Gondolta volna, hogy akadnak még olyan mesemondók, akik úgy mesélnek, mint régen? Azaz otthon a családnak, a faluközösségnek, úgy, ahogy az apjuktól, anyjuktól, idősebb mese­mondóktól tanulták akkor, amikor nem volt tévé, rádió sem régóta, az internetet pedig még elképzelni sem tudták. Szóval akik a modern kommunikációs technológiák előtti világ maradékai köztünk.

Vannak ilyenek, legalábbis egy biztosan volt nemrég. Az Ózd melletti Arlón élő Csipkés Vilmost a Hagyományok Háza munkatársa, Klitsie-­Szabad Boglárka fedezte fel pár éve, és nem hitt a fülének: itt egy idős ember, aki sárkányos-vitézes tündérmeséket mond, és nem revival módon, hanem tényleg belenőve a hagyományba. Nem meglepő, hogy cigány közösségről van szó, hisz a cigányok között a mai napig jobban megmaradt mind a mese-, mind a tánchagyomány, még ha erősen erodálódott is.

Tudnunk kell, hogy a népmese eredetileg felnőttműfaj, gyerekeknek csak mellesleg mondták, az egyszerűbbeket. A nagy ívű tündérmeséket felnőttek mesélték felnőtteknek, asszonyok a fonóban, férfiak a mezőn, éjszaka kukoricafosztáskor, a ka­tonaságban vagy akár a börtönben. Aztán ahogy az egész tradicionális agrárvilágot és a néphagyományt, a meséket is elsüllyesztették a gőzhajók a Tiszában, vagyis az ipari forradalom, a modernizáció. A hagyományos közösségek felbomlása először infantilizálta őket – gyerekmese lett belőlük –, aztán feledésbe is merültek. A egy-másfél órás mesékből tízperces esti mese lett a képernyőn.

Vannak persze, akik igyekszenek tovább éltetni a nép­mesemondást, például a Meseszó Egyesület vagy épp Berecz András, Agócs Gergely és a Hagyományok Háza, ahol évente tanfolyamot is tartanak. De ha az ember azt mondja, tud pár népmesét fejből, még jobban meglepődnek körülötte, mint ha néptáncolni kezd.

A járvány idején elhunyt Csipkés Vilmos mesekönyve nem gyerekmesék gyűjteménye. Megfelelő módszertannal felgyűjtött, szó szerint újraközölt mesékről van szó, mégpedig cédémelléklettel és százoldalnyi bevezető tanulmányokkal. A kötet tehát egyszerre szolgálja a néprajztudományt és a szórakozni vágyó olvasó igényeit.

Az ajánlót Voigt Vilmos, a szakma nagy öregje írta. Ezután a szerzők először ismertetik velünk a Barkóság etnikumát és a borsodi palócok népmesekincsével, valamint egyáltalán a mesehagyománnyal kapcsolatos tudnivalókat, hogy Csipkés Vilmos meséit is elhelyezhessük a „nagy egészben”. Megismerjük Vili bácsi izgalmas életét, meséinek forrásait, nyelvezetét, világát és performatív jellemzőit, majd Arló többi mesemondójáról is esik pár szó. Egy korábbi arlói mesegyűjtő jegyzetei is helyet kaptak a kötetben. A bevezető tanulmányok sorát Csipkés Vilmos bemutatkozása zárja („Életemnek sorsa így történt”).

Ezután jönnek maguk a mesék: huszonegy tündér-, két legenda-, egy novella-, két rászedettördög-mese és tíz tréfás mese, majd más arlói mesemondóktól tizenegy történet. Már némelyik „címe” is izgalmas (a népmeséknek hagyományosan nincs címük): Szőketehenfia János; Fehérlófia; Berzelem király; Élő-haló szőlő; Beborított Borbála; A hét akasztott ember; Amikor a cigány felment a pokolba; A cigány és az Uramteremtő.

Az utóbbi években – leszámítva a járványos időszakokat – hazánkban is felvirágzott a „storytelling” műfaja, ami egy nagy nemzetközi mozgalom. Ha tehetik, látogassanak el egy Myth-Offra, a Meseszó Egyesület vagy a Hagyományok Háza egy-egy mesemondó estjére. A legizgalmasabb azonban az, ha egy tábortüzes estén vagy közös vacsora közben egy mesetudós jóbarát varázsol el minket – akár Csipkés Vilmos valamelyik meséjével.

Klitsie-Szabad Boglárka – Varga Norbert: Hét esztendő, hét szempillantás. Csipkés Vilmos és más arlói mesemondók meséi. Hagyományok Háza, 2022