Rajcsányi Gellért írása a Mandiner hetilapban

A manapság is sűrű erdőkkel borított dunakanyari hegyek láttán nem is olyan nehéz elképzelni, milyen lehetett a környék 1335-ben, amikor – nyilván kellően fényes udvartartásukkal – megérkeztek Közép-Európa királyai Visegrádra.

A házigazda Károly Róbert király volt az Anjouk dinasztiájából, abból a francia eredetű házból, amely fennállása talán legnagyobb sikerét érte el azzal, hogy hosszas hadakozás után Károly Róbert megszerezte magának Európa egyik legnagyobb hatalmának, a Magyar Királyságnak a trónját.

Ismeretes, Károly Róbert az Árpád-ház kihalása után, bizonytalan és vészterhes időkben vált királlyá, hogy aztán szervezőmunkájával, a királyi hatalom megerősítésével és az államiság továbbépítésével megalapozza hazánk késő középkori újabb fénykorát, amit fia, Nagy Lajos, majd később Zsigmond és Mátyás is fenn tudott tartani. De ez akkor még a távoli jövő ígérete volt – Visegrádra súlyos nemzetközi konfliktus­csomagot jöttek megoldani a királyok.

Az 1335-ben Károly Róberthez hasonlóan veterán uralkodónak számító Luxemburgi János cseh király

amelyen akkor egy újonc, III. Kázmér ült két éve. Kázmér megörökölte atyjától a csehekkel és a német lovagrenddel folytatott, kétfrontos konfliktust, amire legalább részben megoldást akart találni, és ezért nyitott a cseh királlyal való találkozó felé.

A magyar király szívesen vállalta a közvetítő és házigazda szerepét, már csak azért is, mert addigra a csehekkel már elég szoros szövetségre lépett. Hazánk és Csehország között gyakorlatilag valutaunió létezett akkoriban, és a két ország közös érdeke volt a nyugati germán szomszédokkal, különösen a Béccsel szembeni fellépés is.

Visegrád politikai sikertörténet lett: a cseh király lemondott lengyelországi trónigényéről, a lengyel király elismerte a német lovagrend pomerániai birtokait,

a német-római császár és az osztrák herceg ellen.

Új, Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalban is megállapodtak. Az elrendezett viszonyok nyomán új virágkorát kezdte élni a három közép-európai királyság, s közben együttes erővel tudtak fellépni nyugati szomszédaikkal szemben.

A szoros szövetség megágyazott Magyarország és Lengyelország későbbi, Nagy Lajos idején létrejövő perszonáluniójának is.

A fáradalmas tárgyalások mellett jutott idő azért az élvezetekre is Visegrádon. Thuróczi János így mesél krónikájában a történtekről:

„Az Úr 1335. évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyar­országra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére a magyar király bőkezűségéből mindennap kétezer-ötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki.

úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül vette a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.”

Nyitóképen: Idősebb Markó Károly: Visegrád (1826). Fotó: Wikipédia