Nem egyházi, munkáltatói, hanem állami feladat volna annak eldöntése, hogy elrendeljék a kötelező oltást, vagy sem Erdő Péter szerint. A prímás, esztergom–budapesti érsek a Magyar Hangnak adott újévi interjújában őszintén beszélt arról, hogy a vasárnapi szentmisére járók aránya Magyarországon alacsonyabb a közép-európai átlagnál.

– A Magyar Katolikus Egyház és Magyarország 2021-ben volt a vendéglátója az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak (NEK), a világrendezvény mely mozzanata marad meg az ön számára mint legemlékezetesebb?
– A kongresszus egyik jelszava az volt, hogy „Találkozz Jézussal Budapesten”, ez egy egyhetes találkozás volt ővele, de egymással is, és erre a hétre feltette a koronát az, hogy a záró szentmisét Ferenc pápa celebrálta. Az eucharisztikus kongresszus teremtett egy olyan erőforrást, amelyből sok évig táplálkozhatunk. E világesemény másik jelmondata az volt, hogy „Minden forrásom belőled fakad”, hiszen az eucharisztiából, a szentmiséből, Krisztusból a hívők számára forrás ered, ami arra ösztönöz bennünket, hogy lépjünk ki a világ elé, és mutassuk meg a szeretetet, amire a hitünk kötelez. Ennek igyekeztünk szép példáját adni azzal, hogy a kongresszus nyitómiséjét megelőző napon Budapesten ötszáz, országosan pedig több mint ötezer rászorulót vendégeltünk meg egy ebéddel. Nem élelmiszercsomagot osztottunk, hanem leültünk és együtt fogyasztottuk el a melegételt.

Magán a kongresszuson úgy érzem, sikerült minden irányzatnak, lelkiségnek, hitbeli tapasztalatnak és minden földrésznek szót adni, miközben a középpontban mindig maga Krisztus állt. A látható, érezhető egyház élménye volt. Ebből az egyheti programból számomra személyesen is az egyik legszebb emlékként a szombat esti gyertyás körmenet marad meg: úgy érezhettük, mintha mindnyájan együtt lettünk volna, mint annak idején a tanítványok Máriával abban a bizonyos emeleti teremben, amikor leszállt rájuk a Szentlélek. Az a hajdani közösség ma mi vagyunk. Az egész hét egy tanúságtétel volt, remélhetőleg bátorságot tudunk meríteni belőle, ezért is bízom abban, hogy a 2022-ben esedékes magyarországi népszámlálás során ismét sokan vallják magukat a katolikus egyházhoz tartozónak.

– Legutóbb egy könyvbemutatón találkoztunk, ahol ön azt mondta, hogy korunkban még Magyarországon is bátorság kell ahhoz, hogy egy ismert személyiség kiálljon a pódiumra, és megvallja katolikus hitét, és ön szerint volt, akit meg is hurcoltak ezért a közelmúltban. Melyik esetre gondolt?
– Az ismert világi embereknek mindig is volt és ma is van példaadási kötelezettségük. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökei között voltak olyan művészek, akik e vállalásukért a közösségi médiában és pályatársaiktól elég sok és kemény kritikát kaptak. Úgy tűnik, hogy a mai társadalomban is jelen vannak olyan előítéletek, amelyek az ilyen kiállást negatívan ítélik meg, de a Krisztusról való hitvallás sosem volt konformista.

– Minek tudja be az ilyen reakciókat? Van egy általános ellenszenv a hitüket felvállalókkal szemben?
– Ennek hosszú múltja van. Volt sok évtizedes kommunizmus, de volt két évszázadnyi szekularizáció is, amely fokozatosan erősödött, és ezek azt eredményezték, hogy a közgondolkodásban ellentétes szemléletek vannak jelen.

– Az egyik európai bizottsági biztos, a máltai Helena Dalli egy azóta visszavont ajánlásában a „karácsony” helyett az „ünnepek” kifejezés használatát ajánlotta a EU-s belső kommunikációban. Ugyanígy azzal is előállt, hogy a „keresztnév” helyett, használják az „adott név” vagy „utónév” kifejezést.
– Az egy ilyen magas politikai szinten szabályozandó kérdés, hogy a társasági életben milyen szavakat használjanak?! Nem emlékszem arra, hogy ilyen előfordult volna az előző évtizedekben. Nem hiszem, hogy ezeket bárkinek is szabályoznia kellene.

– Azért a kommunizmus alatt Magyarországon ismertük ezt a szómágiát.
– Valóban. Bizonyos rangú embereket a hivatalos kommunikációban elvtársnak szólítottak, de még akkor sem volt ilyen mereven szabályozva, mint ahogy most tervezték. Ilyen kategorikusan szabályozni, ráadásul európai méretekben, egy milyen magas rangú testület által, ez elég abszurd.

– Ön ezt egy folyamat részének látja, avagy ez egy rossz, de elszigetelt kezdeményezés volt?
– Vannak ennek a folyamatnak más jelenségei is, és ez nem is olyan új. A hetet mint időszámítási egységet már a keresztény éra előtti Római Birodalomban is használták. A francia forradalom idején próbálták a hetet mint egységet eltörölni, ugyanis szörnyű bűne van: a Bibliában is szerepel. Helyette a dekádot igyekeztek bevezetni. Úgy tíz éve, egy Európai Unió által rendezett olyan strukturált párbeszéden vettem részt, ahol az EU illetékesei által meghívott keresztény és nem keresztény vallási vezetők jöttek össze. Ott – nem a vallási vezetők ötlete nyomán – felmerült, hogy a hét helyett a dekádot vezetnék be. Valamelyik nyugat-európai zsidó vezető rögtön megjegyezte, hogy ez semmi esetre sem elfogadható, e mellé a keresztények mindjárt felsorakoztak, de egyébként nem is volt olyan az egyházi vezetők között, aki a hét felváltását támogatta volna. Ezek az irányzatok fel-fellobbannak, de igen idegenek a mi kultúránktól.

– Nem tartja furcsának, hogy mindig csak a zsidó-keresztény gyökerű ünnepekkel, fogalmakkal van probléma, és mindig csak ezeken igyekeznek módosítgatni, vagy kiradírozni őket, és helyettük újakat behozni?
– Ebben természetesen látok tendenciát. Sőt, ez egy globális jellegű igyekezet.

– Sikerrel fognak járni?
– Nem vagyok próféta. A hitünk lényege nem elsősorban a külső elismerésben van, bár az üzenet hordoz olyan értéket, amely meggyőződésünk szerint az egész emberi közösségnek jót tesz. Tehát kár volna a szélesebb társadalom számára is, ha ezeket elveszítené.

– Rod Dreher amerikai filozófus – Nursiai Szent Benedek regulájából kiindulva – azt javasolja korunk keresztényeinek, hogy vonuljunk vissza az intézményeinkbe, saját magunkat szegregálva „e romlott kor” társadalmától és kultúrájától. Mi a véleménye ezen okfejtésről?
– A történettudomány sokat foglalkozott azzal, hogy a késő ókorban a nyugati szerzetesség magától különült el, vagy pedig a társadalom alakult oly módon, hogy bizonyos értékeket már nem lehetett ugyanúgy képviselni. Az ő örökségük egy bomló kultúra körülményei között hordozta azt az üzenetet, hogy jó lehet különvonulni, Istennel találkozni a pusztában. Ezekben a közösségekben, főleg a csoportos közösségi életet élő szerzetesek körében olyan kulturális értékek kerültek átmentésre, amelyeket a környező társadalmak nem tudtak megőrizni. Azonban a minőség szigeteinek megőrzése mellett – ez XVI. Benedek pápa gondolata – rendelkeznünk kell azzal a bátorsággal, hogy a többiek, akár más népek közé menjünk. Ugyanúgy, ahogy a régi szerzetesek voltak a misszionáriusok is: úgy gondolták, hogy örömhírük van, amit tovább kell adniuk.

– Harminckét év múlva, 2054-ben lesz a kelet–nyugati egyházszakadás ezeréves fordulója. Egyrészt a budapesti eucharisztikus kongresszusnak is fontos témája volt a keleti és a nyugati egyház közeledése, ebből kiderül, hogy ez önnek a szívügye. Másrészt Ferenc pápa számára is fontos téma ez, ő ezt a „megosztottság botrányaként” aposztrofálta. A szavakon túl milyen konkrét lépéseknek kellene megtörténnie ahhoz, hogy harminckét év múlva, 2054-re megszűnjön az egyház megosztottsága, helyreálljon az egysége – már ha egy ilyen szintű integrációt ön kívánatosnak tart?
– Mi a keresztények teljes egységét nemcsak emberi műnek tartjuk, hanem az isteni kegyelem ajándékának is. Dolgozni is kell rajta, de imádkozni is kell érte. Maga az egységgondolat és az ökumenikus közeledés elsősorban a katolikus-protestáns viszonyra lett kitalálva. Az ortodoxiával kicsit más a párbeszéd módszere, mást jelent az egység. Egyszer rákérdeztem I. Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárkánál a keresztények egységére. ơ azt válaszolta, hogy a keresztények egysége megvan, csak fel kell fedezni, csak méltó módon kell megélni. Olyan értelemben igaza van, hogy az ember a keresztséggel válik az egyház tagjává.

Bizonyos értelemben az egység valahol nagyon mélyen megvan. Másrészt sok kritériuma van annak, hogy miben kell közösségre jutni ahhoz, hogy itt, a Földön mint jel a világ előtt egységes képet mutassunk. A katolikus felfogás a Bellarmin Szent Róbertre visszautaló definíciót vallja, három kritériummal: a hitvallás egysége, a szentségekben való közösség és a törvényes főpásztorok közössége. Ez utóbbiban a keleti nem katolikus egyházakkal nincs teljes közösség. Úgyhogy ez hosszú út. VI. Pál pápa volt az első, aki a vértanúság ökumenizmusáról beszélt, mert vannak helyek a világban, ahol a keresztényeket általában üldözik, mint keresztényeket. Ott bizony nem olyan nagy hangsúlyt helyeznek – a keresztények sem egymás között – arra, hogy melyik felekezethez is tartozott az áldozat, hanem egyszerűen csak azt mondják, hogy keresztény volt. Nehéz, jelentésben gazdag időket élünk. Nem csak hitelvi, filozófiai kérdésekről van szó, hiszen minden szervezet, főleg ha az nemzetközi, természetében hordozza a törekvést, hogy önálló legyen, illetve az maradjon. Tehát van egy természetes nehézségi erő, amely abba az irányba hat, hogy egymástól függetlenek maradjanak a keresztény közösségek. Nekünk kötelességünk – hisz’ Jézus parancsolta meg –, hogy egyek legyünk.

– Az tudható, hogy ön beoltatta magát koronavírus ellen.
– Be én! Háromszor is.

– De mi a helyzet a papság és az egyházi alkalmazottak körében? Milyen az átoltottság és kötelezővé teszik-e a vakcinát számukra?
– A magyar állami jog szerint már elrendelhetnénk. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegyében az egész papság, egyetlen személy kivételével beoltatta magát. Az komolyan felmerült, hogy a pedagógusaink körében el kellene-e rendelni a kötelező oltást, bár az iskolai dolgozóink 93 százaléka beoltatta magát.

– Az oltás- és vírustagadást babonának tartja?
– Terjednek ilyen elgondolások, de előfordulhatnak egészségügyi megfontolások is, bármely gyógyszer esetén. Visszaemlékszem a gyerekkoromra, amikor a gyermekbénulás volt a nagy probléma, de megkaptuk a Sabin-cseppeket, és fellélegeztünk. Hogy előzőleg a Salk vakcina Amerikában káros hatásokkal is járt, arról csak később hallottunk. Ferenc pápa mindent megtett, hogy az oltóanyagokkal kapcsolatos esetleges morális problémákat, bioetikai kérdéseket is körüljárja, hiszen erre nálunk, katolikusoknál különös érzékenység van. Számunkra a szentszéki megnyugtatás kell ő alapot jelent arra, hogy elfogadjuk a vakcinát.

– Ezt is figyelembe véve, lesz kötelező oltás akár a főegyházmegyében, akár országosan?
– Véleményem szerint ez egy állami feladat, hiszen az állam van birtokában az egészségügyi információknak, és hogy melyik oltóanyagnak milyen a rizikófaktora. Volt olyan időszak a pandémia alatt, amikor előírták, hogy az iskolák ne jelenléti, hanem digitális oktatásban tanítsanak. Ez is minden iskolára vonatkozott, az egyháziakra is.

– Ha már iskolák. Több száz iskolát tart fenn Magyarországon a katolikus egyház. Sok településen az a gyakorlat alakult ki, hogy az egyházi iskolában tehetséggondozás folyik, míg az állami iskolába a felzárkóztatásra szoruló gyerekek járnak.
– Én ezt másképp látom. Magyarországon sok és sokféle katolikus iskolafenntartó van. Az évről évre megjelenő középiskolai rangsorban az első helyeket állami iskolák foglalják el, nem kis részben budapesti intézmények. A magyarországi finanszírozási rendszer olyan, hogy mivel más forrása az egyháznak nincs, az egyházi iskolák is állami finanszírozásban részesülnek, tehát nem kényszerülnek arra, hogy magas tandíjat szedjenek. Nincs olyan egyházi iskola, amely arra kényszerülne, hogy többségében gazdag gyerekeket vegyen fel.

Jártam olyan országokban, ahol a katolikus iskolák drága elit intézmények, egy-két ösztöndíjas hellyel. Ugyanakkor ugyanabban a városban, például Rio de Janeiróban néhány száz méterrel arrébb pedig szintén a katolikus hit jegyében működő iskolában tanultak a legszegényebbek, a favellák lakóinak gyermekei – ingyen. A tanító szerzetesrendek nagy része, amelyeknek kifejezetten ez a profilja, annak idején azért alakult, hogy a szegény gyerekeket oktassa. Amennyiben nem kényszerítik rá külső tényez ők, ehhez a hivatásához hűnek kell maradnia. Erre ma is vannak szép példák, például a szalézi rend olyan periferikus területeken is szép munkát végez, ahol nem éppen a magas jövedelműek élnek. Budapesten mi mint egyházmegye főleg a peremkerületekben tartunk fenn iskolákat, míg a híres és nagy presztízsű iskolák a pesti belvárosban és Budán szerzetesi fenntartásúak.

– Az utóbbi években rengeteg templom felújítása vagy építése kezdődött el, ugyanakkor a szentmisén való részvételben vagy a templomok közösségi térként való használatában nincs növekedés, meglehetősen kevesen járnak szentmisére. Szép dolog, hogy felújítjuk a templomainkat, ám sok esetben csak üresen konganak.
– A kettő nem alternatívája egymásnak. Az örökölt épületállomány meghatározza egy ország kulturális identitását, annak gondozása, méltó fenntartása önvizsgálat elé állítja az egész társadalmat. Akarjuk mi ezt? Továbbra is úgy érezzük, hogy ezek vagyunk? Vagy valami más? De akkor mi? Mert azt azért lehet tudni, hogy közterület szimbólumok tekintetében sem marad soha üresen. Amikor Albániában minden vallást betiltottak, akkor Enver Hodzsa saját magának épített piramist. A munka, amit a templomok helyreállítása érdekében végzett a társadalom, az hasznos és értékes munka volt. És ezzel a templomok sok minden olyasmit is meg tudtak mutatni az értékeikből, amit már egy ideje nem vettek észre az emberek, és ebben egy olyan kulturális ajánlat van, amely vonzza a turistákat. Ez az aspektus is erősödött.

Méltó módon és kell ő színvonalon kell az egyes templomokat és templomtípusokat vallási célokra használnunk, de a közösségi életnek nem a liturgia az egyetlen színhelye. Sok közösségi tér, közösségi ház is létesült vagy újult meg ugyanebben az időszakban, és nem maradtak kihasználatlanok. Ma az egyház közösségi élete sokkal jobb, mint húsz–harminc évvel ezelőtt. Az eucharisztikus kongresszuson ez láthatóvá is vált, hogy az emberek szabadon nagy számban összejönnek még egy ilyen járványügyi bizonytalanság ellenére is. És ez a tömeg jellemzően nem idősekből álló volt, fiatalokat, családokat is láthattunk, minden korosztály képviseltette magát. E vonatkozásban bizakodó vagyok, azzal együtt, hogy a vasárnapi szentmisére járók aránya elég alacsony. A nyugat-európainál magasabb, a közép-európainál alacsonyabb.

– Ezen miképp’ lehet változtatni?
– Az emberi kapcsolatok erősítésével. Ezért hirdettük meg és kezdtük el a plébániák megújításának programját. Egészen onnan kezdve, hogy hogyan fogadjuk a betér őt, milyen közösségi alkalmak vannak, a gyerekekkel, a fiatalokkal hogyan foglalkozunk, a zenei életet hogyan alakítsuk, a pap hogyan és mennyit prédikáljon, hogyan tartsuk a kapcsolatot a közösségi médiában, az adakozást és a felelősségvállalást hogyan erősítsük. Amíg akut járványveszély volt, addig persze nem jártak a hívek szentmisére, de azóta visszatértek. Jelenleg talán nagyobb a látogatottság, mint a járvány előtt.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/2. számában jelent meg január 7-én.