– A novemberi glasgow-i klímacsúcstól sokan a káros anyag-kibocsátás drasztikus mérséklésére vonatkozó, szigorú döntéseket vártak. Milyen eredményt értek el a világ vezetői a konferencián azonkívül, hogy 400 magángéppel érkeztek meg Skóciába?
– A klímacsúcs egyértelművé tette, hogy ha valamiben nem reménykedhetünk, azok a csúcstalálkozók. Az ilyen értekezletek résztvevőinek áll a legkevésbé érdekükben a gyökeres változás, hiszen pozíciójukat a dolgok mostani rendjének köszönhetik, az örömtelen pazarlás és példátlan hatalomkoncentráció rendszerének. Tüneti kezeléssel pedig nem megyünk semmire. Ezért ismételgetem – már én magam is unom –, hogy globális problémáinknak csak lokális megoldása van. Helyben az emberek képesek és hajlandók is megvédeni veszélyeztetett létforrásaikat, képesek talán kicsikarni az ehhez szükséges politikai döntéseket.
– Mit jelent ez a lokalitás?
– Jelenthet egyetlen települést, egy országot, de akár egy kontinenst is. Az Európai Unió például a maga ellentmondásos és részben képmutató módján mégiscsak komolyan törekszik arra, hogy mérsékelje az ökológiai katasztrófát. Az erre irányuló európai kezdeményezések azok, amelyeket a magyar kormány rendre megvétóz. Bezzeg amikor Brüsszel a multiknak kedvez, kormányunknak egyetlen szava sincs. Ez örök szégyenünk marad.
– A környezetért vállalt felelősség összefügg a demokráciák szabadságfokával?
– A demokrácia óriási előnye, hogy van benne visszabeszéd. A globális válságról ma csak a nyugati országokban folyik érdemi nyilvános párbeszéd. Hozzá kell tenni persze, hogy magáért a válságért is elsősorban az a technológiai-gazdasági rendszer felelős, amely az Atlanti-óceán két partján alakult ki, és innen elterjedve pörgette fel világszerte a környezet pusztítását. Ez azonban nem változtat azon, hogy a demokratikus jogállam az egyetlen ismert politikai keret, amely némi esélyt ad az ökológiai katasztrófa ellen védekező civil társadalomnak a cégbirodalmak és üzleti alapon működő államok összefonódásával szemben. Gondoljunk bármit az Európai Unióról, a mi helyünk – ezer éve változatlanul – az úgynevezett Nyugat oldalán van. Minden valamirevaló magyar politikus tudta ezt, és eszerint járt el a mostaninál sokkal nehezebb helyzetekben is.
– Brüsszel a nagyvállalatok helyett a családokkal fizettetné meg a klímavédelem költségeit, érvel a magyar kormány, amely megóvná állampolgárait a túlzott erőfeszítésektől.
– Mérhetetlen rövidlátásról tesznek tanúbizonyságot. Hatalmas tévedés, hogy a klíma vagy a biológiai sokféleség védelme áldozatot, lemondást követel. Éppen ellenkezőleg: az ilyen lépések hosszabb távon komoly versenyelőnyt jelentenek azoknak, akik idejében szánják rá magukat. Előbb-utóbb mindenütt sor kerül az életmód és a gazdasági stratégia átalakítására, a szelíd technológiák bevezetésére, de nem mindegy, hogy az elsők között, józan megfontolásból cselekszünk, vagy a sor végén kullogva, kényszerűségből. Ami pedig a nagyvállalatokat és a családokat illeti, vajon kiknek kedvez a kormány, amikor az energiazabáló, környezetszennyező gazdálkodás közvetlen és közvetett költségeit az adófizetőkre – és utódaikra – hárítja át?
– Sorra épülnek itthon az elektromos autókba való akkumulátort előállító gyárak. Ez sem kellően zöld technológia?
– Szembe kell néznünk a gazdaság zöldre festésének illúzióival. Fenntarthatónak egyedül az anyag- és energiaforgalom visszafogása mondható, a közlekedés terén például az, ha a kötöttpályás tömegközlekedést részesítjük előnyben, még inkább, ha kevesebbet kell közlekednünk. Ehhez képest csekély különbség, ha ezentúl elektromos autókkal rohangászunk. A szén-dioxid-kibocsátás szempontjából persze nem közömbös, de már az akkumulátorok gyártása például messze nem karbonsemleges, amúgy durván környezetszennyező.
– Gyors és drasztikus életmódváltásra lenne szükségünk ahhoz, hogy elkerüljük az ökológiai katasztrófát, mondják a szakemberek. Reális cél, hogy néhány év alatt alapvetően megváltoztatjuk az életünket?
– A változások nagy része kifejezetten előnyösen érintené az embereket. Egészségesebb és szebb környezetben élhetnének, jobb minőségű táplálékhoz jutnának, csökkenne kiszolgáltatottságuk a technológiai rendszereknek. Emberi léptékű településeken változatosabb munkalehetőségekre, tartalmasabb kapcsolatokra volna kilátásuk. A kedvező változásokhoz pedig az emberek meglepően gyorsan tudnak alkalmazkodni. A probléma nem ez, hanem a gazdasági és politikai rendszer, amelyben élünk: ez a mindenáron való növekedésre és a hatalom központosításának logikájára épül.
– Ha lazítanánk függő helyzetünkön, s nem üres handabandázással, hanem az önállóság gazdasági alapjainak megteremtésével növelnénk az ország mozgásterét, nem kerülnénk hátrányos helyzetbe. A patrióta gazdaságpolitika előnyein és költségein, persze, másképpen osztozna a társadalom, mint jelenleg – jóval igazságosabban. A kisebb vállalkozások nyernének, a nagyok egy része veszítene, a könnyen szerzett vagyonok részben elúsznának.
– Az új világrend több évtizedes vagy akár évszázados berögződéseket, gyakorlatokat írna felül, mi kell ennek eléréséhez?
– Képzelőerő és kíváncsiság: hogy az emberek el tudják gondolni, élhetnének másképpen is. A civilizáció fejlődésében minden nagy változásnak a képzelőerő volt a hajtóereje. És kellett hozzá bátorság is, persze, a kezdeményezők részéről. Aki ellenben csak sodródik, azt előbb-utóbb a körülmények fogják kényszeríteni: létforrásaink fogyatkozása, a gazdasági globalizáció rendszerének összeomlása, az erőforrások maradékáért kezdődő élet-halál harc. Mert nem az a kérdés, hogy egy kis ország hogyan változtasson a világ folyásán, hanem hogy a jó vagy a rossz oldalra állunk a gyorsan és veszedelmesen változó világban. Félő, hogy mi ezúttal is utolsó csatlósai maradunk egy bukásra ítélt rendszernek.
– A Fidesz tavalyi zöldfordulatának hitelességéről megoszlanak a vélemények, de vajon mire számíthatunk az ellenzéktől ezen a téren?
– Nem beszélhetünk zöldfordulatról egy olyan párt esetében, amely a német autóipar kiszolgálására építi a gazdaságpolitikáját, a híveit pedig az agyoniparosított mezőgazdaságban való részesedéssel vagy súlyosan környezetkárosító idegenforgalmi beruházásokkal fizeti ki. Most könnyebb helyzetben vannak azok, akik meg akarnak szabadulni Orbánék kormányzásától, mert összeállt egy nem teljesen esélytelen ellenzéki alternatíva. Akik azonban nem kormány-, hanem rendszerváltozást szeretnének, és az ökológiai válság kihívására várnak korszerű választ a politikától, azok továbbra is tanácstalanok. Egyelőre nem derült ki az ellenzéki pártok elkötelezettsége az ökológiai rendszerváltozás iránt. Nyilatkozataik és előéletük alapján jelentős változásra nem számíthatunk.
– Magyarországon az elmúlt harminc évben sem az úgynevezett jobboldal, sem egy úgynevezett baloldal nem kényszerült arra, hogy az állam alapvető feladatait tisztességesen ellássa, teszem azt, az oktatás, az egészségügy terén. A civil társadalom pedig fokozatosan elveszítette a kormányok ellenőrzésének, a pártpolitika befolyásolásának még azokat az eszközeit is, amelyeket a nép feje felett végrehajtott rendszerváltozás idején hozott törvények számára mégiscsak biztosítottak. Harminc éve minden párt abból profitál, hogy a választók a másikat jobban utálják, mint őt. Nem véletlen az országot elborító gyűlöletcunami: a politikai elit ebből él.
– A rendszer folyamatossága azt feltételezi, hogy nincs kiút a kétosztatú gyűlölködésből?
–A rendszerből való kiábrándulás elég jól halad, egyre többen ismerik fel, hogy a jelenlegi politikai elittől nincs mit várni. Márki-Zay Péter átütő sikere is annak köszönhető, hogy a választók civilként tekintenek rá. A társadalom lassan rádöbben a saját magára hagyottságára, és ezért nagyobb bizalommal fogad olyan politikai kezdeményezéseket, amelyek túlmutatnak a hagyományos bal- és jobboldal szerény kínálatán. A harmadik út azonban a XXI. században nem lehet más, csak zöld.
– A jelenlegi magyar politikai helyzetben értelmezhető a harmadik út fogalma?
– A tőlünk nyugatra eső országokban, amelyek sikeresen hárították át a terheket más népekre, az emberek még ringathatják magukat abban az illúzióban, hogy akármilyen nagy is az ára jólétüknek, ezt az árat nem nekik kell megfizetniük. Tőlünk keletre a szegénység és az elnyomás kilátástalanná teszi az ellenállást az önkényuralmi rendszereknek, amelyek egyébként ugyanolyan haszonélvezői a globalizációnak, mint a nyugatiak, sőt. Mi, magyarok ismét csak köztes helyzetben találjuk magunkat, ami nem feltétlenül baj. Mert nem vagyunk se olyan gazdagok, hogy túlzott reményeket tápláljunk az erőszakkal fenntartható növekedés áldásaival kapcsolatban, se annyira kétségbeejtően szegények, hogy ne próbálhatnánk a magunk útján járni. Vagyis Magyarországon lenne mozgástere a harmadik utas, ökológiai politikának.
– Kelet és Nyugat ideológiai szembeállítását megbonyolította kissé a koronavírus-járvány, amely a nyugati demokráciákat is sokak által diktatórikusnak tartott lépésekre kényszerítette. Az oltatlanok megkülönböztetését vagy az oltások kötelezővé tételét egészségügyi és gazdasági érvekkel támasztják alá; elképzelhetőek ilyen kényszerintézkedések a klíma és a biológiai sokféleség megőrzése érdekében is?
– Alapvető tévedés, hogy az ökológiai rendszerváltozás korlátozásokkal és tiltásokkal járna, legfeljebb be kellene végre tartani néhány alapvető erkölcsi és jogelvet, mint az elővigyázatosság elve, „a szennyező fizet” elv, a döntések és döntéshozatali folyamatok nyilvánosságának elve. De szó sincs valamiféle ökológiai önkorlátozásról, inkább ökológiai önfelszabadításról beszélnék, mert olyan új életlehetőségek, új technológiák és új társadalomszervezési eljárások terjednének el, amelyeket az emberek felszabadulásként élhetnek meg. Felszabadulás a központosítás, a pazarlás, az elszemélytelenedés, a technikafüggőség alól.
– A pandémiánál maradva: ha a sikert az alacsony esetszámban vagy a megmentett életekben mérjük, Kína jóval jobban teljesít a nyugati demokráciáknál. Vészhelyzetben az autoriter állam kerekedik felül?
– Ha a Kínai Népköztársaság bármiben is sikert ért el, akkor azt mondom, hogy olyan áron nem kell a siker. Nincs az az eredmény, ami megérné, hogy egy kegyetlen totalitárius diktatúrának vessük alá magunkat. Kína a globalizáció legriasztóbb produktuma. A nyugatról importált bolsevizmus előbb megsemmisítette a hagyományos kínai kultúrát, az ezt hordozó társadalmi réteg teljes kiirtásával, majd a szintén nyugatról importált technológiai rendszer szolgálatába állította a részben hagyományos, részben modern parancsuralmi módszerekkel megszervezett társadalmat, amely így olyan teljesítményre képes, ami demokratikus országokban elképzelhetetlen.
– Kína egyre nagyobb befolyást szerez Európában, Magyarország a Budapest–Belgrád-vasútvonal építésével, a Fudan Egyetem befogadásával, illetve a vakcinavásárlással is elkötelezte magát az ázsiai nagyhatalom mellett. Milyen hatása lehet az egyre szorosabb kapcsolatnak?
– A kínai gazdasági és politikai érdekek kiszolgálása Magyarországnak hatalmas veszély. Erre mondják: ez több mint bűn, ez hiba.
– A kormány általában a függetlenség megőrzésével magyarázza a kompország szerepet, de valójában milyen okok hajthattak bennünket Kína karjaiba?
– Amikor Orbán Viktor felismerte, hogy a demokratikus jogállamokban bevett módszerek nem alkalmasak arra, hogy magának és híveinek megszerezze az ország anyagi és szellemi erőforrásai felett a teljhatalmat, elébe ment az elkerülhetetlen konfliktusnak. Nyugati szövetségeseit kiáltotta ki ellenségnek, és keleten keresett politikai támogatást. Az állítólagos türk rokonság ápolása – a baltás gyilkosok mentegetését is beleértve – nyilván nem sokat hozott a konyhára, tehát a két posztkommunista nagyhatalom jóindulatát kellett mindenekelőtt megszereznie, és azt nem adták ingyen. Akkor még nem tudhatta persze, hogy a kibontakozó új hidegháború körülményei között egy ponton túl ez nem lesz összeegyeztethető az Európai Unió – és az uniós pénzforrások – melletti elkötelezettséggel. Politikája azóta kényszerpályán halad. Egy seggel ugyanis nem lehet két lovat megülni, mi pedig a rossz lóra tettünk, amire nagyon rá fogunk fizetni. Megint.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/2. számában jelent meg január 7-én.