Égig nyújtózik, földig hajol
Belső vezérlés
Súlyos állításokat tesz egyén és közösség viszonyáról, fanatizmusról az elsőkönyves szerző az Égig nyújtózik, földig hajol című regényében, amiben arról a 17 évről ír, amit 2008-as kitiltásáig a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségében töltött a családjával.
Matalin Dóra
¬ Irodalmi alkotás, amelynek nyersanyaga a saját élete – írja a könyv elején. Mennyiben tekinthető a regénye önéletrajznak, és mennyi benne a fikció?
Nagyrészt megtörtént eseményeket írtam le, de a megformálás irodalmi. Nem dokumentumszerű beszámolóra törekedtem, mert a mélyebb összefüggéseket szépirodalmi formában jobban be lehet mutatni.
¬ Megbeszélte a családtagjaival, hogy megírja a történetüket?
Megbeszéltem a fiaimmal, a férjemmel, az anyukámmal. A fiaim nagyon támogatók voltak, mert tudták, az írás hozzájárul ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Anyukámnak, aki most is a Somogyvámos külterületén lévő Krisna-völgyben él, voltak kétségei, vele hosszú beszélgetéseink voltak. Az egyház tagjaival viszont nem egyeztettem.
Senki sem sziget, szükségünk van egymásra
¬ Többször hangsúlyozta, hogy nem akarja „leleplezni” a magyarországi krisnás közösséget.
Visszajelzésként írták is olvasók, hogy elmaradt a várt botrány a történetben. De ez nem botránykönyv, bár súlyos dolgokról szól. Nem minősítek, nem ítélek meg senkit, csak leírtam a történteket a saját szemszögemből, de az olvasóra hagyom a következtetéseket. Mélyebb, univerzális emberi dolgokról akartam beszélni, például az egyén és a közösség viszonyáról napjainkban. A kultúránk támogatja az egyéni kiteljesedést, de senki sem sziget, szükségünk van egymásra. Hol van az a pont, ameddig segít, és mikortól akadályoz minket a közösség? Ez nemcsak egy vallásos szervezet, hanem a család vagy a munkahely esetében is felmerülhet.
¬ A kilencvenes évek elején önhöz hasonlóan sok fiatal lépett be a Krisna-tudatú hívők közé. Mi vonzotta önt hozzájuk?
Az istenképen kívül az egyszerű életmód, amit ma környezettudatosságnak nevezünk. Most, harminc évvel később látjuk, hogy ez mennyire égető kérdéssé vált. Tőlük hallottam először arról, hogy a nyugati társadalom életszínvonala hosszú távon nem lesz fenntartható, hogy felelősek vagyunk a környezetünkért, a természetért. Ez megérintett, mert soha nem voltam nagy fogyasztó, mindig a szellemi értékeket tiszteltem.
Nem akartam megint a fogyasztói világba visszatérni, amit már egyszer elhagytam
¬ Családjával, az édesanyjával, a testvérével és két fiával csatlakozott a közösséghez. Ez elég ritkán történik meg.
Többször előfordult, hogy testvérek csatlakoztak, de az valóban kevesebbszer, hogy szülők és gyerekek, bár erre is volt példa. Anyukám mindig is nyitottan gondolkodott, a környezettudatosság és a Kelet iránti vonzalom pedig nála is meghatározó volt.
¬ Az akkori férje viszont nem tartott önnel. Emiatt szakadt szét a családjuk?
Még nyolc évig együtt maradtunk, miután én Krisna-hívő lettem. A gyerekek nevelésénél jött elő leginkább, hogy másképp gondolkodunk. Nem akartam a poroszos rendszerű állami iskolába adni őket, de akkor még nem voltak alternatív iskolák Magyarországon. Azt szerettem volna, hogy természeti környezetben éljenek és Krisna-tudatos nevelést kapjanak.
¬ Milyen embereket vonzott a közösség? A könyvből úgy tűnik, az átlagosnál érzékenyebb, in-
stabilabb személyiségeket.
Ez így van. Ha lettek volna a társadalomban olyan helyek, ahol ezek a finomabb, érzékenyebb lelkek is megtalálhatják magukat, akkor talán nem lett volna szükségük ilyen éles kultúraváltásra.
¬ „A magyar Krisna-közösség szépen leképezi a magyar társadalmat” – állítja. Ez miben nyilvánult meg?
A szocializációnk java 6-7 éves korunkra lezajlik. Akik csatlakoztak a közösséghez, még a legfiatalabbak is, már kamaszok, fiatal felnőttek voltak, bőven beleszőve a magyar társadalomba, a magyar mentalitásba. Járhatunk indiai ruhában, de magyarok maradunk, magyar módra csináljuk a dolgokat. Amikor később az olasz Krisna-közösségben éltem, feltűnt, hogy ők emberközpontúbban kezelték a problémákat, örömtelibbek, „olaszosabbak” voltak.
¬ Több kritikában bántalmazó kapcsolathoz hasonlították az ön viszonyát a krisnás lelki vezetőjével, gurujával. Megállja a helyét a hasonlat?
Igen, spirituális bántalmazás a neve. Nehezen tetten érhető, mert nem verés vagy nem feltétlenül nyílt verbális abúzus, bár velem ez utóbbi többször előfordult. De én főleg ignorálás és manipulálás formájában találkoztam vele. Ezek passzív-agresszív technikák, ha az ember nem tud a létezésükről, nehéz észrevenni őket vagy tenni ellenük. Csak állandósul benned a leértékelés élménye, hogy sosem lehetsz elég jó. A lelki mozgalmakhoz sokszor csatlakoznak tapasztalatlan fiatalok, akiknek vissza lehet élni a jó szándékával, naivitásával. Aki hiszi, hogy van örök lelke, és az csak a gurun keresztül tisztulthat meg, azért képes mindent megtenni.
¬ A könyv legmegrázóbb része, hogy négy évig külön kellett élnie a fiaitól, akik a Krisna-völgyben maradtak a nagymamájukkal, miközben ön nem lakhatott velük.
Azt mondták, nem vagyok alkalmas a gyerekek nevelésére. Ha azt szeretném, hogy szerzetesnek neveljék őket, ezt a völgyben megkapják, bármikor látogathatom őket, de ne éljek velük. Leginkább magamat okolom emiatt, mert ideális körülményeket szerettem volna teremteni nekik, hogy természeti környezetben, tiszta, évezredes elveket követve tanulhassanak. Lényegében magamtól is meg akartam óvni őket.
¬ Miért tiltották ki végül?
Amikor a nagyobbik fiam 18 éves lett, elment egy indiai zarándokútra, ahol nagyon megbetegedett, pszichiátriára került, nem tudott aludni. Az akkori lelki tanítóm azt kérte tőlem, hogy a Krisna-hívők belső szervezeténél jelentsem fel az indiai tanárt, aki az utat vezette. Nem akartam megtenni, mert nem éreztem méltányosnak. Már az út előtt is úgy gondoltam, hogy az iskola, ahova a fiam a Krisna-völgyben járt, túl fanatikusan neveli őket. Különösen arról szoktatták le a gyerekeket, hogy a szervezetük jelzéseire figyeljenek. Nagyon keveset aludtak például. Azt gondoltam, a fiam rosszulléte inkább ennek a folyománya volt. Végül a volt gurum mégis megtette a feljelentést a nevemben, amit nem hagytam annyiban, ez a konfliktus vezetett az eltanácsolásomhoz.
¬ Meglepő volt olvasni, hogy a fiához hasonlóan a völgyből többen szorultak pszichiátriai ellátásra.
Nem biztos, hogy többen kerültek pszichiátriára onnan, mint általában a magyar társadalomból. De a Krisna-völgynek keménykezű vezetése volt akkoriban, nem kijavították az emberek hibáit, hanem kitiltották őket. Ez mentális megbillenést okozhat, főleg, ha valaki már hosszú ideje ott él, és megszakította a külső kapcsolatait. Ez könnyen vezethet a pszichiátriára.
¬ Bár kitiltották, mégis hosszú évekig Krisna-hívő maradt ezután is. Miért?
Kezdettől fogva olyan érzésem volt, hogy kívülálló, marginális hívő vagyok, szemben például anyukámmal vagy az öcsémmel, akik mélyen gyökeret vertek a közösségben, az ő létezésüket, szolgálatukat elismerték a közösségben. Emiatt nekem eléggé belső vezérlésű lett a hitem, úgy éreztem, nem függök annyira a külső körülményektől, nem baj, ha nem engednek templomba járni. Ezenkívül sok energiát, sok évet fektettem ebbe az alternatív életútba, és nem akartam megint a fogyasztói világba visszatérni, amit már egyszer elhagytam.
¬ Hogy látja a magyar Krisna-közösség sorsát? A völgy mára Közép-Európa legnagyobb ökoközössége lett, amelynek jelentős a karitatív munkája is.
Nem tudom objektíven megítélni a munkáját, mert túl sok fájdalom van bennem. Az biztos, hogy ügyes, de néha érdemes a homlokzat mögé is benézni.
¬ Kapott visszajelzést a könyvre a Krisna-völgyből? Akár az édesanyjától, aki most is ott él.
Anyukámmal diplomatikusan kezeljük a kérdést, inkább nem beszélünk róla. A közösségtől nem jött reakció, de magánemberként sok hívő írt nekem. Nap mint nap kapok üzeneteket, nagyon köszönik, hogy megírtam a regényt. Külön örülök annak, hogy nem csak Krisna-hívők írták, hogy tudnak kapcsolódni a könyvhöz, például az anya-gyerek témához.