Összepakolták a holmit, felültek egy szekérre, és Erdélyben hagytak mindent. Nagymamáméknak vasgyáruk és bányájuk volt, rengeteg erdejük, hatalmas házuk. Gazdagok voltak, és köztiszteletben álltak. Sőt, Liptay Ferenc ükapám majdnem aradi vértanú lett, mert honvédő hadsereget szervezett. Halálra ítélték, de aztán várfogságra módosították a verdiktet. A falu kérte, hogy engedjék ki, mert nem működik a gyár és a bánya, a császár pedig kiengedte. Aztán az ükapám újra járt a császári fogadásokra.

Nagyanyám, Lántzky Aranka gyönyörű lány volt: hullámos, szőke haja, kedvessége, okossága mindenkit elbűvölt. Kolozsvárra járt bálokba, francia és német nevelőnője volt. Aztán jött a háború, és felültek egy szekérre. Dédapám menekülés közben megbetegedett, és Budapesten, a megérkezésük után meghalt. Az özvegy dédmama öt gyerekkel, harmincöt évesen kezdhetett mindent elölről Szolnokon.„A borzalmas világháború lelki megpróbáltatásaitól és nélkülözéseitől mentesek maradtunk. Mentesek az Úr 1916-os esztendejének egy gyönyörű augusztusi napjáig, amikor én, az elkényeztetett, soha semmit nem nélkülöző boldog asszonya szinte minden átmenet nélkül sodródtam bele az idők viharába” – írta dédmamám a visszaemlékezésében.

Nem tudom, kinél laktak, hogyan kezdtek el dolgozni, erről nem mesélt a nagymamám. Viszont tudtam mindent Erdélyről, a borvizekről, az erdőkről, a bálokról, a csodálatos világról, ami akkor nekem már szép mese volt. Később elmentem megnézni, a templommal szemben két sír van: az ükszüleimé. A bányát, a gyárat végül a dédmama eladta. A gyár már bezárt, a bánya is. A ház… nem tudom már, melyik volt az övék. Végül a kárpótlásban sem kaptunk vissza semmit. Erdőket ajánlgattak, talán milliárdos értéke lenne annak is ma, valami álrokon megszerezte, mi pedig valahogy elrontottuk a visszaigénylést. Sok helyen kiirtották a fatolvajok. Ahogy a vasas vizet kortyolgattam, elképzeltem, hogy itt rohangált a gyönyörű, dús fűben a nagymamám.

Most ugyanúgy menekülnek kelet felől az emberek, mint annak idején a nagymama. Nekik is lesznek unokáik, akik egyszer majd nyugodt körülmények közt hallgathatják a történeteket? Hányan sírnak most kétségbeesetten egy vasút­állomáson, menekültszállón, egy hétre kapott lakásban?

De milyen sokan segítenek! Már iskolát, munkát keresünk. Elkezdett rendeződni az élet. Új sorsfordulókra ébrednek sokan. De hányszor lehet újrakezdeni? És hogyan tudnak majd gyógyulni a sebek? Kimondjuk-e, hogy ezt nem lehet? Kimondjuk-e, hogy bűn emberek ezreit megölni és milliókat elüldözni?

A filmjeimben sok az áldozat: Biszku-film, Elhallgatott gyalázat a szovjet katonák erőszakosságáról, Áldozatok 2006 a Gyurcsány-terrorról. Az áldozatok új életet akarnak, a bűnös megnevezését, valamint bocsánatkérést. A mostani háború áldozatainak is jár az újrakezdés lehetősége, Putyinnak mint felelősnek a megnevezése – és remélem, egyszer majd kapnak bocsánatkérést is.

A minap a konyhámban ült három kárpátaljai menekült: nagymama, anya és lánya. A nagymama még reménykedik, hogy visszamehet a házába, az állatokhoz, a gyümölcsösébe. A lány viszont már maradna és informatikát tanulna. Minden trauma után, mindenkinek jár az új kezdet esélye.

Nagymamám megőrizte az úriasszonyságát: hajháló és elegancia, francia énekek, német versek. Titokban mindig belefúrtam az arcomat a nyúlprém kalapjába. Szépen, finoman beszélt velünk, ha ő vigyázott ránk. Megmaradt a tartása.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Mandiner-archív