy az 1991-re tervezett magyar témájú rendezvénysorozatuk középpontjában Csontváry festészete áll majd. Közös dokumentumfilmet szerettek volna készíteni, és kiadták volna Németh Lajos művészettörténész alapművét hollandul. Állítólag a londoni Barbican Center és a párizsi Pompidou Központ is befogadó nyilatkozatot adott egy-egy kiállításhoz. Csakhogy kiderült, továbbra is rém rossz állapotban vannak a nagy méretű festmények. Elkezdődött a hosszadalmas és költséges restaurálás, amihez a hollandok még anyagilag is hozzájárultak, a minisztériumnak pedig sikerült összekaparnia 12,5 millió forintot, még miniszteri biztost is kineveztek Romváry Ferenc, a pécsi múzeum akkori igazgatója személyében. Műtárgyvédelmi okokból három kiállítást engedélyeztek egy éven belül egymás után, és helyszínül Európa legrangosabb múzeumait szemelték ki.
Ám a rendszerváltás euforikus pillanatainak elmúltával „a kezdetben még meglévő csekély érdeklődés fokozatosan lanyhult” – írta Romváry. Sorra léptek vissza a partnerek, még a korábban leglelkesebb hollandok is. A garasoskodó magyar állam helyett a nyugat-európai múzeumok már nem akarták finanszírozni egy többé-kevésbé ismeretlen festő kiállítását, a franciák egy idő után válaszra sem méltatták a minisztériumot. Végül 1994-ben Stockholmban, Rotterdamban és Münchenben, másodvonalbeli helyszíneken, amatőr szervezésben összejött egy visszhang nélkül maradt kiállítássorozat, miután fél tucat nagyvárost végigkilincselt a magyar kulturális diplomácia. Nem volt plakát, sajtó, ajándéktárgyak, képeslapok, konferencia, leginkább a helyi magyarok tolongtak a megnyitókon. Romváry irigykedve idézte fel, hogy a müncheni Haus der Kunstban a Csontváry-bemutatóval párhuzamos Roy Lichtenstein-kiállítás 28 kiadványa versenyzett az egyetlen magyarral a múzeumi boltban, a rotterdami Kunsthallban szintén párhuzamosan látható Dácia kincsei című kiállítás köré pedig milyen hatalmas hírverést csaptak a román illetékesek. A svédek hiába jelezték, az uralkodó, Károly Gusztáv is tiszteletét teszi a kiállításon, ha egy magyar közjogi méltóság kiutazik a megnyitóra, ez utóbbi nem történt meg.
kihívás Csontváryt elhelyezni az őt megillető helyre
A súlyos fiaskók után hasonlóan nagyszabású terv nem született, csak apróbb, jórészt szintén kudarcos kísérletek. 2007-ben a Magányos cédrus képviselte ugyan a magyar művészetet a római szerződés aláírásának 50. évfordulójához kapcsolódó nemzetközi kiállításon a római Quirinale-palotában, a Pécs 2010-es Európa kulturális fővárosa programsorozatát Hiller István stábja hiába próbálta felhasználni arra, hogy néhány jelentősebb külföldi múzeumot megkínáljon Csontváryval, jeges elutasításban részesült. Végül csak az isztambuli Pera Múzeumba sikerült kivinni egy válogatást, a nagy képek nélkül, gyenge katalógussal. Az utolsó kísérlet a múlt évtizedben volt, amikor a Szépművészeti Múzeum legfontosabb műtárgyaiból számos rangos külföldi helyszínen kiállításokat rendeztek, és Baán László főigazgató a Raffaellók és Dürerek közé „becsempészte” néhány magyar alkotó festményét. Ám a londoni Royal Academy of Arts tárlatán Csontváry Magányos cédrusa teljes értetlenséggel találkozott. Milánóban lett volna érdeklődés a képre, de egy budapesti Csontváry-kiállítás miatt nem utazhatott. A párizsi és madridi tárlat kurátorait pedig nem csigázta fel a meg nem értett magyar művész.
Kiderült, hiábavaló erőltetni Csontváry elfogadtatását hosszas tudományos, kultúrdiplomáciai munka nélkül. Ez pedig azóta sem kezdődött meg. Nincs komoly angol nyelvű kötet, nemzetközi szakmai kommunikáció. Ráadásul az ő művészetét nehéz lenne bárhova is besorolni, ami valamiféle fogódzó lehetne a külföldi szakemberek számára. Arról nem is szólva, hogy életműve viszonylag kicsi, magánkézben pedig legfeljebb 10-15 képe lehet. Egy művészt nehéz úgy „felépíteni”, hogy nem forognak művei a nemzetközi műkereskedelemben. „Nagy kihívás Csontváryt elhelyezni az őt megillető helyre, nagyon sok munka, kreativitás és bátorság kellene hozzá, na meg egy büszke ország” – mondta a HVG kérdésére a galériatulajdonos Kieselbach Tamás művészettörténész. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy Csontváryt csak a nagy képeivel lehet eladni, ám ezek, az állapotuk miatt, alig szállíthatók. Így aztán az utazó tárlatokról le kell mondani, de „a Zene Házához hasonló kvalitású budapesti múzeum – ahol a teljes életmű végre méltó helyet kapna, és láthatná a fővárosban megforduló nemzetközi szakma – elindíthatná ezt a folyamatot” – véli Kieselbach. Csontváry maga is fővárosi múzeumról írt a végrendeletében, és Gerlóczy is jobb híján fogadta csak el a pécsi ajánlatot.