Amikor csuromvizesen álltunk apámmal és öcsémmel a szakadó esőben Zalaegerszegen, akkor már elvesztettem egyszer. Azt is elmesélem. De most még az van, hogy a nagy esőben állunk, és persze hogy egy stadionban ázunk, kezünkben a szotyola is ázik, a teljes lelátó elázik körülöttünk, mintha kartonból lenne. 1979-et írunk, és éppen a bajnoki aranyat vívja ki az Újpest, örömködés után a csapatok is elindulnak haza, mi is elindulunk. Kicsit szárítkozunk az autóban, kicsavarjuk a felsőket-gatyákat. Még nem értünk haza, de már mondja a rádió, hogy a bajnokcsapattól külön utazó Törőcsik András súlyos közúti balesetet szenvedett. Apám fékez, megáll az út szélén, rácsap a kormányra. „Mindig az a rohadt különutasság!” – kiáltja, hiszen akkor már Törő a világválogatott meghívóját is a zsebében tartotta, és mi nagyon drukkoltunk családilag – országilag-hazailag –, hogy neki majd sikerülhet itthonról is. Nem kell hozzá „disszidálni”. Hát nem sikerült. És neki azután már semmi se sikerült.

Törő valóban nem a megszokások embere volt. És igaza volt apámnak a kifakadásban, mert vérbeli radikális külön utas volt, merő izgalom és kiszámíthatatlanság, avantgárd művész és punk előadó a középszerűség színpadán. Törő a cselek improvizatív-aktivista performere, a hosszú hajú, meccs előtt betintázó, szabályokkal nem törődő, edzést gyűlölő játékos élő toposza, a magyar George Best, akiért – akárcsak fradista ikerpárjáért, Ebedli Zoltánért – úgy rajongtunk, mint a kor rocksztárjaiért.

A mindenem volt már akkor, akiről naplót vezettem, akinek a képeit albumba ragasztottam, ő volt az én Messim. Minden, ami a focit jelentett számomra a kor hollandjain kívül, azt Törőcsik Andrásnak hívták. Örökre velem marad az a szomorú levonulás a Buenos Aires-i pályáról, amikor addig faragták és rúgták a későbbi argentin világbajnokok, hogy András megelégelte és törlesztett. Pedig az 1978-as vébé nagy reménysége volt. Igen, akkor vesztettem el először, akkor, amikor vonult be az öltözőbe, én meg kivoltam, és el volt rontva a nyaram.

De vissza a balesethez. Hazaérek Szombathelyre, levélpapírt veszek elő, és könnyel áztatott vallomást írok neki. Hogy mi mindent jelent nekem és a generációmnak, hogy nem csinálhatja velünk, hogy nem épül fel. A következő napokban az őt fogva tartó kórház nevét nyomozom a Népsportban. Aztán nyálazom a borítékot, rohanok a postára. És várok. És mint a mesében: jön a válasz. Üdvözöl „sportbarátsággal”, és képet küld, ahogy a Himnuszt hallgatja a Népstadionban, és feladónak azt írja: Törőcsik András Zsolt, figyelmesen utalva névazonosságunkra. Az eposzi invokáció örömmé válik, múzsám jóindulatát és támogatását tizenkét évesen elnyertem további életemhez.

A pályafutás további része is eposzi nyelven írható le, de az inkább csak a folyamatos késleltetés, sőt a feszültségkeltés fogalmakkal. Innentől Törő ugyanis „a tragikus hős”, akiről csak rossz híreket hallunk, aki minden drukkunk ellenére sem tud talpra állni. A legenda nemcsak játékosként nem tud tovább fejlődni, de szakvezetőként, mesterként, guruként sem kíván működni, pedig kap kósza ajánlatokat, de látnivalóan nem erre van predesztinálva. Ekkor vesztettem el harmadszor. Pedig naivan láttam benne az edzőt, a mestert, aki fiatalokkal foglalkozik, mert azt gondoltam, majd betyárból lesz a legjobb pandúr.

Nem lett. De hogy is lehetett volna? Ösztönös zseni volt, nem brandépítő. Megmaradt annak, aki hosszan hallgat itala fölött, aki öreg fejjel is lejár rendszeresen a sarki kocsmába, aki hazafelé elesik az utcán, aki újra és újra beteg lesz, akinek a kórház lesz a második otthona.

Most vesztem el őt éppen negyedszer, miközben ezt írom. Ám nem lenne méltó egy extravagáns zsenihez, ha nem a nagy alkotásaira emlékeznénk elsősorban. Kinyitom hát a kis ragasztott, mai napig őrzött Törőcsik-albumomat, és megelevenednek cselei, góljai, csibészsége. Kiválasztom találomra a Köln elleni hátrahúzós cselét és beadását. A mestermű minden kockája belém égett.

Megunhatatlan voltál, Törő, a legnagyobb művészek és tehetségek közül való! Még így, félig leélt élettel a hátad mögött is.

Nyitókép: Törőcsik András cselez a Magyarország–Skócia mérkőzésen a Népstadionban. A 3-1-es győzelemből az újpesti játékos két góllal vette ki a részét. Fotó: MTI / BENKŐ IMRE