– Jól tudom, hogy nomádként is élt?
– Még gyermekkoromban, amikor vidéken laktam a nagyszüleimnél. Pásztorkodtam, vigyáztam a nyájra. Abban a végtelen pusztai ürességben, magányban sokat edzettem a hangomat, próbáltam utánozni a felnőttek énekét. Jó társaságban voltam, hisz megihletett a tuvai természet, a nomád életmód, a folyók és erdők, a nagy tavaink és az örök kék ég közelsége. Nagyszüleim rengeteget meséltek, énekeltek nekem, igyekeztek átadni a tuvai hagyományokat. Mindmáig úgy tartom, hogy ha igazán meg akarod érteni a tuvai torokéneklés lelkét, fortélyait, akkor el kell menned a természetbe, a sztyeppére és a hegyekbe, a pásztorok között kell élned, velük kell vándorolnod. Különben remek emberek élnek a vidéki Tuvában.
– Elmondana egy ilyen tuvai mesét?
– Sok mesénk szól az Árva fiúról, az egyik az igil (kéthúrú lófejes hegedű) keletkezéséről mesél. Az Árva fiú a kánnak pásztorkodott, őrizte a nyáját, és volt egy gyönyörű, bajnok lova. Sorra nyerte a ménnel a lóversenyeket, ám irigyei elorozták és megölték a lovát. Az Árva fiú sokat sírt, mígnem álmában eljött hozzá a ló és arra kérte, hogy készítsen egy hangszert két húrból és egy vonóból, mert akkor visszajön hozzá. Az Árva fiú elkészítette a hangszert és elkezdett játszani, mígnem egyszer csak megjelent az égen egy szivárvány, melyről rengeteg ló vágtatott hozzá a földre. Az „igil” lényegében azt jelenti, hogy ’gyere vissza’. Az Árva fiú siráma című dalunkban az ő történetét énekeljük el. Az igil az egyik kedvenc hangszerem, mert a hangjától mindig visszatalálok önmagamhoz, amikor elveszettnek, üresnek érzem magam.
– Ezeket a különleges hangszereiket saját maguk készítik. Bemutatná őket?
– Az igilen kívül használjuk a dospuluurt, mely egy pengetős hangszer, a homusz nevű dorombot és a bizaancsit, mely szintén egy hegedűféle hangszer. De lópatát is ütögetünk a térdünkhöz, és bikaheréből varrt csörgőt is rázunk. Ezekkel idézzük fel népünk történetét, természetünk és hosszú vándorlásaink történetét.
– Meg a hangjukkal, mely szintén többszólamú hangszerré válik. A szülőföldjén továbbadja a tudását, oktat is? Mennyire fogékonyak rá a fiatalok?
– Igen, a tuvai állami együttes növendékeit is tanítom különféle hangszereken játszani és torokénekre, bár ők már zenészek, tehát inkább csak finomítom a tudásukat, műhelymunkákat tartok nekik. Ami a többieket illeti: az utóbbi időben a fiatalokat inkább más dolgok érdeklik, hozzánk is beférkőzött a globalizáció káros hatása, a világháló tönkreteszi a hagyományos kultúrát, legalábbis a kisebbeket. Sokan már nem beszélnek tuvaiul, nem ismerik a saját hagyományaikat, egyre kevesebbeket érdekel a hagyományos zene és életmód. Nem kell ezen csodálkozni, hisz a tévé, a rádió és a világháló is oroszul vagy angolul hozzáférhető. Sajnos manapság az a jellemző, hogy a szülők inkább már oroszul beszélnek a gyermekeikkel. No meg kint az utcán, a boltokban, hivatalokban is így lehet boldogulni.
– Feltételezem, hogy ön tuvaiul beszél a gyermekeivel.
– Természetesen! Otthon csak tuvaiul beszélünk. Mindig azt mondom a barátaimnak, rokonaimnak, hogy az anyanyelvükön szóljanak a gyermekeikhez, hisz egyéb nyelveken így is, úgy is megtanulnak. Ezt nem mindenki érti, és szerintem világszerte minden kis nemzet szembesül ezzel a gonddal. Sokan nem értik meg, hogy nagyobb a tét, hisz ha elveszted a nyelvedet, elveszted az identitásodat is. Régebben volt önálló tuvai nyelvű iskola, ma már csak választható tantárgy lett az anyanyelvünk. Sok szülő „gyakorlatiasan” úgy dönt, hogy inkább nem küldik a gyermekeiket tuvainyelv-órára, mert azzal heti pár pluszórával „agyonterhelik” őket. Sajnos a könnyebbik utat választják, ám döntésükkel nemcsak ők, hanem a világ is szegényedik.
– A tuvai türk nyelv. Melyikhez áll a legközelebb? Érti például kazahot vagy a kirgizt?
– Inkább a kirgizt, mert a kazah nyelvet erős arab hatás érte, hisz ők muszlimok. A kirgizt valamivel jobban értem, jobban hasonlít a mi nyelvünkhöz. Mi nem vagyunk muszlimok, a XIII. században jelent meg térségünkben a buddhizmus, de előtte és utána is sámánjaink voltak, mindkét hitet mindmáig követik nálunk. Nagyapám egyik nagybátyja Tuva egyik leghatalmasabb sámánja volt, édesanyám gyermekkorában titokban látta a sámánviadalát, melyben egy másik erős sámánnal mérte össze az erejét. A gyengébbik kimerült és elpusztult a végén.
– Ön is jár sámánhoz?
– Ha felmerülnek bennem bizonyos kérdések, amikre választ szeretnék találni, akkor elmegyek hozzájuk, beszélek velük. Van még jó pár erős sámán Tuvában, szertartásokat végeznek, felidézik és megkérdezik a szellemeket. Néha csak erőt, áldást szeretnék kérni a családomnak. Minden sámán másképpen űzi a mesterségét, van, aki tüzet gyújt és dobol, mások énekelnek és így tovább. Kizilben – a fővárosunkban – is több helyen megtalálhatók.
– Vélhetően nekünk is voltak sámánjaink a régmúltban. Magyarországon már számtalanszor felléptek, e héten a Magyar Zene Házában koncerteznek. Milyen érzés itt fellépni, hogyan látnak minket, magyarokat?
– Noha a magyarok európaivá váltak, úgy látom, hogy mégis a saját útjukon járnak. Nyilvánvalóan nyugatiasabban, európaibban élnek, mint mi, de az emberekben ugyanazt az erőt érzem, mint az otthoniakban. A lovak szeretete, az íjászat és a korai történelem is összeköt minket, hisz a magyarok ősei is Ázsiából jöttek, ha jól tudom, a honfoglalók elődei Tuva környékéről vándoroltak Nyugatra. Sok barátom van Magyarországon, ők mesélnek a magyar történelemről, mert az iskolában mi semmit sem tanultunk róla. A magyar népzenét szeretem, de nagyon virtuóznak, nagyon gyorsnak tartom. A magyar zenészek szeretnek gyorsan játszani, olyan, mintha versenyeznének. Furcsállom ezt a gyorsaságot, hisz a mi zenénk lassúbb. Lehet, hogy a zeneakadémiák hatására lett ilyen, hisz azok általában tönkreteszik a régi stílust. De ez már zenefilozófia.
– A gyermekeit megtanítja a hagyományos dalokra, zenére?
– Nem erőltetek semmit, megkérdezem, hogy érdekli-e őket, és hogyha igen, akkor énekelek, zenélek. Hogyha megszeretik, ha kívánják hallani, akkor az igazi. Különben minden tőlem telhetőt megteszek, hogy átadjam nekik a hagyományainkat.
– Mitől annyira különleges és egyedi a tuvai zene? Hogyan tudná jellemezni?
– Tiszta forrásból való, benne van a természet ereje, és összekapcsol minket az őseink szellemével. Zenénk a nomád életmódunkból nőtt ki, igazi sztyeppei életfilozófiát hordoz, elregéli, hogy a régi tuvaiak hogyan és mit gondoltak életről, halálról, szerelemről. Amikor állatokkal sokat vándorolsz egyik helyről a másikra, van időd jól körülnézni, megfigyelni a terepet, meditálni, gondolkodni, imádkozni az ősök szelleméhez, majd a zenével, torokénekkel megidézni a jelenlétüket. Amikor zenélek, lényegében összekötöm a régmúltat a mával. Nekem minden koncert szertartás, hisz megszólítom az őseink szellemét, hidat verek a régmúlt és a modern idők közé. Ez a küldetésem.