Ferenc pápa hatalmas munkabírású ember, aki őszinte érdeklődéssel fordul mindenki felé, és pápaként leginkább azt bánja, hogy már nem járhat csak úgy az emberek között. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelentős és sikeres esemény volt, ám a magyar társadalom – és benne a katolikusok – megosztottsága döbbenetes. Többek között erről beszélgettünk a Ferenc pápa budapesti útján dolgozó interjúalanyainkkal.
– Balázs atya volt Ferenc pápa budapesti tolmácsa. Hogyan választották ki a feladatra?
Martos Levente Balázs: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tett egy javaslatot a Vatikán számára több személlyel, és a Vatikánban döntöttek úgy, hogy engem választanak. Ezt kezdettől fogva annak tulajdonítottam, hogy egy vatikáni bizottságban, a Pápai Biblikus Bizottságban is dolgozom, így már találkoztam a pápával, és talán ezért esett rám a választás.
– Magyarán a Szentatya már eleve tudta, hogy ki az a Martos Levente Balázs?
M. L. B.: Azt nem gondolom, de tudja, hogy mi a Pápai Biblikus Bizottság.
– Milyen nyelven kellett tudnia ehhez a feladathoz?
M. L. B.: Olaszul.
– A pápának a spanyol az anyanyelve, és egyesek azt állítják, hogy az olaszt nem bírja tökéletesen.
M. L. B.: Ismereteim szerint a megválasztása óta – amikor hivatalosan szólal meg – mindig olaszul kommunikál. Egészen ritkán fordul elő, hogy spanyolul szól: például Dél-Amerikában járva, a püspöki konferencia előtt, vagy a brazil püspökhöz szólva, ám az általános diplomáciái vagy lelkipásztori tevékenységében mindig olaszul beszél.
Zsuffa Tünde: Apropó olasz nyelv. Martos Balázst, aki tökéletes nyelvtudása miatt lett a Szentatya tolmácsa akkor ismertem meg, amikor olaszul tanult. 1993-tól együtt hallgattunk teológiát, igaz nem sokáig, mert Balázs útjai Rómába vezettek, az enyém meg Ausztriába. Mivel már akkor barátok voltunk, évekig leveleztünk egymással. Nem e-mailen, hanem levélpapíron…
– Ezen félnapos pápai látogatás alatt milyen benyomást szereztek Ferenc pápáról mint magánemberről?
M. L. B.: Furcsa, de most könnyebb rá hívő emberként gondolnom, mint pápára. A látogatás alkalmával fogalmaztam meg magamnak, hogy ő nagyon bátran ott akar lenni emberként, ahol és akivel éppen van. Nem arra készül, hogy mi lesz a következő pillanatban, azokkal beszélget, akikkel éppen találkozik. Derűs, barátságos és figyelmes. Hogy fél hatkor elinduljon Rómából, és háromnegyed nyolckor Budapesten legyen, ahhoz neki igen korán kellett kelnie, és ezzel együtt élénk figyelemmel tudott jelen lenni a találkozókon.
ZS. T.: Ferenc pápa a magyar sajtóban elég kemény minősítéseket kapott, néhány újságíró ráadásul, akik kereszténynek és nemzetinek is vallják magukat, kritikán aluli megjegyzésekkel illette Szent Péter utódát. Fájt, hogy a pápa személyét ért legdurvább támadás onnan érkezett, ahonnan nem lett volna szabad. Ezzel óriási károk születtek, a megosztott magyar társadalomban a híveket is megosztották. Sajtófőnökként sokat dolgoztam azon, hogy a Szentatya budapesti látogatása ne egy politikai játszma terméke legyen, hanem értsük a valódi üzenetet: történelmi jelentőséggel bír Ferenc pápa jelenléte hazánkban, hiszen pápák nemigen vesznek részt eucharisztikus kongresszusokon. Nekünk azonban ez is megadatott. Mesélek egy megható történetet: a Szentatya látogatása előtt egy nappal meghalt az egyik kolléganőm édesapja, Török Ferenc, a nemzet művésze, a híres építész. Ferenc pápa erről tudomást szerzett, és az emberi mivoltát mutatja, hogy odament a munkatársamhoz, megfogta a kezét, és azt mondta: szeretnék az édesapád lelki üdvéért fohászkodni. Imádkozol velem egy Miatyánkot? Ferenc pápa közvetlensége tetszik nekem, és az is, hogy milyen jól érzi magát az emberek között. A legfelemelőbb pillanat az volt, amikor megszólalt magyarul, „veletek és értetek mondom, Isten, áldd meg a magyart!”.
M. L. B.: Nekem is megrendítő volt ezt a helyzetet átélni. Minden kamera rájuk szegeződött, ám látható volt, hogy a pápát nem érdekli, hogy abban a pillanatban a világon mi történik, az érdekli, hogy itt most vele szemben ki van.
– Az autóban ketten ültek Ferenc pápával. Miről beszélgettek, míg beértek Ferihegyről a Hősök terére?
M. L. B.: Először megkérdezte, hogy én mit csinálok, mondtam, hogy a szemináriumban dolgozom. Majd egy picit erről kérdezett, hogy hányan vagyunk, és ugye vigyázunk, hogy ne kövessük el azt a hibát, hogy ha kevesen vagyunk, akkor mindenkiből pap legyen. Azzal kezdte, hogy náluk, Dél-Amerikában ez a hiba megtörténik. Megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik- e neki Argentína. Mondta, hogy nem Argentína hiányzik, de az a szabadság, ami akkor még megvolt neki, az nagyon. Mindenhová gyalog, busszal, vonattal ment, és szeretett az emberek között lenni, ezt most már nem lehet.
– Amennyiben még jön a pápa Magyarországra, akkor is ön tolmácsol majd?
M. L. B.: Szívesen vállalnám. Ez nem olyan lehetőség, amit az ember elutasít.
– Ki tudott törni a kongresszus és benne a pápalátogatás a katolikusok köréből és nyitni az ateisták, nem vallásosok felé? Bennük vajon maradt nyom erről a budapesti világeseményről?
M. L. B.: Bennünk, katolikusokban van egyfajta fogékonyság Jézus jelenlétében való időzésre, de nem várjuk el, hogy ez mindjárt megérintsen mindenkit. Ferenc pápa nemcsak azt hangsúlyozza, hogy nekünk az egész életünket oda kell, vagy oda szabad tenni Krisztus elé, aki jelen van az Oltáriszentségben, hanem azt mondja, hogy ha te ott tényleg azzal találkoztál, aki emberré lett, akkor menj az emberekhez csinálni valamit őértük. Nem gondolom, hogy a magyar társadalom mélységében megértette, hogy miről volt szó a kongresszus pár napjában. Legalább tudtak róla, tudomást vettek róla és néhányan – adja Isten – jó kérdéseket is feltettek.
ZS. T.: Mint már említettem, számomra döbbenet a magyar társadalom megosztottsága, alig van olyan, amikor az ország szíve egyszerre dobban. Emlékszem az 1988-as szöuli olimpia idejére: időeltolódás volt, hajnalban apám jött be a szobába, hogy keljünk már fel, mert Darnyi úszik az aranyért. Nemcsak mi voltunk talpon, hanem a szomszéd házakban is égtek a villanyok. Jó magyarnak lenni, jegyezzem meg ezeket a pillanatokat, erre tanítottak. Akkor születnek nagy dolgok, ha egy nemzet összefog minden felszólítás nélkül. Csak úgy, mert ugyanazt érzik… A kongresszuson ez többször belém nyilallt. El is szorult a torkom. Átéltem az elfelejtett érzést: jó magyarnak lenni, és az a nyolc nap szeptemberben a több mint ezer éves nemzetünk ünnepe is volt. Ám ehhez az kellett, hogy megértsük és megértessük, a világesemény az Eucharisztiáról szólt, ami összeköt bennünket, és nem szétválaszt. Helye nem volt itt a politikának, az üres politikai szlogeneknek hiteltelen emberek szájából. Szeptember 5–12-e csak egy dátum, de ami akkor történt meg velünk, megismételhetetlen.
– Ferenc pápa szentbeszédében volt olyan, amit megjegyeztek, fontosnak tartanak?
ZS. T.: Amikor arra kért a Szentatya bennünket, hogy engedjük, hogy a találkozás Jézussal átalakítson bennünket, ugyanúgy, ahogy a leghíresebb szentjeinket, Szent Istvánt és Szent Erzsébetet is. Legyünk olyanok, mint ők, ne elégedjünk meg kevéssel, ne érjük be egy olyan hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből áll. Ez felhívás volt az őszinteségre, a becsületességre, a hitelességre és a mindent elsöprő erejű szeretetre. Ne féljünk a lelkiismeretre hallgatni és a bátorság ösvényén haladni, bármennyi is az akadály, bármennyire is csábító a hatalom, a gazdagság és fényűzés…
M. L. B.: Bennem az maradt meg, hogy a prédikáció nagyon bensőséges elmélkedés volt a Szent Péter-i hitvallásról, hogy Péter hitének vannak fokozatai, van egyfajta mélyülése, ami a keresztények hitéhez tartozik és a pápa azért volt itt, hogy a keresztény hit lényegét hirdesse.
– Az igaz, hogy az állami vezetőkkel való találkozóján a Szentatya elsősorban Áder Jánossal társalgott, Orbán Viktor és Semjén Zsolt pedig hozzá-hozzászóltak az ő kettejük beszélgetéséhez?
M. L. B.: Így van. A köztársasági elnök úr volt a szóvivő, majd a családpolitikával kapcsolatban átadta a szót miniszterelnök úrnak, illetve a miniszterelnök-helyettes úr a keresztény- és az állami intézmények kapcsolatáról beszélt. Ez esetben is azt láttam, hogy a pápa szívest-örömest összefog azokkal, akik olyan kérdésekre igyekeznek jó feleleteket adni, mint a környezetvédelem, amit mi inkább teremtésvédelemnek mondunk, vagy a családok pártfogása. Ő nem a másikat szeretné rendbe szedni, hanem keresi azokat a közös témákat, amelyek mellé ő is odaállhat. Olyan, mint a szülők, akik örülnek, hogy a gyerek játszik, de mielőtt még nagy baj van, szeretnének szólni.
– Tünde, az írói munkájában tud-e bármit hasznosítani, amit a kongresszus vagy a pápalátogatás alatt tapasztalt? Születik-e egy kémregény, ami mondjuk a budapesti pápalátogatás alkalmával játszódik?
ZS.T.: Vannak olyan témák, amikhez a tisztelet okán nem nyúlok. Az, hogy a pápalátogatásról politikai krimit vagy kémregényt írjak, nagyon távol áll tőlem. Vannak dolgok és személyek, amik és akik számomra szentek. Az más kérdés, hogy érdekes karaktereket elviszek magammal a képzeletem világába, és egyszer majd életet lehelek beléjük, kapnak nevet és egy életutat. Az viszont nem kizárt, hogy néhány év elteltével, amikor már távolról látom az eseményeket, írok egy történelmi regényt, amelynek az alapja a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lesz.
– Van olyan gondolat az új esztendőre, ami a pápalátogatásból táplálkozik, amit megosztanának az olvasókkal?
M.L.B.: Már a kongresszus előtti időben nyilatkoztam külföldi újságíróknak arról, hogy mit gondolok a pápa személyéről és a pápalátogatásról, elgondolkoztam a politikai személyek és az egyház kapcsolatáról, megpróbáltam a magam módján ezeket a témákat elrendezni. Amikor a pápa megérkezett, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy valahogyan még mindig szükségünk van arra felnőttként és felnőtt hitben élő emberként is, hogy legyen egy édesapánk valahol ezen a Földön. A hitben nagyon mélyen megéljük azt a védettséget, erőből táplálkozást, a jótékony burkot, ami segít a mindennapokban. A pápa személye kifejez valamit ebből a közös vágyunkból. Karácsonykor azt állítjuk, hogy a világunk minden zordonsága ellenére mégiscsak egy olyan világ, amelyiket a teremtő Isten akart és amelyikbe nem félt a saját fiát beleküldeni. Az egész világ léte, sokszoros változása, mégis a gondoskodó szeretet bölcsőjében ring.
ZS.T.: Találkozz Jézussal Budapesten. Ez volt a kongresszus hívószava. Nem véletlen tehát, hogy a világesemény emlékkönyvének is „A találkozás” lett a címe. A bezártság, a karantén után találkozhattunk egymással, a Szentatyával, találkozott Kelet és Nyugat, a múlt és a jelen, vagyis az ősök emléke és az emlékezők. Szeptember 11-én, szombat este volt a gyertyás körmenet, hömpölygött a több százezres tömeg az Andrássy úton. El is sírtam magam a látványtól, főleg, mikor elhagytuk a Terror Házát. Eszembe jutottak a meghurcolt őseink, a helytállásuk, a bátorságuk. Az ő hitük volt olyan erős, ami miatt mi itt lehetünk, létezhetünk és miattuk van örökségünk. A múlt sötétségét felváltotta a kezünkben lévő gyertya fénye, az imáink, az énekeink elmosták a fájdalom sikolyát. Azon az estén megtörtént az a ritka pillanat, amikor az ország szíve együtt dobban. Díszkivilágítást kapott az Andrássy út. Egy nap majd lekapcsolják… szeptember 11-e gyertyáit nem fújja el senki. Örökké égnek.
Ennek a cikknek a rövidített változata a Magyar Hang újévi, 2022/1. számában jelent meg, december 30-án.