Az irodalomban a demokrácia ott kezdődik, hogy egy író számára nem önmaga, hanem az olvasó válik fontossá. Ha egy író könyvét senki nem olvassa el, akkor az az író nem is létezik – mondja Nógrádi Gábor, az egyik legismertebb magyar ifjúsági szerző. Költőnek készült, de a Gyerekrablás a Palánk utcában sikere végleg az ifjúsági irodalom felé terelte. A Janikovszky Éva-díjas szerző szerint, aki idén ünnepli hetvenötödik születésnapját, harcolni kell azért, hogy az emberek többet olvassanak, de ha merész akar lenni, azt kell mondania, ha valaki a lelki harmóniáját az olvasáson kívül találja meg, akkor nem lehet ráerőszakolni a könyveket.
– Amikor kisgyerekként kijelentette, hogy költő lesz, asztalos édesapja nem repesett az örömtől.
– Logikus döntés volt a részéről, hogy kezdetben olyan kétkezi szakmát szeretett volna nekem, amelyből meg tudok élni. Így kerültem el egy debreceni építőipari technikumba, de végül mégis az írás lett az életem. Apám néhány éve elhunyt, de biztos vagyok benne, hogy most is örülne a sikereknek, amit én vagy a fiaim, akik szintén írással foglalkoznak, elértünk. Az egyikük épp a napokban kérdezte meg, hogy vajon apám mit szólt ahhoz, amikor a Kéthátú életünkben című kötet egyik szonettjében nem éppen hízelgően írtam róla. „Konok apám, én megfeszítelek, / rejtőn rejtezz a rejtek-városokban. / Idő por-köpenyét válladra dobtam, / s másoknak magamért kimértelek. / Rettegés aranypáncélja veled / romlik – a bűnök sorozata koppan, / magadba zárni vágysz, és egyre jobban / magamba zárva elveszítelek.” Nem szólt semmit erre, pedig biztosan olvasta. A hat elemijével is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse, mindaz, amit egy vers magában foglal nem más, mint az igazság magva. Ezeket a sorokat ugyan én vetettem papírra, de sok-sok fiú gondolatát közvetítettem, aki harcolt és harcol az édesapjával.
– Szépírói pályafutása 1973-ban a már említett Kéthátú életünkben című verseskötettel indult. Ma azonban elsősorban prózaíróként tekintenek önre.
– Negyven regénnyel a hátam mögött lélekben még mindig a költészet áll hozzám igazán közel, noha most már szinte alig írok verseket. Ifjabb koromban az indulat, a lendület, a harag, az öröm, a fájdalom, a kétségbeesés és a traumák kirobbantották belőlem a verseket, a szonetteket és a zsoltárokat. Van a fiatalságnak egy olyan korszaka – mindössze néhány év –, amikor kilépve a kamaszkorból az ember hirtelen rengeteg dolgot megért és megfogalmaz, de mivel még nem meggondolt felnőtt, le is meri írni a gondolatait. Később ez már sokkal nehezebb, mivel a robbanásszerű megszólalás már nem olyan erőteljes, mint ifjúkorban. Persze ez nem mindenkire igaz, inkább egy költői típus sajátja. A próza, különösen az ifjúsági regény esetében higgadtnak és megfontoltnak kell lenni. Utóbbit alkalmazott irodalomnak tekintem, mivel minden egyes mondatnál, történetrészletnél mélyen át kell gondolni, hogy mit hogyan mondunk el. Nem lehet az olvasót teljesen figyelmen kívül hagyni, ahogy azt egy autonóm író, mint például James Joyce megtehette.
– Verseskötete után tíz évvel, 1983-ban jelent meg a Gyerekrablás a Palánk utcában című ifjúsági regénye, amelyből nagy sikerű film is született, és ami azóta kötelező olvasmány lett. Miért épp az ifjúsági regényt választotta műfajának?
– Egyik barátom felesége a Móra Kiadóban dolgozott, ő kérdezte, hogy nincs-e kedvem gyerekregényt írni. Hát megpróbáltam. Nem tudom, merre indultam volna el, ha nem születik meg ez a mű. Néha az embert a véletlenek irányítják arrafelé, amerre az útja van. Magam is meglepődtem a könyv sikerén. Talán azért lehetett annyira népszerű, mert azokat az elemeket, amelyeket Mark Twain, Astrid Lindgren, Erich Kästner, Csukás István, Lázár Ervin már megírt, ösztönösen sikerült összefoglalnom egy regényben úgy, hogy egyszerre legyen humoros és izgalmas, de élni is tanítsa a gyerekeket.
– A világ a nyolcvanas évek óta nagyot fordult. Ma is ugyanezek a gondolatok motiválják egy-egy regény megírásakor, vagy változott a hozzáállása?
– Nem hiszem, hogy változott volna, bár szerkesztőm, Dóka Péter szerint bölcsebb lettem. Tény, hogy mind a negyven kötet esetében, amit megírtam, pontosan tudtam, miről akarok írni, mit és hogyan akarok elmondani az olvasóimnak. Az ötvenes–hatvanas években, amikor gyerek voltam, nagyon sok mindent nem mondtak el nekem, emiatt rengeteg problémával kellett megküzdenem a rossz párválasztástól kezdve a munkahelyi konfliktusokig. Nehezen tanultam meg, miként lehet sikeresen túlélni a napi problémákat.
– A tervek szerint idén tavasszal jelenik meg a Móra Kiadónál az Alattunk a kincs című kötete. Milyen témákat dolgoz fel az új regény?
– Egy iskolai osztályról szól, akik egy zavart elméjű öregembertől azt hallják, hogy a városuk alatt húzódó kazamaták kincset rejtenek, és a gyerekek megpróbálják felkutatni azt. A nagy kérdés, hogy valójában kiket illetnek meg a kincsek, amelyeket a második világháborúban a katonák elrejtettek. Kinek kell ezeket visszaadni? Az esetleges leszármazottaknak? Az államnak? Olyan erkölcsi kérdések ezek, amelyek engem is lebénítottak, míg a könyvet írtam. Közel egy évig pihent a fiókban a kézirat.
– Milyennek látja a mai fiatal generációt? Milyen témákkal lehet megszólítani a mai gyerekeket?
– Sokféle típus van az ifjúsági olvasók között. Ha a gyerekek húsz-huszonöt százaléka olvas – remélem, vannak ennyien –, akkor valószínű, hogy nagy részük fantasyt vesz a kezébe, egy szűkebb réteg pedig a science fictionért rajong. Az olyan könyveket, amelyek bármennyire szórakoztatóak, mégis mélyebb gondolatisággal bírnak – amilyeneket én is próbálok mindig írni –, kevesen olvassák. De nyilvánvalóan minden kamaszt ugyanaz érdekel, mint minket érdekelt, amikor még mi is tinik voltunk. A szexualitás, az, hogy miként szerettethetik meg magukat, hogyan válhatnak sikeressé és kerülhetik el a kudarcokat. A Gyerekrablás a Palánk utcában óta minden könyvben azt szeretném elmondani a gyerekeknek, ne engedjék meg senkinek, hogy átgázoljanak rajtuk. Attól, mert gyerekek, még vannak jogaik: beleszólhatnak a saját életükbe, harcolhatnak az örömeikért és boldogságukért, hozhatnak egyéni döntést, ha azért vállalják a felelősséget.
– Egy tavalyi felmérés szerint tizenöt év alatt több mint tíz százalékkal csökkent a rendszeresen olvasók aránya Magyarországon. A válaszadók 45 százaléka egyszerűen nem szeret olvasni. Konkurálhatnak-e a könyvek az online közösségi oldalakkal, amelyek távol állnak az olvasás elmélyültségétől?
– Sajnos egyre kevesebben fognak olvasni. A vizualitás és a különböző közösségi oldalak elveszik az időt és az energiát a könyvektől. Viszont ne felejtsük el, hogy az olvasás olyan lelki szükséglet, amit sok minden mással – színházzal, filmmel, zenehallgatással, tánccal, sporttal – is ki lehet elégíteni. De ugyanerre lehet alkalmas bármely közösségi oldal is. Persze harcolni kell azért, hogy az emberek többet olvassanak, de ha merész akarok lenni, azt kell mondanom, ha valaki a lelki harmóniáját az olvasáson kívül találja meg, akkor nem lehet ráerőszakolni a könyveket. Furcsán hangozhat mindez egy írótól, de egykori népművelőként, újságíróként azt kell mondanom, a legfontosabb, hogy az egyén mentálhigiénés egyensúlya megteremtődjön. Ha pedig ez a közösségi médiában való kutakodásnak köszönhető, akkor ezt el kell fogadni. De rögtön meg is jegyzem: az olvasás egyik legnagyobb erénye, hogy segít fejleszteni a szövegértést. Ez pedig elengedhetetlen a közösségi médiában való biztos tájékozódáshoz meg az egész élethez. Jó szövegértés nélkül ugyanis nem létezik kommunikáció.
– Művei között különleges helyet foglal el a Zöldségkommandó című politikai kalandregény, amely egyszerre szól szabadságról és elnyomásról, az ellenállásról és a hazaszeretetről. Foglalkoztatja, hogy újabb társadalmi disztópiát írjon?
– Ezeket a könyveket, mint a Zöldségkommandó vagy a Megelőzni a jövőt – Feljegyzések fiaimnak című műveket tudatosan politikai célból írtam, figyelmeztetés gyanánt. Igen sok autokratikus hatalom, diktatúra van a világban. Amikor ezek a rendszerek már nem tudnak semmi mást nyújtani a népüknek, nem tudják az embereket az uralmuk alatt tartani, akkor általában háborút indítanak, amelynek az alsó rétegek lesznek az áldozatai. Ezeket a könyveket a diktatúrák és háborúk ellen írtam, mert nincs más eszközöm arra, hogy elmondjam az embereknek, sok mindenben lehet hinni, sok trauma miatt lehet történelmi mítoszokat dédelgetni, de egyet nem lehet: háborút indítani. Nincs az az ok, nincs az a cél.
– A szakma, de még a politika is komoly kritikával illette a Klasszikusok újramesélve sorozatot, amelyet Gergely fiával jegyez. Milyen tanulságokkal szolgált az ön számára ez a vállalkozás? Újra megírna egy ilyen könyvet?
– Igen. Már akkor is tisztában voltam vele, hogy egyre kevesebben olvasnak. A klasszikusok átírása más országokban bevett szokásnak mondható: a Don Quijoténak Spanyolországban közel fél tucat átirata létezik, de a görögök sem tartják érinthetetlennek Homéroszt. Az újramesélések oka egyrészt, hogy a kevésbé képzett emberek is elolvashassák ezeket a műveket, másrészt, ami még ennél is fontosabb, hogy egyáltalán fennmaradjanak az utókor számára. Olyan nagy íróink, mint Eötvös József vagy Kemény Zsigmond már kikoptak a köztudatból, alig akad, aki olvasná a műveiket. Az irodalomban a demokrácia ott kezdődik, hogy egy író számára nem önmaga, hanem az olvasó válik fontossá. Ha egy író könyvét senki nem olvassa el, akkor az az író nem is létezik.
– Nemrég indított el fiaival közösen online íróakadémiát. Milyen céllal hozták létre az iskolát?
– A XXI. század a kommunikáció évszázada. Aki nem tud jól fogalmazni szóban és írásban, az sajnos ebben a világban kevésbé lesz sikeres, mint az, aki pontosan ki tudja fejezni magát. Ötven előadással, három tanfolyammal és két tankönyvvel szeretnénk megtanítani azoknak, akik nem írónak készülnek, hogy miként fogalmazzák meg jól és szórakoztatóan azt, amit el akarnak mondani, legyen szó asztalosról, polgármesterről, újságíróról vagy éppen cukrászról.
– A Petepite című könyvének „keresztapja” Koltai Róbert, aki nemcsak jó barátja, de több filmen is dolgoztak együtt, egyebek mellett a Sose halunk meg forgatókönyvét is ön írta. Mit gondol, mi volt a film elsöprő sikerének titka?
– A magunkba való hitet erősítő film született meg, ami tíz évvel hamarabb, vagy tizenöt évvel később nem szólt volna ekkorát. A megfelelő pillanatban örökítettük meg azt a gondolatiságot, amit a rendszerváltás jelentett. Jött Gyuszi bácsi, aki elhitette velünk: bármi történjen a világon, mi mindig mindent túl fogunk éli, győzni fogunk.
– Volt az Új Tükör munkatársa, a Kurír főszerkesztő-helyettese, riportjait az Élet és Irodalom közölte. Újságíróként milyennek látja a mai sajtóállapotokat?
– Egy társadalomban, ahol a kormány maga alá kaparja a média óriási részét, nem lehet mást mondani, csak hogy tragikus a helyzet. Ilyet még Kádár sem csinált. Még abban a rendszerben is majdnem minden egyes lapban megjelenhettek bizonyos tűrt anyagok. Most a kormánymédiában ez nemigen történhet meg. Meg lehet osztani ugyan a társadalmat, de ennek meglesz a böjtje.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg, január 28-án.