Portré:  Gerhes Gábor, képzőművész

Fotó: Fazekas István

„A jó értelemben vett szociáldemokrata gondolkodás áll közel hozzám, hiszen a bőréből nem tud kibújni senki” – utal a nemsokára 60 éves Munkácsy-díjas alkotó házi zenekart is alapító iparos felmenőire. A konceptuális művészet fontos hazai képviselője mesél bohém, eredetileg cipész, de aztán zsokévá avanzsált nagyapjáról és a minisztériumi főosztályvezető nagymamáról. Az elvtársnőnek szánt „korrupciós” ajándékot a művész közszemlére is tette a Jelentés című kiállításon. Ezen a porcelántálon a kétéves Gerhes Gábor arcocskáját örökítette meg a herendi kézifestőműhely mestere. Szülei szintén a kerámiaiparban dolgoztak. Az I. László Gimnáziumban egy művészetek iránt érdeklődő társasággal megalapították a 2. Műsor együttest. „Rossz gitáros voltam, de elég jó számokat írtam, a mai napig kapok jogdíjat az Artisjustól.” A felkapott együttes a szocializmus éveiben Svájctól Párizson át Hollandiáig járta a világot. „Eszem ágában sem volt egyetemre járni, amikor így pörögtünk.” A hiányos zenei tudást hatalmas színpadképekkel igyekeztek ellensúlyozni. „Ekkor tolódtam át a vizualitás irányába.” Dolgozott díszletfestőként a Filmgyárban, közben elvégezte a tévé segédoperatőri képzését, majd egy nyomdásziskolát. Később komoly tervezőgrafikai megbízásokat kapott, grafikai stúdiója bevételéből élt. Ő készítette többek között a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont arculatát, de a Széchenyi Könyvtár logóját is. Oktatni a 90-es évek végén kezdett, előbb a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, jelenleg pedig a Metropolitan fotográfia szakán tanít. Ugyanitt, egy másik szakon szerzett diplomát 2015-ben, mivel az oktatást csak felsőfokú végzettséggel folytathatta. Nem kivételeztek velem, ugyanúgy vizsgáztam, mintha nem is lett volna művészi előéletem.” Világszerte és itthon 1985 óta láthatók kiállításai. Alkotásai jeles hazai és külföldi gyűjteményekben találhatók.

Első házasságából született lánya pszichológus. Grafikus feleségével, Medve Zsuzsával néhány éve Balatonalmádiba költöztek. „Naponta fát vágok, kutya ugrál a kertben, mindig látom a tavat, és sokat vitorlázok. Évente legalább100 napot a vízen töltök.”

Mátraházi Zsuzsa

¬ Hol találjuk a munkáira oly jellemző rendszerkritikát és humort a Kiscelli Múzeumban közelmúltban megnyílt, Atlas című kiállításán?

Az irónia jó eszközöm volt, de tíz éve leszámoltam vele. Valahogy már nincs kedvem humorkodni. Olyan alkotói módszert alakítottam ki, amit kutatás előz meg. Nem kritizálok semmit, csak megvizsgálok dolgokat. A Jelentés kiállításra megelevenítettem például Adolf Ziegler 1937-es, A négy elem című festményét, ami Hitler kandallója fölött függött. Maga az eredeti kép gyenge giccs, mégis kultúrpolitikai ikonná tudott válni; a művészeti nyelv átalakult vezérelvvé. Ilyesmikkel játszadozom, de nem akarok semmit sehol leleplezni.

¬ Az aktuálpolitizálástól azért ment el a kedve, mert egy debreceni kiállításból Kósa Lajos kiemeltette az ön róla készült mellszobrát 2009-ben, de a szolidaritásból visszalépő többi művész hatására mégis engedte azt bemutatni?

Akkor valóban a torkomon éreztem a kést; ilyesmi lehetett, amit a szüleinktől hallottunk a csengőfrászról. Rémisztőnek tűntek a lehetséges következmények. Az egyik párt például áldozati bárányként akart odaállítani engem egy másnapi sajtótájékoztatón. De akadt, aki azt firtatta, honnan volt pénz egy ekkora bronzszobor kiöntésére. Holott műanyag öntvény volt. Onnantól inkább kerülöm a pártpolitikát, tartózkodom, hogy egyik vagy másik oldal mellé álljak. Nemigen hiszek az aktuálpolitikai művészetben, kérészéletűnek gondolom.

¬ Atlas című kiállításán a teljességre törekszik, óriási installációt látunk fekete könyvekkel és könyvtárral. Nehezebbé vagy könnyebbé vált a világ megismerése?

A felvilágosodás korából származik az a kiadványtípus, amely a világról szóló összes ismeretet egyetlen albumban gyűjtené össze. Ilyenre nincs nagyon példa a magyar kultúrtörténetben. Ahogy hiányzik a végtelen megismerésének is a vágya. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy nincs tengerünk. Ebből talán következik, hogy a szabadság megéléséhez kapcsolható primer élményünk sincs. Öt évvel ezelőtt, amikor elkezdtem dolgozni a magam 400 képet tartalmazó Atlasán, egyre több új fogalom született: a fake news, a post factum és az alternatív valósággá eufemizált hazugság. A social mediában kis közösségek elképesztő eszméket terjesztenek, a sámánizmus meg az alkímia irányába tart az ismeretek java része. Kérdés, hogy jót tesz vagy rosszat ez a rengeteg, demokratikusan hozzáférhető tudás. Ez az én Atlasom játék a diszciplínákkal, komolyan is veszi azokat, meg nem is.

¬ Mit mond, ha megkérdezik, mivel foglalkozik?

Attól függ, ki kérdezi, mert sokak számára a képzőművész szinte szitokszó. Még a médiában is meg-megjelenik, hogy a kortárs képzőművészet csupán blöff. Úgyhogy a bajok elkerülésére többnyire inkább az egyetemi oktatói mivoltomat említem.

¬ A képzőművészettel szembeni értetlenségnek köszönhető, hogy mintha ezen a területen nem annyira éleződött volna ki a kultúrharc?

Dehogynem, még tettlegességig is fajulhat. Pár éve, amikor a Szabad Művészek társasága elment demonstrálni egy MMA-közgyűlésre, egy dossziéval püfölték a molinót szorongató kolléga fejét. A legfontosabb intézményeink többnyire vegetálnak. Úgy tűnik, nincs, aki ápolja azokat a nemzetközi szakmai kapcsolatokat, amelyeket a Műcsarnok MMA-s einstandolása előtti és a máshonnan is eltávolított igazgatók hosszú évek alatt kiépítettek. Az elmúlt tíz évben Magyarország kortárs intézményi szinten, a kevés kivételtől eltekintve, úgy tűnik, lekerült a nemzetközi porondról. Nem komolyan vehető az olyan partner, mint például a Műcsarnok, ahol nehezen lehet tetten érni bárminemű kiállítási koncepciót. A Nemzeti Szalonban a kurátori munka nélkülöz minden elképzelést.

¬ Hogyan jellemezné azt a nemzeti művészetet, amit mindenkitől elvárnának?

Semmi nyomát nem látni annak a küldetéstudatos programnak, amire annak idején az MMA létrejött. Tíz év alatt nem nagyon sikerült megírni komolyan vehető tanulmánykötetet, de legalábbis tíz fajsúlyos mondatot, ami elmagyarázná, szerintük mi hiányzik a világból. Ugyanakkor való igaz, hogy korábban ilyen gigászi művészeti támogatások, ösztöndíjak nem voltak. De ezek úgy áramlanak számolatlanul emberekhez, hogy mellőznek bármiféle teljesítményt, kontrollt, minőséget; tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Nekem és számos kollégám számára az állami szervezésű kiállítások jó ideje megszűntek.

¬ Hogyhogy önnek vannak még külföldi kiállításai is?

Amit az utóbbi időben sikerült megvalósítani, az a nemzetközi szcénában otthonosan mozgó magángalériás hálózatnak, köztük az engem is képviselő acb-nek köszönhető. Ezek a piaci alapon működő vállalkozások hatékonyak, de olyan kooperációt nem tudnak magukra vállalni, mint az állami múzeumok. Ugyanakkor van remény. Rendkívüli dolog, hogy az Atlas kiállítás megnyílhatott a Kiscelli Múzeumban. Az is biztató, hogy évek óta nemzetközileg is vállalható, nemzetközi nyelvet beszélő művészek jutnak ki a Velencei Képzőművészeti Biennáléra. A kortárs fotó nemzetközi jelenlétét nagyon magas színvonalon képviselik a Nagymező utcai intézmények. Néha olyan, mintha párhuzamos világban élnénk: egész más szól kifelé, mint amit itthon sokszor megélünk