Ezelőtt 50 évvel, 1972. május 10-én Kádár János meglepő kéréssel fordult az MSZMP vezetőségéhez: helyezzék nyugdíjba, válasszanak helyette mást a párt élére. Miért tette ezt a minden jel szerint valójában távozni egyáltalán nem akaró Kádár? Volt-e moszkvai vagy hazai szándék a leváltására? Erre kerestük a feleletet.
Kádár elvtárs, hogy tehetett ilyet, miért hozta a frászt a Központi Bizottságra? – kérdezte kórházi ágyán az őt meglátogató Kádár Jánostól a Központi Bizottság (KB) irodavezetője, Katona István. Azután „nagyon elérzékenyültem, a nyakába borultam” – olvashatjuk az egykori munkatárs régi interjújában.
Nyugdíjkorhatár
Katona aggodalmát az a hír váltotta ki, hogy Kádár 1972. május 10-ei levelében, 60. születésnapjára hivatkozva azt kérte a KB-től, mentse fel a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP vezetése alól és helyezze nyugdíjba: „A megfelelő párthatározatok alapján most már több mint 15 éve töltöm be a Központi Bizottság első titkárának tisztségét. Ez az időszak a párt életében is mérhető, az egyén életében pedig jóval több: ebben a hónapban mind a szolgálati idő, mind életkor tekintetében elérem a törvényeinkben megállapított nyugdíjkorhatárt. Ezek alapján tisztelettel kérem a Központi Bizottságot, hozzon döntést az első titkári tisztség alóli felmentésem, és nyugállományba helyezésem ügyében.” Ráadásul, írta Kádár, „most minden feltétel megvan ahhoz, hogy ezúttal végre a Központi Bizottság első titkárának tisztségében esedékes személycsere is normálisan, rendezett körülmények között és mindenféle megrázkódtatás nélkül történjék.”
Gondok Kádárral
Katona Istvánnak felesleges volt aggódnia: bár csak feltételezésekre hagyatkozhatunk, szinte bizonyos, hogy Kádár nem gondolta komolyan a szocialista országokban is példa nélkülinek, szentségtörésnek tekinthető gesztust.
Hasonló kérelmek természetesen születtek, de általában szovjet nyomásra és nem a nyugdíjkorhatárhoz kötődően. 1968 elején Moszkva támogatásával bukott meg – a hivatalos zsargon szerint „kérte felmentését” – a Csehszlovákiát lejtmenetbe állító, egyébként is az 1964-ben megpuccsolt Nyikita Szergejevics Hruscsov emberének számító államfő-pártfőtitkár, Antonín Novotny. A korábbi reformkommunistából öntörvényű zsarnokká váló, az antiszemitizmust állami szintre emelő Wladislav Gomulkának pedig a gdanski megmozdulások miatt kellett távoznia.
Kádár helyzete merőben más volt. A szovjetek nem sokkal nyugdíjkérelme előtt erősítették meg pozíciójában. Igaz, leváltása, félreállítása a 60-as évek második felétől kezdve többször is felmerült a Kremlben. Az 1964-ben Hruscsovot megdöntő Brezsnyevnek több oka is lehetett erre. Egyrészt Kádár nemcsak Hruscsov embere volt, de megbuktatásakor nyilvános beszédben is kiállt mellette. 1964–65-ben a kutatások szerint az új szovjet vezetés még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy Kádárt megbuktassa, s az így keletkezett hatalmi vákuumra megfelelő gyógyírt találjon. Növelte a bizalmatlanságot a kibontakozó nyugati kapcsolatokon túl az is, hogy Kádár az 1968-as csehszlovákiai események „kezelésében” ingadozó magatartást tanúsított, és szinte a legutolsó pillanatig elutasította a katonai beavatkozás gondolatát. Utóbb pedig nem csinált titkot abból – a KGB akkori vezetőjének, az 1956-ban nagyköveti kulcspozícióban Budapesten szolgáló Jurij Andropovnak is kifejtette –, hogy a prágai tavasz fegyveres eltiprását stratégiailag elhibázott lépésnek tekinti. Moszkva az 1968- ban elindított, a piaci elemekre, az érdekeltségre nagyobb hangsúlyt helyező, Nyers Rezső és Fock Jenő miniszterelnök által kidolgozott új gazdasági mechanizmust is egyre nagyobb aggodalommal figyelte, abban a nyugati kapitalista „fellazítás” eszközét látta.
Komócsin? Biszku?
Kádár jövőjét latolgatva a Kremlben több elképzelés is felmerült: 1956-os „érdemeire” való tekintettel felfelé, hatalom nélküli pártelnökké buktatásáról szólt az egyik javaslat, de a szovjet vezetésen belül néhányan ezt is sokallták. Közben megkezdődött az utódkeresés: a magyar párt, feltehetően jó KGB-s kapcsolatokkal is rendelkező két, a reformokat sokalló, az úgynevezett „munkásellenzéket” képviselő vezető funkcionáriusának, Komócsin Zoltánnak és Biszku Bélának nem lett volna ellenére az első titkári poszt. Ezzel Kádár is pontosan tisztában volt; noha ő mai tudásunk szerint nem volt a szovjet titkosszolgálatok lekötelezettje, neki is megvoltak a moszkvai informátorai.
Maradásáról végül szintén Moszkvában döntöttek. Hogy egészen pontosan milyen folyamatok zajlottak a háttérben, az a moszkvai levéltári anyagok ismeretének hiányában kideríthetetlen. Ahogy Vlagyimir Krujcskov, a KGB magyar felelőse – nem mellesleg 1988 és 1991 között a KGB vezetője, a Gorbacsov elleni 1991. augusztusi sikertelen puccs egyik irányítója – visszaemlékezésében olvashatjuk: „Mindent mérlegre téve végeredményben így döntöttünk: hadd maradjon a maga posztján Kádár változatlanul, de (tekintettel egészségi állapotára) dolgozzon kevesebbet, korlátozza munkaidejét, a stabilitáshoz úgymond ennyi is elegendő. Elmondtuk ezt a változatot Kádár Jánosnak, aki egyetértett azzal, hogy a párt vezetője maradjon…”
A döntésben szerepet játszhatott a nála hat évvel idősebb, a magyarországi „fiatalítástól” mint rossz példától tartó, saját ifjútörökjeitől is félő Brezsnyev kiállása. Hasonlóan fontos szempont volt, hogy nem állt rendelkezésre olyan megfelelő személy, aki biztosítani tudta volna a sima átmenetet, vagy akinek hasonló tábora lett volna a párt vezetésben. Kádár János 1972. február közepén utazott „nem hivatalos, baráti látogatásra” a Szovjetunióba. A Brezsnyevvel eltöltött 72 órás zavidovói vadászattal tarkított találkozón azt is megtudhatta, hogy hatalomban maradásáért cserébe el kell bocsátania a vezetőségből a reformpolitikusokat, Nyers Rezsőt, Fock Jenőt, Aczél Györgyöt és Fehér Lajost.
Nyulat a bokorból
1972 tavaszán, ahogy Kádár monográfusától, Huszár Tibortól tudhatjuk, már a magyar vezetés számára is egyértelmű volt a szovjet vezetés állásfoglalása. Kádár pozíciójának megszilárdulása után következett május 26-án a születésnap, amelyre már január óta készült a Központi Bizottság. Ilyen körülmények között írta meg Kádár János nyugdíjazását kérő levelét május 10-én. Céljairól azóta is csupán találgatni tudunk. A legkevésbé valószínű, hogy Kádár a friss szovjet megerősítéssel a háta mögött valóban távozni kívánt volna az ország éléről. Pontosan tudta azt is, hogy a levelében megfogalmazott gondolat – a személycsere „normálisan, rendezett körülmények között és mindenféle megrázkódtatás nélkül” zajlana – nem állja meg a helyét. Huszár Tibor úgy véli, a vezetőtársai számára is meghökkentő lépéssel ravasz sakkjátékosként több irányba is frontot nyitott. Nyilvánvalóan ki akarta ugratni a nyulat a bokorból (már ha a nyúl hajlandó lett volna ugrani), hogy ki az, aki az adott helyzetben támogatja a nyugdíjazási kérelmet. (Ezzel kockázatot vállalt ugyan, igaz, nem túlságosan nagyot.) A levéllel a távozásáról szóló országos pletykáknak is elejét vehette, hiszen a pártvezetés majdnemhogy kiszámítható visszautasítása – a Politikai Bizottságban a reformszárny és a balosok között az egyetlen jelentős kapocs Kádár személye volt – egyértelműen megnyugtatta a változástól, a balos fordulattól tartó kedélyeket. A belpolitikain túl a lépés Moszkvának szóló üzenetnek is tekinthető: az utódjelöltek, Komócsin és Biszku könnyen leszerelhetők, képtelenek megragadni a kedvező alkalmat. Hogyan tudnák akkor megfelelően irányítani az országot? A visszautasítással azt is elérte, hogy nyugdíjazása a későbbiekben – egészen az 1988-as pártkonferenciáig – ne merülhessen fel.
Nemzeti tragédia
A 60 éves Kádár Jánost a kommunista társországokban regnáló vezetőtársaihoz képest puritán módon köszöntötték. Megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést és Moszkvából a Lenin-rendet (éppen úgy, mint az 50. és a 70. születésnapján). Az Országház vadásztermében díszebéden látták vendégül, amelyen részt vettek a jelképesen az ország egészét képviselő pártonkívüli közéleti, köztiszteletben álló személyiségek. A hatalmában megerősödött Kádár itt elmondott beszédében váratlan kiegyezési gesztust tett 1956-tal kapcsolatban: „1956- ban olyan súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. Másoknak az érzésvilága szerint ez forradalom volt. De van egy gyűjtőfogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az egyes emberek számára is.”
A szöveget a rendszerváltásig csak csonkítva hozták nyilvánosságra, a tabunak számító, a „forradalom mint érzésvilág” gondolat kimaradt mind az MSZMP elméleti folyóirata, mind a Társadalmi Szemle, mind az emigráns magyaroknak szóló, de itthon is terjesztett A Magyar Hírek Kincses Kalendáriumának szövegközléséből.
A szovjetek által követelt leváltásokat sem hajtották végre, csupán 1974–75-ben. Fock 1980-ig az országot irányító Politikai Bizottság tagja maradt, Aczél parkolópályán, miniszterelnök-helyettesként is megőrizte korábbi befolyását. Komócsin Zoltán 1974-ben meghalt, Biszku Bélát pedig 1978-ban minden pozíciójából leváltva pillanatok alatt nyugdíjba küldték.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/19. számában, annak is az Időgép mellékletében jelent meg május 6-án.