Mindnyájunknak vannak félelmei. A napokat kitöltő, az életet teljesen eluraló félelmek viszont szerintem irracionálisak – mondta lapunknak Tóth Krisztina, akinek most jelent meg új regénye A majom szeme címmel.

– Bizonytalan, ijesztő korunk meghozta a kedvét a disztópiaíráshoz?
– Bevallom, hogy amikor legelőször elkezdtem a könyvet, az alapötlet nem maga a műfaj volt. A főszereplő volt meg először, és egy fotó. A kép egy kísérleti majomról. Ahogy elkezdtem dolgozni, és már benne voltam a szövegben, akkor jöttem rá, hogy a történetet szeretném eltolni a közeljövőbe. A figura és a hatalom viszonya foglalkoztatott. És az, hogy mindazok a folyamatok, amelyeket most látunk magunk körül, hova vezethetnek a közeljövőben. Nem feltétlenül itt, Magyarországon. Sőt, hangsúlyoznám, hogy ez egy nem magyar történet. Mindenképpen szerettem volna ezt elemelni, mert ódzkodom attól, hogy parabolát írjak. Máshová szerettem volna a szemhatárt emelni.

– Nem tartott attól, hogy az olvasó majd azt gondolja, ugyan már, úgysem jutunk el ilyen hamar ide? Nekem például Michel Houellebecq Behódolását olvasva volt egy ilyen érzésem.
– Gondolatkísérletnek szánom az egészet. Az írónak feladata az is, hogy gondolkozzék bizonyos társadalmi folyamatok és mozgások lehetséges kimeneteléről. Eljátszva a gondolattal, hogy mi történne, ha.

– Ez disztópia egyébként? Lehet annak nevezni?
– Az ábrázolt jövő igen. De ha arra kérdez rá, műfajilag homogén-e, akkor semmiképpen. Bizonyos szempontból tekinthető családregénynek, máshonnan nézve fejlődésregénynek. A női szereplő elvégre komoly személyiségfejlődésen megy át. Műfajilag mindenképpen kevert regényről van szó.

– Kérdéses az is, mikortól, kinek a szemszögéből nevezünk valamit disztópiának. Hisz A majom szemében is Egység előtti és utáni időkről beszélnek, vannak kedvezményezettek, akik jól jártak, mások nagyon nem. És azt valahogy sosem vesszük már észre, ha a tegnap disztópiájában élünk, a jelenben mindig találunk valamit, amitől azért többé-kevésbé élhetőnek tűnik – legalább a mi szempontunkból.
– Ilyen szempontból mindenképp disztópia, ugyanis a legextrémebb kimenetelét vettem alapul minden lehetséges folyamatnak. A klímaváltozást, szegénységet tekintve is minden kiélezetten a legrosszabb irányba haladt a könyvemben. Korábban a Pixelben is volt egy visszatérő mondat, hogy a sors mindig a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Nagyjából ilyesmire gondoltam, amikor lehetséges folyamatok kimenetelét nézve a szélsőségeket vettem alapul.

– Így is gondolja? Hogy a sors mindig a legrosszabbat valósítja meg?
– Nem tudom. Ha mint magánembernek teszi fel a kérdést, visszautasítom a pszichologizálást, mert most itt íróként ülök. Íróként igen, szeretek eljátszani az extrém gondolatokkal.

– Az irodalmi ismereteink mindenesetre sokat segíthetnek, persze félre is vihetnek. Az elmúlt években kiépülő megfigyelőállamokról például nyilván Orwell jutott sokak eszébe, most pedig az amerikai abortusztilalom lehetőségéről A szolgálólány meséje. Jó példák lehetnek ezek? Vagy inkább csak sémákba szorítják a gondolkodásunkat, és kevésbé ismerhetjük meg így, miben is élünk?
– Azt gondolom, az irodalom inkább kapaszkodókat nyújt, és nem feltétlenül hasonlítjuk össze a valóság eseményeit az irodalommal. Nem tesszük fel a kérdést, tényleg ugyanez történt-e. Mert tudjuk, hogy ezek, gondolatkísérletek. Viszont figyelmeztetésként is működhetnek.

– Sikeresek tudnak lenni?
– Ön úgy látja, hogy igen? Ahogy így körbenéz a világban? Az írók nem próféták. De megpróbálhatnak figyelmeztetni, mert figyelnek. Az írói munka nagy része megfigyelés.

– Mik voltak még meg előzetesen a regény kapcsán?
– A regénybeli pszichiáter a saját viszonyaival modellezi azt, amilyen viszonyban a hatalom az állampolgárokkal áll. Azt akartam megmutatni, hogy egy autoriter berendezkedésű társadalomban elkezdenek a magánemberi viszonyok is ehhez az autoriter sémához igazodni. Akinek hatalom van a kezében, az él és vissza is él ezzel.

– Az eszmélés pillanata központi a regényben. Voltak ilyenek önnek is? 
– A könyv nagyon erősen boncolgatja a manipuláció kérdését is. A főszereplő egy állatkísérletet ábrázoló fotót hurcol magával egész életében. Valamiért egyszerre borzongatja és nyűgözi is le ez a kép. Ez egy fejátültetést ábrázol. A főszereplőt nagyon izgatja, milyen mértékben befolyásolhatóak az emberek. Mivel ez a fejátültetett majom a saját testén egy másik majom fejét viseli, elgondolkodik azon, hogy ha magához tér, tulajdonképpen melyik állat is lesz. Az eredeti? Vagy amelyiknek a fejét rátették? Ha ezt kicsit távolabbról nézzük, igaz azokra az emberekre is, akik a fejükbe ültetett gondolatokat kezdik el szajkózni. Valójában zsigerileg nem értenek egyet, csak olyan sokszor hallották ezeket, hogy manipulálhatóvá váltak. Mert rendkívül felerősítették a bennük lévő irracionális félelmeket.

– Honnan lehetünk biztosak abban, hogy egy félelem éppen irracionális? Hiszen többnyire azt gondoljuk, jobb előre félni valamitől, mint későn ébredni.
– Mindnyájunknak vannak félelmei. A napokat kitöltő, az életet teljesen eluraló félelmek viszont szerintem irracionálisak. Azok, amelyek képtelenné tesznek már minket az életünket élni, a munkánkat végezni. Fontos az is, mennyire képesek önazonosak maradni ezek a szereplők. Tulajdonképpen mindenki elveszti az önazonosságát, össze-vissza kóvályognak a szereplők, és hajtogatnak bizonyos dolgokat. Mint hogyha nem a saját életükben lennének. A női szereplőm is mindenre azt válaszolja, „nem tudom”. Mintha nem lennének érzelmei, vagy képtelen lenne megfogalmazni, ő mire vágyik. Úgy viselkedik, mint valami biorobot. És egyszer csak elkezd érezni, ami egy hallatlanul fontos pillanat a könyvben.

– Ön hogy érzi, mentesen tud élni ezektől a manipulációktól? Vagy van, mikor felismeri magán, hogy bedőlt valaminek?
– Ez egy bonyolult kérdés. Szerintem mindannyian esendőek vagyunk, és nincs manipulálhatatlan ember. Mindnyájan érzékenyebbek vagyunk bizonyos dolgokra. Hozunk bizonyos hiedelmekkel valamit, azokat nehezen engedjük el. A szülőt is sokkal inkább meg lehet ijeszteni a gyerekbetegségekkel, erre gyúrnak a reklámok is. Ezeket én elengedem a fülem mellett, de persze nem mindig sikerül. Az a kérdés, mennyire vagyunk képesek távolabb lépni a dolgoktól. Most olyan információs dömpingben élünk, hogy egymásnak homlokegyenest ellentmondó utasításokat kapunk naponta arra nézvést, hogy kellene helyesen élni. Vegyük csak a járványhelyzetet. Egyik napról a másikra változott, kicsit úgy, mint Csukás István meséjében. Amikor fájt az állatkának a foga, az erdő összes lakója mondott valami bölcset, mit kell a fogfájással csinálni.

– Nem fenyeget annak a veszélye, hogy végül semmit nem fogunk elhinni? És minden állítás mögött keressük, kinek az érdeke azt mondani?
– Erre valók a szűkebb-tágabb baráti társaságok, emberi közösségek. Tájékozódási pontokat nyújtanak amellett, hogy érzelmi támogatást adnak.

– A buborékosodást veszélynek érzi?
– Ez a neten mindenképpen így működik. A legnagyobb veszélynek a társadalmi hasadtságot tartom. Az szinte kétségbeejtő. Amikor én elkezdtem a pályámat, még élt ez a népi-urbánus ellentét. Már egyetemistaként is kicsit nevetségesnek gondoltuk. Hittük, hogy ez egy másik generáció magával hozott csomagja, minket pedig már nem fog érinteni. Azt soha, a legsötétebb vízióimban sem képzeltem, hogy mindez felerősödik majd. Publikálni 89-ben kezdtem, és akkor úgy tűnt, ez inkább az idősebbek generációs problémája.

– Utólag nézve nem volt naivitás ezt feltételezni?
– Biztos az volt. De hát mikor legyen az ember naiv, ha nem huszonévesen, egyetemistaként?

– Igaz az is, hogy annyi különböző ember jött össze önnek is az egykori irodalmi találkozóin, hogy nehéz volt ilyesmire számítani. Simon Balázstól kezdve Schein Gáboron át Szabó T. Annáig ott volt rengetegféle alkotó.
– Nagyon különbözőek voltak, és mi egyáltalán nem éreztük magunkra nézve érvényesnek az előző nemzedék sérelmeit, belharcait. Nem gondoltuk, hogy ez újra fog termelődni. Nagyon nehéz utólag rekonstruálni, hogy ez mikor történt. Fokozatosan esett meg, elkezdődött a rendszerváltás után. Egyszer csak azt vettük észre, hogy nemhogy árok, de egy hasadék van közöttünk.

– Tavaly az Alföldben írt is arról a Simonra való visszaemlékezésében, milyen éles viták mentek egy-egy ilyen összejövetelen.
– És ez egyáltalán nem okozott problémát. Sőt, mindenki azt gondolta, végső soron arról van szó, hogy az adott szövegek lehető legjobb verzióját állítsuk elő. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy mindenki szakmai alapon állt hozzá, nem pedig fúrni akarta egymást vagy megbántani.

– Akkoriban még nem kellett amiatt sem tartania, hogy mondjuk ad egy külföldi lapnak nyilatkozatot, és azt hogyan forgatják ki itthon.
– Most már bármit ki lehet forgatni. Kiragadnak a kontextusból egy mondatot, más szövegösszefüggésbe helyezik. De hogy félni kellene ettől?

– Nem menekül inkább öncenzúrába?
– Én már kiféltem magam, köszönöm szépen. Az a legrosszabb, ha ez a kontroll belsővé válik, és az ember elkezd azon gondolkozni, hogy majd mit lehet ebből kiragadni. Úgyis azt mutatja a tapasztalat, hogy bármiből bármit össze lehet rakni. Rossz szándék kérdése.

– Mi az, amit még kiolvashatunk A majom szeméből?
– Ha visszatalálnak a belső nyomvonalra a szereplők, akkor újra működésbe lép a morális érzékük. A legijesztőbb az, amikor összemosódik helyes és helytelen, jó és rossz. Olyankor mindig a pillanatnyi megfontolások, a rövid távú életstratégiák győznek. Ez tulajdonképpen nem más, mint a túlélés, egyfajta háborús készültség. Ezek a szereplők már akkor is így reagálnak, amikor nincs effektív háborús fenyegetettség. Meg akarja tartani állását a főhős, pedig nem szeret tanítani, a diákjait sem kedveli. Ha megkérdezik tőle, valójában mit szeretne, akkor csak tanácstalanul áll.

– Amikor öt évig dolgozik egy regényen, akkor mennyire befolyásolja, amerre közben a világ fordult?
– Teljesen leválni nyilván nem lehet, az ember nem elzárva dolgozik. De volt egy nagyon erős elképzelésem arról, mit szeretnék, megvoltak a keretek. Azt, hogy a végén mi történik, már a legelején tudtam. Ehhez kértem szakmai segítséget is. Nehezen tudtam szabadulni a járványidőszak alatt látottaktól, de a történet és struktúra már megvolt előtte.

– Szokott az említetthez hasonló előtanulmányokat folytatni?
– A Pixelben az egyik szereplő agydaganatban hal meg. Amikor megjelent az első kiadás, kaptam egy levelet egy orvostól. Azt mondta, itt minden kolozsvári utcaleírás pontosan stimmel, ezért ez egy realista igénnyel megírt regény. Viszont a szereplő tünetei szerinte homloklebenyi daganatra utaltak, nem agytörzsire. Azt gondoltam, hogy ebben igaza volt, hálás voltam a pontosítésért. Ha pedig itt, ebben a könyvben paranoid az egyik szereplőm, annak következetesen paranoid módon kell viselkednie.

– A regény, a vers és novella most kiegészítik egymást az életében?
– Több mindent csinálok párhuzamosan, váltogatva. A versírást sem hagytam abba, most éppen a következő gyerekkönyvemen dolgozom. Az lesz a címe, hogy Világpuszi, és mindegyik meseszereplő valamilyen problémával küzd. A következő pedig, amit összeállítok, egy novelláskötet lehet. A költészeten, belül is fontosnak érzem az elmozdulásokat. Hogy az ember ne magát ismételgesse, hanem igyekezzék önazonos maradni, de közben továbblépni. Nincs értelme, hogy valaki kötetről kötetre ugyanazt dünnyögje, amit már eldünnyögött egyszer.

– Nagy ívet írt le az első írásaihoz képest?
– Szerintem igen. Több, mint harminc könyvem van már, sokféle műfajban. Amikor elkezdtem publikálni, nem is gondoltam volna, hogy prózát fogok írni. Ahogy azt sem, hogy gyerekkönyveket. Ha valami nem érdekelt, hát ez volt. Sokkal később éreztem rá késztetést, már a saját fiam születése után.

– Kívülről úgy látni, nagyon sokat, folyamatosan dolgozik.
– Szeretek dolgozni, nekem az a legotthonosabb tevékenység. Akkor érzem jól magam, ha dolgozhatok. Ha nagyobb, kényszerű szünetek vannak, az kényelmetlenül érint. Az irodalomból élek most már egy ideje, de ehhez kellett azért harmincöt év. Előtte mindig más munkákat kellett vállalnom. A műfordítás szenvedély volt, de mostanra kevés időm maradt rá. Ha az ember nem szeret bele abba a szövegbe, akkor az nem fog életre kelni és világítani. Én ugyanazzal a szenvedéllyel fordítottam, mint ahogyan írok, az viszont nagyon elviszi az időt és az energiát a saját szövegektől. Főleg, ha az ember gyereket is nevel és háztartást vezet mellette.

– A lezárások időszaka, gondolom, ebben nehezítést is jelentettek.
– Az első karantén alatt a kislányom első osztályos volt. El tudja képzelni, milyen lehetett, hogy a számokat-betűket tanultuk otthon, ő ült az egyik képernyő, én a másik előtt. Akkor, abban az időszakban gyakorlatilag egyáltalán nem tudtam dolgozni. Minden figyelmemet lekötötte, hogy őt valahogy segíteni tudjam. Ezek a gyerekek ezt a lemaradást szerintem a mai napig nem tudták behozni. Akkora kiesést jelentett, hogy azt még most is nyögik. Pedig mindenki mondta, hogy milyen jó lesz, most mennyi mindenre jut majd idő. Hát, én még olvasni sem tudtam leülni. Minden energiámat felemésztette, hogy tartsam a határidőket, az otthoni rendet és a ritmust. Ú

– A regényre eddig milyen visszajelzések érkeztek?
– Akik olvasták, azok közül kivétel nélkül mindenkire erős hatással volt. Mást egészen meg is rendített. Ez illeszkedik az én koncepcióimba. Valamiféle kényelmetlenségérzést szerettem volna elérni. Azt, hogy mindenki költözzön be a történetbe.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg, július 15-én.