Posztkeresztény korunkban folyamatosan szorul háttérbe az intézményes vallásosság, amin sem az aktuális hatalom melldöngető kereszténysége, sem egyházaink olykor kritikátlan hatalomimádata nem segít.
Online laptársunk a közelmúltban többször is foglalkozott vallási témákkal. Az oldalra kattintva nemrég rövid időn belül másodszorra találkozhattunk egy-egy zarándoklat (a szentkúti és a csíksomlyói) ürügyén hitüket gyakorló embereken gúnyolódó írással. A zarándokokat a szerzők látványosan lenézik, vallásosságukat butasággal keveredő babonának tartják, s ez ügyben – néhány mondat alatt eljutva olyan kurrens témákhoz, mint például a feminizmus – többször igyekeznek összekacsintani a modern, européernek vélt olvasóközönséggel. A két cikkben egymást követik az efféle kitételek: „szerencsére a dalokat hiányoló nőnek nem kellett sokáig aggódnia, utána énekelni kezdtek, órákon át”; vagy: miután „a vasúti hangszóróból szóló, megszámlálhatatlanul sokszor elismételt Miatyánk” és „pár dicsértessék és szelfi után” a csodavízben hívő jónépek megérkeztek Szentkútra, „nem csak sorban álltak a kinti árusoknál vett 200 forintos, üres PET-palackokat feltölteni, de volt olyan is, aki 14 kétliteres üveget töltött tele, majd panaszkodott a nehéz szatyrokra”. Csíksomlyón pedig „a hívők sorokba verődnek, hogy megkapják az ostyájukat” – mintha kisfröccsért tolonganának.
A szerzők nemcsak készületlenek, de kísérletet sem tesznek arra, hogy megértsék alanyaik szándékát, gondolkodását vagy megismerjék vallásuk alapjait. Hogy miért gúnyolódik egy újságíró a riportalanyain, hogy a vallásellenességben van-e szerkesztői koncepció, azt nehéz eldönteni, a mi szempontunkból nem is érdekes. Mint ahogy azzal sem érdemes foglalkozni, hogy mennyire passzol a liberális demokrácia ethoszához egy vallási kisebbségen való élcelődés. Mert a keresztény vallás minálunk és körülöttünk szinte mindenütt elég régóta kisebbség, s az idő múlásával egyre inkább azzá válik. (A kurrens propaganda keresztény Magyarországról és keresztény magyarokról szóló hazugságaira nyilván ez esetben sem szükséges szót vesztegetni.) A fent idézett írásokat, a hasonló jelenségeket viszont érdemes tágabb kontextusba helyezve kísérletet tenni arra, hogy felfejtsük és megértsük mindazt, ami mögötte húzódik: a posztkeresztény világ mindennapjaitól a szekularizáció hatásáig.
Az utóbbi a nyugati világban – és részben minálunk – lassan ezer éve tartó folyamat, amely az invesztitúraháborúkkal kezdődött, a reformációval, a felvilágosodással, a modern állam megszületésével, a XIX. század végén, a XX. század elején pedig a kultúrharccal folytatódott. Magyarországon a szekularizációt alapvetően hármas történelmi hatás alakította. Ennek nyomán máig egyszerre van jelen – a felvilágosodáshoz, a századfordulós kultúrharchoz kapcsolódó – vallásellenes vonásokat is hordozó francia, a kereszténység iránt jóindulatúan semleges amerikai gyakorlat mellett a vallásosság elpusztítására törő szovjet hatás.
A hagyományos vallásosság, akár Nyugat-Európában, nálunk is fokozatosan tért veszít, ezt a rendszeres statisztikai felmérések, az azokból kiolvasható tendenciák is alátámasztják. Ugyanakkor, mint azt Kovács Benedek és Lajtai Mátyás 2020-as tanulmánya megállapítja, az egyházias vallásosság visszaesésével párhuzamosan a kutatások „az egyházon kívüli vallásossággal fémjelezhető, erősen heterogén csoport nagyságának növekedését is kimutatták. Ebből a két párhuzamos folyamatból nem annyira a szekularizáció felé történő elmozdulásra, mint inkább egy folyamatos változásban, alakulóban levő vallásosságra lehet következtetni.” Hasonló következtetésre jutott – jelezve, hogy a folyamat alapvetően a fejlett világot jellemző tendencia – Peter L. Berger, a néhány éve meghalt vallásszociológus. „A modernitás szükségképpen pluralizáló, de nem szükségképpen szekularizáló hatású – írta. – Ugyanazon társadalmon belül különböző hitek, értékek és világnézetek sokasága jön létre. A pluralitás így mindenképpen kihívást jelent a vallási hagyományok számára – mindegyiknek meg kell birkóznia a ténnyel, hogy ott vannak még az összes többiek.”
A folyamat részeként a „keresztény civilizáció” kiüresedik, a keresztény hit parancsai, a szertartások társadalmi szinten értelmetlenné válnak, ezáltal pedig a keresztény és a posztkeresztény világ közötti szakadék tovább növekszik. Miközben a nemzetközi – Magyarországot is mérő – 2014–16-os statisztika szerint a 16 és 29 év közöttiek egyre nagyobb számban fordulnak el az egyházaktól és az „egyházorientált vallásosság” háttérbe szorul (nálunk 67, a lengyeleknél 17, a cseheknél 91, a svédeknél 75 százalékuk jelentette ki, hogy nem kötődik hagyományos vallásokhoz, egyházakhoz), egyre markánsabbá válik az „individuális vallásosság”. A szakirodalom által bricolage vagy patchwork (különböző elemekből összeállított) vallásosságnak nevezett egyéni vallás tetszőlegesen szabható „magántanítása” – éppen ebben új és tér el a kereszténységtől többek között – szinte természetszerűleg alapul a „feel good”-felfogáson. A hitet immár nem kinyilatkoztatás, nem az a tény határozza meg, hogy a transzcendens világ megszólította az embert. Az új módon vallásos ember maga „szólítja meg a transzcendenciát”, vulgárisabban szólva válogatja ki a tetszetősebb „vallási árucikkek” közül azokat, amelyeknek kifejezetten „pozitív a kisugárzása”, netán „jó a kémiája”, hite szerint hozzájárul lelki és fizikai egészsége fenntartásához. Az intézményes keresztény múlttal való lassú szakítás természetes kísérő lelki jelensége a megmaradó vallásgyakorlattal szembeni ellenérzés kialakulása, megerősödése.
A 2010-ben létrejött új rendszer kirakatkereszténysége mindezen legfeljebb negatív irányban változtat. Reprezentánsai a posztkeresztény nemzedék attribútumait hordozzák, igaz, túlléptek a Dominique Salin jezsuita által megfogalmazott képleten, amely szerint ez a nemzedék „számon kéri ugyan az Evangélium értékeit (»az örökséget«), de az Atyától már eltávolodott”. Hiszen már az evangélium értékeit sem kérik számon: a rendszer hétköznapi gyakorlata a keresztény tanítás negligálásán nyugszik.
Kétségtelen, hogy az adott helyzet, illetve a társadalom lelki-mentalitásbeli átformálódása sokszor a papságot is tanácstalanná teszi, hiszen a hajdani missziós formák hatástalanok vagy egyre kevésbé működnek. Világos az is: ha az általános körülmények nem változnak és a tendencia folytatódik, akkor negyven–ötven év múlva a maihoz képest is töredékére csökken nálunk és Európában Krisztus követőinek száma. Könnyen lehet, hogy egyszer szinte mindent elölről kell kezdeni a múzeumokká lett régi templomok mellett és egészen másként.
A „keresztény Magyarországról”, a „keresztény kultúra védelméről” szóló állami propaganda és az ehhez való statisztálás mint látszatmegoldás ezért is lehet kifejezetten vonzó számos egyházi vezetőnek, papnak, lelkésznek. Azzal együtt is, hogy a külvilág számára így összeálló képlet kifejezetten visszatetsző. A 80 évvel ezelőtti kort idéző szólamok napjainkban való ismételgetése, a kormányhíradók felmondása persze maga is jellegzetes posztkeresztény tünet. Az egyház elvilágiasodásának, kiüresedésének jele, amikor például bizonyos András atya Youtube-csatornáján az Ukrajnáról szóló putyinista propagandát terjeszti, amikor Bese Gergő atya a zugligeti templomban a Fidesznek kampányol.
Mindez természetszerűleg jár együtt a keresztény szellemiség, tanítás háttérbe szorulásával. Szembeötlő jelével találkozhattak a hívek, amikor éppen nyolc éve, egy Balaton-felvidéki templomban a húsvétvasárnapi ünnepi misén a pap így kezdte a prédikációt: „Krisztus feltámadt. És mi is feltámadtunk, mert a kormánypárt két hete megnyerte a parlamenti választásokat.” Nem érdemes és nem is kell szépíteni: kijelentése a Biblia szerint istenkáromlás. Finomabban csúszott bele a blaszfémiába Osztie Zoltán atya, amikor május végén Jézus metaforikus megnevezését a miniszterelnökre alkalmazta a tiszteletére tartott misén: „Orbán Viktor fáklyaként jeleníti meg a világ világosságát.” Megszólalása megint csak nem nevezhető másnak, mint a hazai kereszténység válságtünetének; hiszen ilyesmit még a kormány sem vár az egyházak lelkipásztoraitól. Hasonló módon visszatetsző, hogy a református egyház élén Balog Zoltán személyében fideszes pártkáder áll, akit nem érdemei, hanem politikai karrierje repített fel a magasba, s akiben annyi tisztesség sem volt, hogy egyháza hitelességének érdekében visszautasítsa a püspökséget és a zsinati elnökséget.
Ezek után még nehezebb megfelelni a kérdésre: „utaznak-e” bizonyos médiumok a vallásra? Bizonyos, hogy a hazai kereszténység súlyos helyzetben van. Mindez azonban legfeljebb magyarázza és árnyalja, de nem menti a vallásos embereken való gúnyolódást.
Ez a cikk eredetleg a Magyar Hang 2022/26. számában jelent meg június 24-én.