Ukrajna a XX. század végéig a nemzeti identitásban megosztott volt
Érdekében áll
Népirtás, lakosságcsere, kitelepítés terheli a lengyel–ukrán történelmet, mindenesetre Lengyelország vitán felül Ukrajna mellé áll az orosz agresszióval szemben. A lengyelek részben biztonságpolitikai okokból hajlandók félretenni a régmúlt sérelmeit.
Riba István
Az ukránok egészen a XX. század végéig úgy éltek Európa keleti felén, mint a kurdok a Közel-Keleten: több államban szétszórva, de saját, független, nemzeti állam nélkül. A mai Ukrajna területének nagy része a történelem folyamán Lengyelországhoz tartozott, kettejük viszonya ezért enyhén szólva sem volt felhőtlen. Már maga az ukrán nemzeti identitás is nehezen fogalmazódott meg, a gyakran emlegetett bonmot szerint „ukrán az, aki nem orosz és nem lengyel”. Ebben benne van az a tény is, hogy Ukrajna a XX. század végéig a nemzeti identitásban megosztott volt: Kelet-Ukrajnában erős volt az orosz kultúra hatása és a mindenkori orosz állam iránti lojalitás.
Az oroszok mindezt szívesen eredeztetik abból, hogy a XIII. századig, a mongol hódításig fennállt Kijevi Rusz államszövetség volt a bölcsőjük az orosz, a fehérorosz és a kisorosz (ukrán) népeknek, s az orosz állam mindig is ennek jogfolytonos utódának tekintette magát. Az ukránok szerint is nemzeti identitásuk csak a XVII. században kezdett kifejlődni, s éppen a lengyel állammal szemben.
Ukrajna a XX. század végéig a nemzeti identitásban megosztott volt
Lengyelország ugyanis a térség nagyhatalma volt. A XV. században északkeleten majdnem Moszkváig tartott a fennhatósága, keleten messze túlnyúlt Kijeven. Mindez azért, mert Lengyelország bekebelezte a litván államot, és az 1569-ben létrejött lublini unió révén Litvánia elvesztette az önállóságát. Az addig litván uralom alatt álló keleti területeken a lengyelek polonizációs politikába kezdtek, lengyel nemesi telepek alakultak a „végeken”, a határvidékeken (az ezt jelentő kraj szóból ered Ukrajna neve is). A XVII. században a mai közép-ukrajnai terület elnevezése már Ukrajna volt. Az addig ortodox vallású ukrán nemesség (az ukránokat ekkor ruszoknak és ruténeknek hívták) elkezdett betagozódni a lengyel nemesség soraiba, és ezzel Ukrajna elvesztette társadalmi elitjét, amely a lengyel, majd az orosz és a Habsburg monarchiák felső köreiben próbálta megtalálni a helyét, míg az ukrán nyelv a paraszti tömegek körében fejlődött ki és élt tovább.
Az ukrán területeken a kozákok megalapították a Zaporizzsjai Szicset, a kvázi független katonaállamot, miután a lengyelek csak kis részben tudták uralmuk alá hajtani őket. Kapcsolatuk annyira elmérgesedett a lengyel állammal, a Rzeczpospolitával, hogy Bohdan Hmelnyickij hetman vezetésével fellázadtak, s csatlakoztak hozzájuk az ukrán kisnemesek, parasztok is. A lengyelekkel 1649-ben kötöttek egyezséget, az államon belül megalakult Kozák Ukrajna, három vajdasággal, köztük a kijevivel. Autonómiájukat azonban az 1651-es újabb szerződés korlátozta, a háború kiújult, s Hmelnyickij, miután önálló ország megteremtését nem látta kivitelezhetőnek, összehívta a kozákok gyűlését. Arról kellett határozniuk, hogy a lengyel király, a török szultán, a krími kán és az orosz cár védnöksége alá helyezzék-e magukat. Az oroszokat választották, a kozák vezetők 1654-ben a perejaszlavi székesegyházban az ukrán nép nevében hűségesküt tettek a cárra. Az oroszok számára ez a momentum a történelmi Oroszország újraegyesülése.
A perejaszlavi döntéssel tehát Ukrajna a lengyel fennhatóságot az orosz kötelékre cserélte, Moszkva vállalta, hogy megvédi az ukrán területeket Lengyelországtól és más ellenségeitől. Kialakult a bal parti és a jobb parti Ukrajna (Dnyeper választóvonallal), amely mindmáig nagymértékben befolyásolja az ukrán elit nyugati és keleti orientációját. 1667-ben ezt egyébként orosz–lengyel szerződésbe is foglalták, a bal part Oroszországé, a jobb part a lengyel–litván államé lett. Ez csak 1772-től, Lengyelország háromszori felosztásától változott meg, az oroszok az Osztrák–Magyar Monarchiához került Galícia kivételével minden ukrán területre rátették a kezüket.
Galícia az ukrán nemzeti identitás központja lett. Oroszországban viszont az ukránok lakta városok eloroszosodtak, a nemesség az orosz nemességbe tagozódott, a parasztság pedig jobbágysorba süllyedt. Galíciában viszont párhuzamosan lengyel és ukrán nemzetépítés zajlott, s mindkét náció magáénak tekintette e területet. Ez főleg az első világháború után lett nyilvánvaló, amikor az ukrán függetlenségre törekvőknek az oroszokkal és a lengyelekkel szemben is harcba kellett szállniuk. A döntően lengyelek lakta Lemberget (Lwów, Lvov, Lviv) például el akarták foglalni az ukránok, ám a város lengyel lakossága – köztük több ezer fiatal (őket nevezték „sasfiókáknak”) – fegyvert fogott, és kiszorította a történelmi jogokra is hivatkozó ukránokat a városból. Ezután Lemberg és Kelet-Galícia birtoklásáért hónapokig tartó lengyel–ukrán háború kezdődött, váltakozó sikerrel, de mindkét oldalon tízezernél több halottal.
Az első világháború után az ukrán függetlenségre törekvőknek az oroszokkal és a lengyelekkel is harcba kellett szállniuk
Egymás után négy ukrán államkezdemény is alakult, ám a Lemberg központú polgári, nyugatukrán és a kijevi, szovjetpárti keletukrán nem tudott egymással dűlőre jutni. A lengyel Pilsudski marsall csapatai 1920 májusában elfoglalták Kijevet, majd Varsóig kergette őket a Vörös Hadsereg, ott azonban a lengyelek visszavágtak, és komoly vereséget mértek a szovjet-oroszokra. Végül 1921-ben Szovjet-Oroszország és Lengyelország felosztotta egymás között Ukrajna területét. Lengyelországhoz négymillió ukrán került, a helyzetük sokkal jobb volt, mint a nagy éhínséget is elszenvedő, Szovjet-Oroszországban élő néptársaiké. Ugyanakkor az akkor Lwównak nevezett Lviv lett a lengyelek szemében a Keleti Végeken élő lengyelség védőbástyája, s a város – Sopronhoz hasonlóan – a „hűség városa” lett, amire a címerében feltüntetett latin nyelvű felirat (Semper fidelis) is utalt. A város lakossága döntően lengyel és zsidó volt, de az ukrán nemzeti mozgalom is ott fejlődött ki, ott alakult meg a ma Ukrajnában nagy becsben álló Ukrán Nacionalisták Pártja is.
A Molotov–Ribbentrop-paktum után a terület a Szovjetunióhoz került, majd 1941-ben a németek elfoglalták. Az ukránok először jól fogadták a németeket, ám hamarosan szembefordultak velük. Megalakult az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), amely egyszerre harcolt a németek és az oroszok, sőt a lengyelek ellen is. Az utóbbiak ugyanis saját területüknek tekintették Galíciát, a háború után vissza szerették volna kapni, nem ismerték el az ukránok függetlenedési törekvéseit. Ezért a lengyel ellenállók katonai szervezete, a Honi Hadsereg hol együttműködött az UPA-val, hol harcoltak egymással.
A második világháború végén kiderült, hogy a lengyeleknek le kell mondaniuk a területről, ezért megindult a népesség menekülése. A határ megállapítása után – a szlovák–magyarnál sokkal nagyobb méretű – lakosságcserében állapodott meg a Szovjetunió és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság. 1944 ősze és 1946 között egymillió lengyelt száműztek a Szovjetunióhoz került területről, ahová Lengyelországból félmillió ukrán került át. A lengyelek távozását az UPA is „elősegítette”, Volhíniában (Lwówtól északra) közel százezer lengyelt bestiálisan legyilkoltak, gyakran egész falvakat pusztítottak el. Ennek következtében a több mint fél évezreden át Lengyelországhoz tartozó területen ma már alig élnek lengyelek.
A lengyelek nem maradtak adósai az ukránoknak, hiszen a háború után mintegy 200 ezer ukrán lakos nem ment el a lengyel területekről. A Visztula-akció keretében 1947-ben deportálták őket Nyugat- és Észak-Lengyelországba, a mindössze három hónapig tartó széttelepítésben ügyeltek arra, hogy járásonként sehol se legyen 10 százaléknál magasabb az ukránok aránya.
A több évszázados lengyel uralom és az 1945 utáni kitelepítések mély nyomot hagytak az ukránokban, mint ahogyan a lengyelek is nehezen dolgozzák fel a volhíniai vérengzést. A mai lengyel politika az Ukrajnához fűződő viszonyt egyértelműen biztonságpolitikai és stratégiai kérdésként kezeli, s mára ezt a társadalom is magáévá tette. E külpolitika alapjait még a párizsi száműzetésben élő Jerzy Giedroyc író, politikai aktivista dolgozta ki az 1950-es években, s ez az 1945 utáni határok elfogadásán, a lengyel nacionalizmus elutasításán és a Szovjetunió alávetettségében a szomszédságban élő népek (baltiak, beloruszok, ukránok) függetlenségén alapul.
A történelmi együttélés hagyománya és a lengyel–orosz vetélkedés több száz éves tapasztalatai miatt a legfontosabb természetesen Ukrajna helyzete volt. A lengyelek szerint Oroszország Ukrajna nélkül nem birodalom, ezért a függetlenségét garantálni kell. A két ország viszonyában 2014 után, az ukrán nacionalizmus felerősödésével, az UPA-jelképek használatával és egykori vezetőjének, Sztepan Banderának a kultuszával beállt némi elhidegülés. Az ukránok ugyanis 2015 áprilisában olyan törvényt hoztak, amely bünteti, ha valaki tagadja az Ukrajna függetlenségéért vívott harcok törvényességét. Lengyel szemszögből ez azt jelentette, hogy a törvény gátolni fogja az UPA által Volhíniában elkövetett népirtásról folytatott kritikai vita kialakulását. Erre fel a lengyelek 2016-ban a volhíniai eseményeket népirtásnak minősítették, július 11-ét pedig „az ukrán nacionalisták által elkövetett népirtás áldozatainak emléknapjává” nyilvánították. Lengyelországban ukrán emlékműveket rongáltak meg, Ukrajna pedig megtiltotta a lengyelek maradványait tartalmazó tömegsírok feltárását. A kakaskodás azonban idővel alábbhagyott, a két ország parlamentje is békülékeny álláspontot, közös nyilatkozatot fogadott el, az orosz agresszió nyomán pedig Lengyelország minden eddiginél erőteljesebben kiáll Ukrajna függetlensége és nyugati orientációja mellett.