Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.
Egyidőben felröppent a hír, hogy a Gellért-hegyen terpeszkedő Citadellát elbontják a Szabadság-szoborral együtt. Mint mondták, előbbit az osztrák elnyomó hatalom építette 1849 után, utóbbit meg a kommunista 1947-ben, így inkább a szabadság és függetlenség hiányára emlékeztetnek. Hiba lett volna a bontás, hiszen mindkét építmény közel áll a magyar szívekhez, és fővárosunk világszerte ismert szimbóluma. Persze ildomos a környék rendezése, és új funkciók is kellenek, mondjuk azáltal, hogy a zárt erődöt végre megnyitják a közönség előtt.
Más okok is szólnak a bontás ellen. Az erőd sosem volt tényleges harci eszköz. Ágyúinak vaklövései a delet jelezték a városnak addig, amíg nem terjedtek el a köztéri és a karórák. Bár rövid ideig tényleg fenyegető volt, ám vele szemben Arany János A walesi bárdokja állt minden gond nélkül. A szobornak pedig hiába akart a megszálló Vörös Hadsereg, személyesen Vorosilov marsall jelentést adni („felszabadulás”), vagy a lumpen („sörnyitó”, „halat tart”), a legtöbbünk szerint ugyanis az alkotás a béke, vagy még inkább a békesség szobra. Merthogy a plebsz is alakítja a közgondolkodást, nemcsak a politika és az alkalmazott művészet. Ezért gyűlik össze évente az ország színe-java szívesen a hegy lábánál, s örül önfeledten együtt az államalapításnak és Szent István üzenetének.
A mostani felújítás három fő fejlesztést jelent: az erőd megnyitását és benne kiállítótér létrehozását, sikló építését, valamint a sétányok felújítását. A megelőző, néhány centiméteres mélységet érintő régészeti kutatás a hegy tetején különös eredménnyel zárult. Előkerült pár kelta kerámia­töredék, római érem, török akcse és Habsburg-pénz, valamint egy géppuskatalp az első világháború idejéből.
Különös, hogy még most is találni ilyeneket a picinyke területen, s mennyi arcára emlékeztetnek az országunknak. A hegy barlangjait az ősember lakta. A kelta és a római időkben az itt élők már révátkelőt és jól védhető települést láttak maguk körül. Majd itt szenvedett vértanúságot Gellért, az olasz hittérítő számos hitsorsosával együtt a pogánylázadás idején. II. András idejében már gyógyvizes kórház működött a hegy lábánál. Később szőlőt műveltek rajta, amiből jóféle vörös készült. Törökök, németek és rácok is lakták. S ne felejtsük, hogy itt találhatók a világ valamikori legkorszerűbb csillagdájának maradványai, a pálosok kolostora és egy lengyel kápolna.

Tényleg nincs még egy hely a városban, ahol háromezer év történelme ennyire sűrűn ennyire jelenvaló lenne. De hogyan szolgálhatják a beruházások az emlékőrzést? A hegy világörökségi helyszín – érdemes felidézni, hogy milyen is Szent Gellért 1904-ben épített emlékműve. Történelmi eseményre és vértanúságra emlékeztet. A kapcsolódó vízesés, a vízpárában dúsan burjánzó zöld, a kőhidacska, a régimódi lámpások és a feltartott kereszt a panorámával együtt egyedülálló egy főváros kellős közepén, ami séta közben megállásra, rácsodálkozásra készteti a nem magyart is. A huszadik századi absztrakt mindig lenézte a figurális ábrázolást, de a „pacnizás” és „kockázás” mégiscsak gyávaság hozzá képest. Sohasem szól ugyanis arról, hogy történnek-e velünk jó dolgok, vagy hogy követünk-e el hibákat, bűnöket.
Azt hallani, hogy a Citadellában olyan kiállítás fog nyílni, melynek témája a magyar szabadság lesz. Mint föntebb szó volt róla, a helynek nem sok köze van hozzá. Senki nem azonosítja a tatárjárással, Rákóczival vagy Kossuthtal a hegyet, és Lotaringiai Károllyal sem. Története viszont gazdagabb az adott tematikánál. Amúgy a turistának tényleg azt kell elmesélnünk itt, hogy országaik hányszor és miképp gyalogoltak belénk? Nem járnánk jobban, ha az életünkről, az eredményeinkről adnánk itt számot, és nem a panaszainkról?
A sikló építése, bár egy időben zajlik a Citadella felújításával, valójában nem ugyanannak a munkának a része. Előbbit a kormányzati Várkapitányság irányítja, utóbbit önkormányzatok koncessziós alapon különféle gazdasági társaságokkal. A sikló óránként 1200 személy szállítására lesz alkalmas. Építésének költsége 18-20 milliárd forint lesz, ami két évtized alatt fog megtérülni. Nyilván látványnak sem lesz utolsó, de legnagyobb haszna abban lehet, hogy napi akár 400 autóbuszt is képes lesz kiváltani, a környezet terhelése tehát csökken. A szerelvény a Ráckert felől, alagútban indul majd fölfelé, és a Citadella alatt, de már nyitott pályán érkezik meg. Úgy tudni, hogy az építési engedélyezés során a fenti fogadóépületről vita volt a mérete miatt, nagynak találták. Végül annyit szabtak feltételül az építéséhez, hogy „a táji háttér színvilágához és anyagaihoz történő minél teljesebb illeszkedéssel” valósítsák meg. A látványtervek betonkockákat és fémtekervényeket mutatnak. Bár a sikló csak közlekedési eszköz, az baj lenne, ha alkotói és tulajdonosai meg sem próbálnának hozzátenni valamit a hely szépséges értékeihez.
Budapest egyik természeti kincse is a hegy, számos növény és madár lakja. Szokás szerint minden lap írt a fakivágásokról, de más értékekről nem. Például jó lenne, ha a fényszennyezés nem nőne a sétányokon feleslegesen, s nem gyérülne a hajnali madárfütty.
És hol vannak a tervekből a gyógyvizek, annyi testi-lelki baj gyógyítói évszázadok óta? Nagyanyám hagyatékában találtam egy angol nyelvű könyvecskét. Az 1938-as Eucharisztikus világkongresszus ideérkező résztvevőinek mutatta be Budapest nevezetességeit. Egyik képén elegáns hölgy és úr iszik gyógyvizet a Gellért-hegy lábánál a kútból, ott, ahol ma az autós csúcsforgalom zúg. Legyen már tényleg érték a víz!
Nyitókép: Shutterstock