Sándor és Jenő egy héttel az ukrajnai háború kirobbanása előtt érkeztek Magyarországra. Akkor azt hitték, dolgozni jönnek, utóbb kiderült, menekültek. Szerencséjük van, hogy időben indultak, ugyanis mindketten katonakötelesek. Ha nem jönnek el otthonról, akkor most lehet, hogy halottak. Jenő és Sándor lapzártakor Herceghalomban, az Abacus Hotelben várták sorsuk jobbra fordulását.

Látogatásomkor az emeleti folyosón ülnek, a Facebookon próbálják követni az otthoni eseményeket, miközben Kálmán Zsolttal, a szálloda igazgatójával beszélgetek a földszinti hallban.
– Hogyan jut el oda egy szálloda, hogy menekülteket fogadjon be? Kötelezően, vagy felajánlkozik?
– Nem kötelező. Felhívott a katasztrófavédelem, hogy kellene nekik segítség, mert elkezdtek özönleni a menekültek a budapesti pályaudvarokra, és keresték a helyeket, hogy hova lehet őket elszállásolni. Voltak szabad szobáink, és úgy tűnt, hogy a következő napokban is tudunk ebben segíteni. Úgyhogy mi is felajánlottunk első körben 40 szobát.
– Az, hogy első körben, mit jelent? Azóta volt több kör is?
– Igen, folyamatosan változik a létszám. Vannak, akik elmennek, majd újak érkeznek. Az említett szobamennyiséggel tudott a meglévő foglaltságunk mellett a katasztrófavédelem gazdálkodni. Hol 90-en voltak, hol 50-en. Most éppen csökken a létszám. Részben azért, mert jeleztük, hogy a március 15-ei hosszú hétvégén lényegében nem tudunk fogadni senkit, mert akkorra már telt házunk van. (Látogatásunkra még a hosszú hétvége előtt került sor – a szerk.)

Kálmán Zsolt szerint van, aki azt mondja, egy-két napon belül várja a hívást, hogy elvigyék, és akkor utazik tovább, és akad olyan is, akinek érkezésekor nincs elképzelése, aztán egyik napról a másikra mégis lesz helye. A menekültek nagyon sok helyre írnak, és várják a visszajelzéseket – mondja.

 

 

A szállodaigazgató azt meséli, hogy a külföldi diákok, akik Ukrajnában tanultak, előbb-utóbb elmennek Magyarországról. Ha tudnak, visszamennek az anyaországukba, ha nem, máshová utaznak. Itt, Herceghalmon szállást kaptak olyan szíriai diákok is, akik annak idején a bombázások elől menekültek el az otthonukból, és most megint a bombázások miatt kell elhagyniuk el Ukrajnát. Ők általában nyugati rokonokhoz mennek. Az afrikaiak haza igyekeznek, náluk legtöbbször a transzfer a probléma, illetve hogy mikor találnak olyan repülőjáratot, amelyik hazaviszi őket. Vannak ugyanakkor olyan egyetemek, amelyek felajánlották, Magyarországon is folytathatják a tanulmányaikat, ezért akadnak olyanok is, akik maradnak.

Az igazgató szerint náluk is vannak menekültek, akik érdeklődnek a letelepülési, munkavállalási engedélyek iránt, mert úgy gondolják, itt is tudnának egzisztenciát teremteni. Ők általában kiválóan beszélnek angolul, de van, aki több nyelven is jól kommunikál. Az itt elszállásoltak többsége nő gyerekekkel, mert ugye a férfiak a hadkötelezettség miatt nem jöhetnek át a határon.

A tapasztalatok azt mutatják, olyanok is vannak, akik információs problémák miatt azt hiszik, hogy itt majd rövid időn belül házat kapnak. Herceghalmon is több család sétálgatott, azt keresve, melyik házba költöznének be. Sokan hallanak a tévében az adományokról, és ebből arra következtetnek, hogy készpénzt kapnak. Van minden, tisztálkodószerek, élelem, pelenka, gyerekjátékok, de bizony gyakran jelentkeznek a szálloda munkatársainál férfiak, azt kérdezve, hogy ki fizeti ki nekik a cigarettájukat.

Az Abacusban a hét elején annyi adomány halmozódott fel, hogy többet nem tudtak fogadni, a készletek egy részét továbbadták segélyszervezeteknek. Kálmán Zsolt szerint ugyanakkor a későbbiekben szükség lesz még adományokra, annak ellenére, hogy most „fullon” vannak.

A hotelben elszállásoltakat tolmácsok segítik az útkeresésben, a szálloda személyzete minden reggel angol, ukrán és magyar nyelvű tájékoztatókat helyez el a szobákban. Ha egy család nagy, akkor több szobát kap. Ami az ellátást illeti, bár a katasztrófavédelem csak napi egy étkezést kért, a menekültek itt, Herceghalmon háromszor kapnak enni. A vallási, egyéb előírásokat figyelembe véve svédasztalos rendszerben, így biztosan mindenki talál olyan ételt, amit megehet. A szálloda fel van készülve arra, hogy a hadműveletek elhúzódnak, így arra is, hogy a későbbiekben is szükség lesz a segítségükre.

Herceghalom utcáit járva a helyiek pozitívan nyilatkoztak a náluk elszállásolt menekültekről. Mint mondták, semmiféle atrocitás nem történt a községben. Akikkel mód volt szót váltani, mindannyian attól tartottak, hogy az elhúzódó harcok esetleg Magyarország biztonságát is veszélyeztethetik.

 

 

Sikerült beszélni Herceghalom polgármesterével, Csizmadia Zsuzsannával (független) is. Bár a személyes találkozó és a nyilatkozat végül elmaradt, előzetes egyeztetéseinken elmondta, páratlan civil összefogás bontakozott ki a községben, a helyiek annyi segélyszállítmányt küldtek a rászorulóknak, ami már szinte kezelhetetlen mennyiség. Éppen ezért az önkormányzat azon dolgozik, hogy a javakból a más településeken elszállásolt menekültek is részesülni tudjanak.

*

A szálloda első emeleti napsütötte folyosójának végén, az ablaknál két férfi ül. A híreket nézik a telefonjaikon. Jenő és Sanyi – valamint családjuk egy része – a Munkácstól 30 kilométerre fekvő Szolyváról érkezett Magyarországra. Elukránosodott magyarok, amikor kérdezem a nevüket, elbizonytalanodnak. Jenő mutatja az útlevelét, abba az van írva, hogy Balog Jevgenyij. Sanyiéba meg az, hogy Bálint Alexander.
– A rokonok hogyan szólítják önöket?
– Sanyinak.
– Jenőnek.

Így hát maradunk a magyar neveknél. Komoly nyelvi nehézségeink vannak. Ők angolul, én ukránul nem beszélek, a magyarunk meg nehezen fedi – hogy is lehet ezt szépen megfogalmazni – önmagát. Ha jól értem, amit mondanak, akkor a háború kitörése előtt egy héttel jöttek át a határon, hogy munkát keressenek. Ez a nagy szerencséjük, mert az orosz invázió miatt Ukrajna nemzeti mozgósítást rendelt el és megtiltotta, hogy a 18 és 60 év közötti férfiak elhagyják az országot.

Sanyinak és Jenőnek konkrét munkája nem volt, de leendő főnökük azt „csengette”, ahogy fogalmaznak, hogy hívják ki a családot is. Hívták. Munkásszállón laktak, úgy volt, hogy egy gyárban lesznek betanított munkások, de a háború ezt is felülírta. Amikor megérkeztek a hozzátartozóik, ugyanúgy menekültek lettek ők is, mint oly sokan. Budapesten, a vasútállomáson kerestek nekik helyet, így jutottak ide, Herceghalomra. Nem szeretnének továbbmenni más országba, itt próbálnának megélhetést, lakhatást találni. Már az eddigiek miatt is köszönik szépen, „hogy vannak jó emberek, hogy tudnak segíteni a népeken”.

Sanyi és Jenő mindketten 43 évesek. Sanyinak hét unokája és öt gyereke, ahogy ő mondja, pulyája van. Miután kiderült számukra, hogy ekkora családdal egyhamar nem juthatnak itt lakáshoz, Sándor elhatározta magát: „tegnapelőtt csak kivittem őket Pestre és felültettem a vonatra, hogy tudjanak vissza hazamenni”. Most keresnek „valamilyen olyan munkát, hogy adnának nekünk szállást, hogy tudjuk a családunkat elhozni magunkhoz, hogy mellettünk legyenek, hogy ne gondolkodjunk értük, hogy otthon hogy vagynak, hogy élnek, mint”.

Sándornak és Jenőnek nincsen szakképesítése, kerti munkákat vállalnának. Metszést, ásást, mezei munkákat.
– Ukrajnán is munkába’ voltunk, úgy a télbe’, úgy nyárba’. Nem félünk a munkától, akármilyen nehéz is legyen, bármilyen, mi szeretünk dolgozni, és szeretnénk, hogy tudnánk kitartani a családunkat. Köszönjük nagyon szépen, hogy vannak olyan népek, hogy segítenek, újaknak enni adnak. De mi is szeretnénk a mi pulyánkat nevelni, hogy ne kelljen valaki másra bízni.
– Ha át tud jönni a család, akkor mi lesz az állatokkal otthon?
– Jószág nincsen. Ahhoz mi szegények vagyunk – mondja Jenő. Aki megint a munkáról beszél: Itt, Magyarországon falura költöznének, a mezei munka azért is lehetőség számukra, mert akkor „a gyerekek is tudnának dolgozni, hogy egyben legyünk”. Amikor találkoztunk, úgy volt, hogy valamikor lapzárta után menniük kell a hotelből. Sándorék akkor úgy látták, lehet, hogy vissza kell menniük a budapesti pályaudvarra, hogy megint kapjanak szállást valahol.

 

 

Aztán újból a gyerekekről esik szó, Sándor nagyfia nem tudott átjönni, 20 éves, sorköteles. Bármelyik pillanatban vihetik katonának, még nem tudni, mikor és hová megy.
– Tegnap elvittek a szomszéd utcából egy 18 éves fiút egyenesen Odesszába. Ma hívott a sógorom, hogy elmondja. Semmiféle kiképzést nem kapott, pedig ígérték, hogy kap, de vitték egyenesen a frontra – mondja Sándor, és elsírja magát.

Jenő és Sándor nem tudnak magyarul írni és olvasni. Az esetleges olvasói munkafelajánlásokról az alábbi dolgot találtuk ki: A telefonjukat használva ismerősnek jelöltem, és vissza is igazoltam magam a Facebookon. Ha bármi hír lesz róluk, Messengeren hangüzenetet hagynak nekem, ha bármi hírem van számukra, akkor ugyanígy teszek. (Sándor és Jenő cikkünk megjelenése óta még nem találtak munkát.)

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg március 18-án.