Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

A kiállításon egyik ikonikus projektjük eredményei, a Nature folyóirat százötvenedik évfordulóját reprezentáló hálózatgrafikák szerepelnek. Ez akkor most tudomány vagy művészet?

Majd a látogatók eldöntik. Természetesen nem én találtam fel a spanyolviaszt, a tudomány művészetbe való beemelésének elég nagy hagyománya van. Többek közt a magyar festő- és fotóművész Kepes György révén, aki a múlt század első felében előbb a Moholy-Nagy László alapította chicagói tervezőintézet fény-szín részlegét vezette, majd a Massachusettsi Műszaki Egyetemen tanított vizuális tervezést. Neki volt egy formabontó kiállítása az ötvenes években, ahol kutatólaborokból kiválogatott munkák szerepeltek vizuálisan koherens elrendezésben. Vagy hogy egy másik példát mondjak, itthon is jól ismert Bernar Venet neve. Ő egy híres sorozatában szó szerint képleteket festett fel óriá­si vásznakra, felvállalva, hogy a jelentésük nem érdekli, csupán esztétikai formaként tekint az alakzatokra. Amiben a mi tevékenységünk mindezektől különbözik, hogy a vizualizációink a tudományos és a művészeti közegben egyaránt értelmezhetők: kizárólag a saját kutatásainkat jelenítjük meg ily módon, és bízom benne, hogy az eredmény önálló műalkotásként is megállja a helyét. Vagyis ebben az esetben pont fordítva van a dolog, ugyanis az én művészet iránti érdeklődésem határozta meg azt, hogyan jelenítjük meg a tudományt.

E mozgalom elindítása és formalizálása az egyik célom a következő évben Peter Weibellel.

Ha hozzátesszük, hogy eredetileg szobrásznak készült, talán nem is olyan különös történet ez. Miért döntött végül a fizika mellett?

Nagyon egyszerű okból. Romániában a nyolcvanas évek közepén országosan négy-öt helyet hirdettek szobrász szakra, ahova eleve csak művészeti iskolások juthattak be. Én viszont matek–fizika tagozatosként végeztem a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, ezért tudtam, hogy semmi esélyem. Így, bár oda sem volt könnyű bejutni – hetvenöt hely volt összesen – atomfizikára felvételiztem a Bukaresti Egyetemre. A képzőművészeti érdeklődésem persze sosem múlt el, később, már a Notre Dame Egyetemen például hallgattam művészeti tárgyakat is. Tulajdonképpen mintha három identitásom lenne: a kevesek által értett, bonyolult szakcikkeket író tudósé, a mindezt emberi nyelvre lefordító ismeretterjesztő szakemberé és a vizualizálásban hosszú idő után önmagára találó művészé.

Mint afféle reneszánsz ember a polihisztorok korából, amikor a reál és a humán tudományok még kéz a kézben jártak.

Érdekes, hogy a legnagyobb polihisztornak Leonardót tartjuk, akinek nemrégiben olvastam újra az életrajzát, és csak most tűnt fel, hogy mindig mérnökként hivatkozott magára, és így is mutatkozott be. Sőt, eleve

Nem véletlen, hogy olyan kevés festménye volt. Csak azok fennmaradtak, ellenben a fantasztikus tudományos tevékenységét csak az elmúlt év­tizedekben tudták feldolgozni, hiszen bár mindent lejegyzett, semmit nem publikált. Egész életében a festőművész címke ellen küzdött, mert a tudós-mérnök identitást érezte inkább a magáénak.

Önnél van ilyen rangsor?

Nincs. Mindhárom identitásom ugyanannak a keresés-kutatásnak a különböző megnyilvánulása és lenyomata. Vizuálisan gondolkodó ember vagyok, ahhoz, hogy megértsem, amivel foglalkozom, majd aztán le is tudjam írni, mire jutottam, előbb látnom kell az egészet magam előtt – minden mindennel összefügg.

Ahogyan választott szakterületének is ez az egyik alaptétele; a hálózatkutatás viszonylag fiatal tudomány, miért éppen ez érdekelte annyira?

Amikor a kilencvenes évek közepén elkezdtem hálózatkutatással foglalkozni, még valóban nem volt divatban a téma. Olyannyira nem, hogy magam is csak 1994-ben találkoztam először a hálózatok gondolatával. Fiatal kutatóként ekkor kerültem az IBM-hez, és arra gondoltam, mivel ez mégiscsak egy számítógépes cég, a karácsonyi szünetre kiveszek néhány könyvet a témában; fizikusként nem sokat tudtam a számítógép-tudományról. Az egyikben volt egy fejezet a számítógépes hálózatokról, ami elgondolkodtatott. Sokat töprengtem rajta, hogy egy nagyvárost, például New Yorkot is, ahol akkoriban éltem, mennyi bonyolult háló éltet az elektromosságot biztosító berendezésektől a vízvezetékrendszeren át a gazdasági és szociális hálóig. Ennek az egésznek még sincs külön tudománya, nem gondolkodunk róluk, csak építjük őket. Statisztikus fizikusként viszont eleve az volt a dolgom, hogy a véletlen rendszerek fizikáját megértsem, például azt, hogy több milliárd molekula mozgásából hogyan jön létre mérhető hőmérséklet és nyomás. Ez eléggé hasonlít a hálózatkutatói gondolkodáshoz, ami többek közt

Valójában nem tettem mást, csak összehoztam a kettőt.

Hogy aztán évekig a fióknak dolgozzon. Mi volt az áttörés?

Valóban, 1995-ben írtam az első két hálózatkutatással foglalkozó cikkemet, de hiába küldtem el mindenféle tudományos folyóirat szerkesztőinek, senki nem volt hajlandó publikálni. Az ezredforduló környékén kezdett beindulni a dolog; a világháló megjelenésével és rohamos terjedésével párhuzamosan az emberek elkezdtek másképpen gondolkodni a hálózatokról.

Addigra ráadásul azt is megtanultam, hogyan kell minderről kommunikálni a szakmának és hogyan a szélesebb közönségnek. 2001-ben Albert Rékával, aki akkor a doktoranduszom volt, írtunk egy összefoglaló cikket az eredményekről. Ez adta meg lényegében a struktúráját a hálózatelméletnek, manapság is minden könyv, tankönyv vagy szakcikk erre épít.

Ha most laikusként azt kérdezném, hogy ebből az egészből nekem mi hasznom van, mit mondana?

A hálózatkutatásnak rengeteg, a mindennapjainkat is meghatározó gyakorlati alkalmazása van. Eleve a közösségi médiumok tele vannak hálózatokkal, az ezeknél dolgozó szakemberek feladata az algoritmusok optimalizálása – jó vagy rossz értelemben, ez ebből a szempontból mindegy. Ennél talán kevésbé egyértelmű, hogy a pandémia alatt is a hálózatkutatók számításaira alapozva döntöttek a lezárásokról és megnyitásokról; mivel a vírus a kontakthálón terjed, ennek ismeretében előre lehet jelezni, mikor kell behúzni a féket, hogy ne terjedjen olyan gyorsan, így a kórházak ne terhelődjenek túl, vagy éppen ellenkezőleg, mikor lehet újból felengedni. És ami még ennyire sem ismeretes, az a hálózatkutatás eredményeinek az orvoslásban való felhasználása.

Például?

A sejtek működése ugyancsak hálózatalapú. A molekulák, fehérjék, gének egymással kapcsolatban vannak egy nem triviális hálózaton keresztül, amit csak úgy lehet befolyásolni, ha értjük a struktúráját. És ha ez sikerült, akkor azt is meg tudjuk mondani, milyen típusú gyógyszert és milyen mennyiségben kell fejleszteni, azaz hova kell belépni ebbe a hálóba ahhoz, hogy a betegek meggyógyuljanak. Ma már ott tartunk, hogy ha valakinek az Egyesült Államokban reumája lesz, az első dolog, amit az orvos csinál, hogy az én egyik cégem által kifejlesztett hálózatalapú eszköz és vérvételek alapján eldönti, az illető milyen orvosságot, kezelést kapjon. Újabban pedig azt kutatjuk, hogyan lehet az étel orvosság. Az egyes ételeket molekuláris szinten feltérképezzük, azaz megmondjuk, hogy egy bizonyos betegség esetén mely molekulák hatnak pozitívan. Jelenleg százharmincezer molekula azonosításánál tartunk, ebből épül egy óriási adatbázis.

Személyre szabott orvoslás és étrend, akár egy science-fictionben. Mégsem a vesztébe rohan az emberiség?

Semmilyen modell

A robotok sem fognak leigázni minket?

A mesterséges intelligencia kapcsán bombasztikus filmekben és könyvekben gyakran előkerül ez a gondolat. A tapasztalat viszont az, hogy azok, akik az MI-t csinálják, soha nem írnak ilyen filmeket és könyveket. Mert ők nemcsak a lehetőségeket látják, hanem a határokat is. És visszatérve az előző kérdésre, igen, én alapjában véve optimista vagyok az emberiség jövőjével kapcsolatban. A modern tudomány eredményei már sokszor végezhettek volna velünk, Hirosima és Nagaszaki óta mégsem vetett be senki atombombát. És itt volt a pandémia is. Bár ezt is ezerszer láttuk-hallottuk megjósolni, a karantén alatt nem rohantunk tömegesen az utcára, nem kezdtük el egymást kirabolni, hanem teljesen más módon ugyan, de az élet ment tovább.

és amikor ilyen választási lehetőségek vannak, akkor nem az a reakció, hogy felkapjuk a revolvert, és végzünk egymással, hanem hogy együtt dolgozunk. És a koronavírus-járvány alatt az emberiség e téren nagyon jól vizsgázott.

Bostontól Budapesten át Csíkszeredáig?

Az emberi természet, az értékek mindenhol ugyanazok. Még akkor is, ha a nejem mindig azt állítja, hogy Csíkszeredában, ahova évente többször is hazajárunk a családdal, teljesen más vagyok, mint Bostonban vagy Budapesten.

Bekapcsolnak a gyerekkori emlékek?

Inkább kikapcsol sok minden. Amikor belépek a városba, minden más irrelevánssá válik, hirtelen totál nem érdekel, mi történik Bostonban, Budapesten vagy bárhol máshol a világban. Szoktam is mondani a kollégáimnak, hogy gyerekek, most megyek néhány hétre Csíkba, csak akkor keressetek, ha ég a ház. Arra meg végképp ne számítsatok, hogy bármilyen érdemi munkát végzek ez alatt az idő alatt.

Három gyermeke közül a legidősebb szintén tudományos pályára lépett, agykutató a Harvardon, az agyhuzalozat megszületésével foglalkozik. Ha történetesen Magyar­országon lennének egy fiatalnak hasonló vágyai, innen is volna esélye világkarriert befutni?

Természetesen. Magyarországon még mindig nagyon jó a természettudományi oktatás. Épp nemrégiben vizsgáltuk meg a középiskolai fizika- és matekolimpiász győzteseinek listáját, és a magyar diákok olyan nagy arányban nyertek, hogy az nem magyarázható a puszta véletlennel. Annak idején én sem az oktatás színvonala miatt mentem el Bostonba doktorálni, hanem mert erdélyi menekültként – édesapámmal jöttünk át – nem tudtam volna másképp megélni. Amikor kiderült, hogy doktoranduszként már nem jár a köztársasági ösztöndíj, ezért lényegében a felére csökken a jövedelmem, muszáj volt valamilyen megoldást keresnem. Persze akkor még azt gondoltam, hogy az egész egy pár éves kaland lesz csak, mondjuk összeszedek egy lakásra való pénzt, és visszajövök.

És miért nem így történt?

Elvarázsolt a közeg. Körülbelül egy hónap után kiderült, hogy bár itthon is fantasztikusan nagy tudású kutatók vannak, ott százszor annyi van belőlük. Vagyis annak a lehetősége, hogy az ember témát változtasson, másként gondolkodjon, és ehhez segítséget, kollaborációs lehetőséget kapjon, valóban egyedülálló a világon.

az adminisztráció, a postán való sorbaállás nem az ő dolga. Az egész egy olajozott gépezet. Ahol ráadásul azt is megtanítják neked, hogyan fogalmazd meg, majd add el a tudásodat. Ezt rövidebb-hosszabb ideig minden fiatalnak jó volna megtapasztalni. Szerencsére ma már elég könnyen lehet jönni-menni a világban, és egyáltalán nem ritka, hogy valaki néhány év után hazatér: az MTA nagyon jól működő Lendület programja például jó segítség ehhez.

Tulajdonképpen ön is félig hazajött – nem is két-, hanem háromlaki életet él, hiszen nemcsak Bostonban és Csíkszeredában, de Budapesten is van otthona.

Tíz évvel ezelőtt vettünk Budapesten egy lakást, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim ne csak a magyar nyelvet ismerjék,

Először három hónapra szóló repülőjeggyel jöttünk, de öt évig itt maradtunk, ingáztam Boston és Budapest közt. Ez volt az az időszak, amikor először éltem már nem diákként folyamatosan Magyarországon, és ekkor jöttem rá, hogy nagyon szeretnék valahogy újból integrálódni a magyar társadalomba. A szűk tudományos élet szereplőin kívül ugyanis alig ismertem valakit. És ekkor is a művészetet hívtam segítségül; egyfajta gesztusként, a magam örömére és hogy valós párbeszédeket kezdeményezzek, elkezdtem kortárs, és ami fontos, élő magyar alkotók műveit vásárolni, kiállításokat szervezni a házamban. Mára egész nagy gyűjteményem lett. Egy része folyamatosan cserélődik, de most, amikor felújítottuk az otthonunkat, kellett azért építenünk egy pluszraktárhelyiséget.

Ezzel kompenzálja is kicsit, hogy nem művész lett?

Nem hiszek a kategóriákban, leginkább intellektuelként szeretek magamra gondolni. Valószínűleg azért, mert ez volt a gyerek- és fiatalkori mintám: Erdélyben, a kommunizmus alatt

Apám pél­dául alapvetően történész volt, egy ideig a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatója, de érdekelték az ufók, évekig énekesként is fellépett, a lakásaink meg mindig tele voltak festményekkel, ahogyan a barátaink lakásai is. Ezért is szívmelengető, hogy a Barabási Labnak tavalyelőtt a Ludwig Múzeumban bemutatott retrospektív tárlata, a Rejtett mintázatok most a Csíki Székely Múzeumban is látható. Véletlen vagy sem, de mintha itt nemcsak egy tudományos, hanem egy személyes történet is szépen körbeért volna.

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád