Megint valami sosem volt, mégis régről ismerősnek tűnő építmény született a budapesti Városligetben. Mint a Zene Háza, ami az elkészülte pillanatától úgy illeszkedik az évszázados fák és évszázados épületek formálta környezetbe, mintha mindig is ott állt volna. Odakint gyerekek és felnőttek játszanak önfeledten a mindenféle hangokat produkáló szabadtéri játékokkal, bent, ahová bárki besétálhat, álmélkodó emberek csodálják, hogyan lehet egy ilyen hatalmas ház ennyire lebegő.
Rossz viták legalább egy részére tesz pontot ez a két, nagy építészi bátorsággal megalkotott épület. Már most egyértelművé vált, hogy a budapesti Városliget olyan önálló jelenség, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Az jár el helyesen, aki ezt az egyedülállóságát építi, gazdagítja tovább.
A városépítészetben, de tágabb értelemben a társadalomépítésben is két út között választva találhatók megoldások a felmerülő problémákra: mintakövető vagy mintaadó módon. A legtöbbször természetesen a mintakövetés, a járt úton haladás a helyes döntés, nem lehet mindig újat kitalálni, tisztelettel kell viseltetni minden olyan megoldás iránt, amely kiállotta az idő próbáját. De olykor bátorságot kell venni az új utak felderítésére, a mintaadásra is, különösen akkor, ha az az idő által megérlelt tradíciókra támaszkodik.
A Városliget amikor bő két évszázada formálódni kezdett, más nagyvárosok mintáit követte. Erről az ösvényről azonban hamar letért, és fákkal, virágokkal díszített sétatér helyett a felvirágzó magyar főváros eleven élettere lett. Ráadásul felettébb demokratikus élettere, egyszerre a magaskultúra templomaival, az arisztokrácia arannyal csillogó kávézóival és a köznép mutatványosbódéival. Itt az egyik padon Podmaniczky báró üldögélhetett, a másikon Liliom, a hintáslegény. Úr, kispolgár és szabadságos baka egyformán otthon érezhette magát benne.
Ide nem csupán andalogni, sokkal inkább élni jártak az emberek. Ez az oka annak, hogy a száz hektáron az elmúlt másfél évszázadban annyi épület emelkedett. Volt itt Angolpark, Országos és Millenniumi Kiállítás, panoptikum, óriás körképek, Ős-Budavára, Nemzetközi Vásár, ez a park mindig is a szórakozás és a kultúra otthona volt. Az ország büszkesége a Hősök tere a Szépművészeti múzeummal és a Műcsarnokkal, a Vajdahunyad vára, az Állatkert, a Széchenyi fürdő, a csodálatosan megújult, százharmincöt éves Palme-ház.
De azért park ez a javából, annyi rejtett értékkel, hogy a látogató alig győzi mindet fölfedezni. Van hely a kutyásoknak, a sétálóknak, a fűben heverészőknek, a bicikliseknek, a focizóknak, a rózsakertben álmodozóknak. A két kilométeres futókör versenytársa a Margit-szigetinek, a nagyjátszótérnek viszont nincs versenytársa, ilyen nincs még egy az országban – ki tudja, máshol van-e. És ahogy a Liget fölé emelkedik a hatalmas, gyönyörű léghajó, az ember úgy érzi, Szinyei-Merse Pál klasszikus festménye elevenedett meg.
Nem, ilyen a világon nincs még egy.
Tévúton jár, aki más nagyvárosi parkok berendezkedését, az ott kialakult minta követését kéri számon a budapesti Városliget fejlesztésén. Ez a mi ligetünk inkább mintaadó a nagyvilág számára, immár száz évnél is hosszabb ideje. Nem azt mutatja meg, hogy másutt is így kell, hanem azt, hogy itt, ezzel a múlttal, erre a tradícióra támaszkodva így érdemes.
Ezért fontos, hogy folytatódjék és kiteljesedjék a Liget-projekt, megépüljön az egykori Iparcsarnok helyén a Nemzeti Galéria, az egykori Közlekedés Csarnoka, majd Közlekedési Múzeum helyén pedig a Magyar Innováció Háza. Hogy létrejöjjön a városi kultúrparknak egy olyan egyedülálló, mély hagyományokra épülő, modern eszközöket is igénybe vevő példája, amelynek csodájára járhat Budapest, az ország, az egész világ.
„Ujjé, a ligetben nagyszerű,
ujjé, a ligetben jó.
Cirkusz, mozi és ringlispíl,
Wampetics, Weingruber és a Gerbeaud…”
WAMPETICS, WEINGRUBER ÉS A GERBEAUD
A Városligetben már a kezdetek kezdetén számos épületet emeltek. Ezek száma különösen az 1885-ös Országos Általános Kiállítás, majd az 1896-os millenniumi rendezvények idején nőtt meg, bár sok épület ideiglenes jelleggel, olcsó anyagokból épült. Közismert a Vajdahunyadvár esete, amely eredetileg szintén nagyrészt fából készült, és csak a nagy sikerre való tekintettel, utólag építették meg tartós anyagokból.
A dalban megénekelt intézmények és vendéglátóhelyek közül ma is megvan a cirkusz, immár az Állatkert kötelékében egy világszép ringlispíl, de a mozi nincs már. A vendéglők közül, legalábbis, ami az épületet illeti, megvan a Wampetics, hiszen az a mai Gundel elődje volt. A Weingruber épülete az 1896-os millenniumi kiállításra készült a főváros kiállítási pavilonjaként a tó és a Széchenyi fürdő közötti területen. A kiállítás bezárását követően kertvendéglőként működött, 1945 után lebontották.
Az előző századfordulón a Stefánia korzó a mai út meghosszabbításaként egészen a Hősök teréig tartott, ez indokolta az ide települő vendéglőket és kioszkokat. Az 1885-ös országos kiállítás számára Ybl Miklós tervei alapján emelt, Feszty Árpád képeivel díszített pompás kioszkban, az úgynevezett Király-pavilonban Pavillon Royal Gerbeaud néven 1896-tól üzemeltette előkelő vendéglő-cukrászdáját Gerbeaud Emil. A mai Palme-ház mögött álló épület a második világháborúban megsérült, 1945 után lebontották. ν