– Épp nemrég láttam lányát, Szinetár Dórát a tévében arról beszélni, hogyan vészelték át a gyerekek a járványidőszakot. Nem voltak könnyű helyzetben ők sem. De gondolom, önnek is bőven akadtak rossz tapasztalatai.
– Meglehetősen okos lány, igen. Lehet, hogy nem nekem kellene ezt mondanom, de hát mit tegyünk, ha az? És fontos a téma is, persze. A gyerekek helyzete, a járványkezelésé is. De szükségesnek tartom ilyenkor mindig hozzáfűzni, hogy fogalmam sincs az egészről. Nem értek hozzá. Világéletemben nagyon utáltam azokat, akik mindenhez értenek. Bizonyos dolgokhoz értek, de rengeteg mindenhez nem.

– Több ilyen ember volt a rendszerváltás előtt, mint manapság? Akik azt gondolták, hogy mindenhez értenek?
– Voltak mindig. Miközben, emlékszem, fel is szólították egy időben az embert, hogy szóljunk csak bele. Elnézést, ha több történetem már ismétlem, esetleg máshol is megírtam őket. Születésnapom alkalmából is többen megtiszteltek a kérdéseikkel. De hát végül is egyszer vagyunk kilencvenévesek. Szóval: a rendszerváltás előtt hívtak össze jeles művészeket, hogy mondjuk el a véleményünket az adózásról. Felálltam, hogy kérem szépen, engem ne kérdezzenek olyan ügyekben, amelyekhez nem értek. Ezt azért hangsúlyozom, mert nagyon szeretném, ha viszont olyan ügyekben kérdeznének, amikhez értek. Sajnos utóbbiakról ritkábban szoktak.

– Erről mindig vita van, hogy mi az, amibe az embernek egy demokráciában joga és kötelessége beleszólnia, és mit kellene a szakértőkre bízni.
– A könyvemben írtam is, hogy számomra az általános választójog például erősen kérdőjeles dolog. Tudniillik abból indul ki, hogy a nép mint olyan, bölcsen dönt. Először is ilyen, hogy nép, eleve nincs. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. És minden ember másban bölcs. Én mondjuk, úgy érzem, hogy az operához, színészoktatáshoz hozzá tudok szólni. Ezzel szemben nem tudok megszerelni egy villanykapcsolót, egy ebédet sem tudok megfőzni. Miért lenne minden ember egyben bölcs: abban, hogy mit dob be a választásokon?

– Jogunk van a rossz döntésekhez is, nem? Ahogy a saját életünkben, úgy akár közösségileg.
– Jogunk sok mindenhez lehet. Nagy élményem, hogy láttam a BBC-n egy urat, aki kijött a szavazófülkéből, és azt felelte, „of course” a brexitre szavazott. Majd megállt, visszafordult és röhögve kérdezte: mi az, hogy brexit? Az én ideális modellemben a választáson csakis számok küzdenének egymással. Az egyik fél azt mondja, ő a GDP bizonyos százalékát költené egészségügyre, egy másik összeget pedig fegyverkezésre. Másik azt mondaná, fordítva. De hogy szavazzon az, aki azt sem tudja, mi az a GDP?

 

 

– Mindenkinek mások a szempontjai. Az egyik ezt tartja fontosnak, a másik azt végzetesnek.
– Csak közben jóval többen veszítenek, mint azt gondolnák. Persze akadnak, akiknek nincs veszítenivalójuk. Ennek kapcsán van is egy történetem. Történt egyszer, hogy bedöglött nálunk a fűtőtest. Hívtuk is a szerelőt, viszont ő igen gyakran már részegen érkezett. Sajnos ekkor olyan szerencsétlenül is esett, hogy rendesen beverte a fejét a radiátorba. Nagyon megijedtünk, gyorsan hívtuk a körzeti orvost, aki megvizsgálta, aztán mondta, hogy nem történt semmi baj. Magához is tért a férfi, és akkor az orvos ijedt arccal fordult hozzánk: „Remélem, a radiátornak nem esett baja.” Na, én is ezt mondanám a pandémia meg a választások után: remélem, az első száz leggazdagabbnak nem esett baja! Itt volt ez az elég rossz pandémia, amit lehet innen, onnan nézni. Sok ember meghalt, és még többnek az egzisztenciája tönkrement. Ugyanakkor a statisztikák szerint a gazdagok csak még gazdagabbak lettek. Hogy a fenébe? A Világbank közben azt javasolta, hogy mindazok, akik a válság alatt pluszjövedelemre tettek szert, fizessenek szolidaritási adót. A többi néma csend. A kormányok hallgatnak. Lehet, hogy mindenki benne van valami igazgatótanácsban, felügyelőbizottságban?

– A színházak különösen megsínylették ezt az időszakot, sokáig zárva kellett lenni, virtuális előadásokra kényszerültek.
– Nagyon megsínylették. Egy bizonyos réteg le is szokott a színházba járásról. Mert otthon a televízióban nagyközeliben láthatták azt a színészt, akit egy rosszabb építésű színházban nem. Mert hát ott folyton azt kell nézni, ki van előttük. Ha otthon maradnak, nem kell parkolni, szünetben sorban állni a büfénél-vécénél, nem fogy el a levegő. Szóval sorolhatjuk az előnyeit. Vannak, akik ezt választották. Mások krónikusan félnek, azért nem mennek színházba.

– Ön nem félt, idős kora ellenére sem?
– Nem különösebben. Volt egy kabalám mindig: soha nem nyertem sem a lottón, sem más szerencsejátékon. Ebből kifolyólag az esetek túlnyomó többségében szerencsém volt az életben. Hogy felvágjak: húsz éven keresztül zsűritag voltam a Monte-Carló-i televíziós fesztiválon. Ott rendre elvesztettem a kaszinóban valamekkora összeget. És akkor megnyugodtam, hogy tart a széria: a játékban mindig vesztek, az életben talán szerencsém lesz, és nem kapom el. De időközben megkaptam, úgyhogy sohase legyünk túl magabiztosak. Enyhe lefolyású, így mégis csak van szerencsém. A szerencse mellett azért minden szituációban szükség volt és van védőoltásokra.

– Olyan érzése soha nem volt, hogy úristen, hogy jutott ilyen magasra? Mondjuk, mikor Hruscsovval fogott kezet?
– Nagyon nagy dolog volt. Megtisztelve éreztem magam, hogy itt vagyok egy világbirodalom közepén, és velem kezet fognak, sőt, még meg is dicsérnek. Voltam huszonhárom éves, egy őrült sikeres darabbal a Szovjetunióban. Örültem, hogy ott lehetek.

– Nem volt olyan vezető a világban, akivel azért nem fogott volna kezet? Honeckerrel, Ceausescuval?
– Hogy a fenébe ne lett volna. Akármilyen nagy ember, ha tudtam volna azt a rosszat, amit nem tudtam, akkor inkább nem teszem.

– Hruscsovval sem?
– Róla sem sokat tudtam. Megvannak azért ennek az egésznek a határai. Aki háborút kezd, aki miatt tízezrek halnak meg és milliók vesztik el mindenüket, aki a gulágban meg a holokausztban vétkes, az egy másik kategória.

– Kádárral sokszor találkozott?
– Összesen háromszor. Tiszteltem őt. A televízióval benne voltam a nemzetközi forgalomban, és azt éreztem, hogy azt a kádári Magyarországot Nyugaton nagyon megbecsülték. Itt egymásnak adta a kilincset Kreiskytől kezdve Thatcherig mindenki. És végül is VI. Pál pápa is azt kérdezte Kádártól, hogy: „Megáldhatom?”

– Pedig neki tapadt vér a kezéhez.
– Persze, az elején őrületes volt az a megtorlás. Ártatlanok haltak meg, rengetegek élete tönkrement. De ezzel szemben azért miért nem tesz senki szemrehányást, hogy a rendszerváltás utáni tíz évben Kelet-Európában átlagosan ötmillióval több ember halt meg, mint előtte?

– Szó esik azért róla, hogy milyen sokan veszítették el az állásukat, ahogy bezártak a gyárak, a bányák.
– Na, hát akkor. Amikor bezártak gyárakat csak azért, hogy ne legyen konkurenciája a betelepülőnek, csodálkozunk? Az aradi tizenhármak meggyilkolása szörnyű, kegyetlen dolog volt. Gróf Andrássy Gyulát a távollétében halálra ítélték. Hát ugyanez a gróf Andrássy őfelsége Ferenc József miniszterelnöke lett aztán a Monarchiában. És kihívott párbajra egy képviselőt, mert sértegette Ferenc Józsefet! A dolgok változnak. Horthy az ellenforradalommal ugyanilyen rettenetes vérengzést vitt véghez, mégis volt egy olyan tíz éve, amit később úgy emlegettek: ez volt a nagy béke ideje.

 

 

– Horthy és Kádár után Orbánt emlegetik a következő ilyen jelentős vezetőként, ráadásul neki vér sem tapad a kezéhez. Szóval nem valószínű, hogy az utókor túl negatívan ítéli majd meg.
– Ez a mai teljesen más világ. Tényleg egy polgári kor, szerencsére. Amit én, világháborús gyerek, nagyon tudok értékelni. Viszont ide pár órára, Srebrenicában nyolcezer embert lőttek az árokba. Nem a második világháborúban. Nem is oly rég, a kilencvenes évek közepén. És arról sem sokat beszélünk, ami Szíriában történt. Teljesen békés, apolitikus városokat összevissza bombáztak, földönfutó lett egy csomó ember, akiknek a világon semmi köze sem a kormányhoz, sem az ellenzékhez. Egyszerűen ott laktak, ahol.

– Valahogy úgy tekintünk rá, hogy ami már ennyire keletre történik, azon nem lepődünk meg. Azon jobban, ha testközelbe jön a háború.
– Sajnos ilyen a világ. De mi tagadás: a kapitalizmus vitathatatlanul a legsikeresebb és legproduktívabb rendszer, ami létezik. Fantasztikusak még a statisztikai eredményei is. Amennyivel az emberi élet meghosszabbodott, amennyivel csökkent a mélyszegénység és megszűnt megannyi halálok. Na, de időnként borzasztó undorító, mégis! Mindig mondom a rendszerváltásról is, hogy van a magyar televíziózásnak egy borzasztó fontos mondata, amit reggeltől estig mondanak, csak nem vesznek komolyan. „A kockázatokról és mellékhatásokról…” Mert vannak kockázatok, mellékhatások is.

– Az emberek mára bekalkulálták, hogy amit a közmédiában hallanak, az a hatalom propagandája, és így is kell kezelni.
– Igen, ez most már egy egyezményes valami. Csak egyszer hallanám a dühösen vitatkozók egyikétől, hogy „na látja, ebben magának van igaza.” Ez ki van zárva. Nincsenek valódi viták, igehirdetések vannak. Ha elkezdem nézni a mai műsorokat, rögtön hagyom is abba, hiszen kívülről tudom, mi jön. A színházban is azt mondom, hogy tessék meglepni!

– Mi az, ami legutóbb meglepte?
– Nem szeretem azokat az előadásokat, amikben az első negyedóra után pontosan tudom, a végéig mi fog történni. A világ is nagyon kiszámíthatóvá vált. Itt ülünk egy presszóban, mindent lehet kapni, nincs hús- és kenyérjegy, nem lőnek. Mielőtt valaki a sirámait elmondaná, hozzáteszi, hogy azért utazik majd ő is két hétre nyaralni. Ugyanakkor Magyarországon van húsz-harminc százalék, amelyik olyan mélyszegénységben él, hogy azt elképzelni is nehéz. Ez már a dolognak a komoly része.

– Van a rendszerváltás előtti évtizedekből, amit utólag másként lát már?
– Ugyanazt csináltam volna. Büszke vagyok rá, mert úgy hiszem, az általam fémjelzett korszakában a magyar televízió kulturális adásai elég unikálisak voltak. Irigyelték is Európában. Amikor én elhagytam a televíziót, akkor öt vitrin roskadozott a nemzetközi díjaktól, többségében nyugatiaktól.

– Azért ott volt a cenzúra is. Önt például túl liberálisnak mondták már akkoriban.
– Igen, fel is jelentgettek persze. Amikor az archívumok kiürültek a belügyben, jöttek hozzám, hogy találtak rólam anyagot. Mondom, na, mit? Mert olyat nem találhattak, hogy én jelentettem. Hát nem is, hanem olyat, amiben engem jelentettek fel. Megjelent egy életrajzi könyv, Kozák Gyula készítette velem, a hátlapján pedig Kerényi Imre írta az ajánlást. Idézte a Színművészeti Egyetem jegyzőkönyvét, hogy én nagyon nem vagyok együttműködő. Hiszen Ionescót tanítottam, meg Páskándi Gézát. A kérdés ilyenkor persze: hogy igen, de miért lehetett neked pont ezt csinálni? Lehetett, mert ennek a rendszernek akkor szüksége volt olyan reklámemberekre, akiket el lehet adni. Jancsó Miklósra és Hofi Gézára, akik a szabadabb, liberálisabb arcát tudták mutatni a rendszernek. Összehasonlítva Honeckerrel vagy Ceausescuval, ez tényleg egy igencsak liberális világ volt. És alapvető különbség a régi és mai televízió közt, hogy akkor nemcsak nézettségi-, hanem tetszési index is volt. Azt is mérték, mennyire tetszik valami az embereknek. Később már csak azt nézték, hány televízió van bekapcsolva. Miközben lehet, a kutyát sem érdekelt már, ami megy, csak megszokásból nézték. Mi még olyan finomságokat engedhettünk meg, mint hogy vasárnap csúcsidőben adjuk Szophoklész Elektráját. Nagy sikere is volt.

– Ki merné Szophoklészről kijelenteni, hogy nem tetszett neki?
– Nem azért, mert Szophoklész. Nem is azért, mert kultúra. Hanem mert az Elektra egy jó darab! Az embereken múlott, mit ikszelnek be, mi tetszik nekik. Őszinték lehettek. Tessék elővenni, időnként játsszák az én Rózsa Sándoromat. Az utolsó részben ott volt a körmenet, a vallásosság apoteózisa. Könyörgöm, mutassanak most egy olyan tévéműsort, ami munkásmozgalmi témát dolgoz fel, a kapitalizmust kritizálja.

– A jó viszonyt tudta később őrizni, akikkel világnézetileg nem értett egyet? Mondjuk, az említett Kerényivel?
– Én őt kifejezetten szerettem, nagyra becsültem. Tehetséges, remek művész volt. Máskülönben egy megszállott, aki időnként rémes hülyeségeket beszélt. Ilyen is volt. De azért ha egy kicsit objektívek vagyunk, megnézzük ezt az erőszakkal kiadott könyvgyűjteményt, a Nemzeti Könyvtárat. Megkeresett, hogy valamit írjak hozzájuk. Mondtam, hogy jó, ha József Attila is bekerül. És bekerült!

– Azért ma már ő konszenzusos szerzőnek számít.
– Nem mindig volt így. A rendszerváltáskor például úgy gondolták, most már gátlástalanul lehet jobbra menni. A feleségemet hívták valami hivatalos ünnepre szavalni. Ő József Attilát akart, mire azt mondták, ő nemkívánatos költő. Mondta is, hogy akkor pedig nem lép fel. Akkor még volt egy valódi jobboldal. A mostaninak csak egy része az. A másik meg éppen azzal foglalkozik, ő épp hogyan jobboldali.

– Miközben most látjuk, hogy azért mégis csak átadják az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárat, ott megjelenik Prőhle Gergely, Fekete Péter. Adtak Kertész Imrének is egy Szent István-rend kitüntetést.
– Valamennyire megmaradt a racionalitás. Ha ez elvész, és mindennek ideológiai okai lesznek, akkor már hirtelen semmi ilyesmi nem fér bele. A Színművészeti Egyetemet meghirdették azzal, hogy mostantól ott keresztény-nemzeti oktatás lesz. De ezek után odamentek jó szakemberek Koltai Lajostól András Ferencig, és mind lenyilatkozták, hogy ők szakmát tanítanak, náluk ideológia meg politika nem lesz. Akkor miről szól a dolog?

– Ez ugyanaz, mint hogy a Vidnyánszky-féle Nemzetiben is az Éjjeli menedékhely nyugatias típusú előadása ment. És akadt ott Gombrowicz is.
– Valóban. A Gorkij-darabban frottírköpenyben ülnek nyugágyakban, monotonon mondják az orruk alatt a szöveget. Mindez a Vidnyánszky-féle Nemzetiben. Maga a nyugati liberális polgárságnak a botrányelőadása! Még akkor is, ha orosz rendezte. Mi köze ennek a konzervativizmushoz? Persze erre lehetne azt mondani, hogy milyen jó, hogy ott még ilyet is eljátszanak. De ez nem igaz, többségében csak ilyenek mennek. Egyébként gyakran nagyon tehetségesen. Csak akkor miről szól a konzervatív világnézet? Nyilván csak az számít már, ki kerül felülre. Hogy ott már mit csinál? Mellékes.

– Ennyire megszédíthet egyeseket a hatalom? Hogy mindenképp ők kell felül legyenek, csak a pozíció kedvéért?
– Van ez a Della Rovere-jelenség. Vittorio De Sica filmjében volt, hogy Della Rovere tábornoknak hazudja magát, aztán annyira beleéli magát a szerepbe, hogy végül azt is hagyja, hogy kivégezzék. Egy idő után az emberek a szerepükbe ragadnak. A gyereknek mondják, nagyon bölcs mondás: ne csináld, mert úgy maradsz. Sokan egyszerűen taktikából, gyakorlati okokból hirdetnek valamit, majd addig hirdetik, hogy elhiszik.

– Az elveket ilyenkor már könnyű félretenni.
– Könyörgök, ez egy világjelenség. Itt van az Amerikai Egyesült Államok, a demokrácia nagy letéteményese. És hatalomra segítette Pincohetet, szó nélkül megszállta Grenadát és hamis ürüggyel indított háorút Irakban. Angela Merkel elment baráti búcsúlátogatásra Törökországba. Fegyvert szállított a törököknek, akik ezzel bombázták a kurd városokat, a kurdok elmenekültek, és Merkel nagylelkűen befogadta őket.

 

 

– Ez a politikai pragmatizmus része. Az üzletnek mennie kell, különben a jólét is csökkenne.
– Ilyen a világ. Roosevelt is szerette Joe bácsit, holott vélhetőleg azért Katynról hallott valamit. Az arányok számítanak mindig. A hazudozás a politikában világjelenség. A kérdés az, mennyire mélyen megyünk bele. Most közelednek a választások. Nézze meg a tévéműsorokat. Mindenhol a politológusok arról beszélnek, mi hasznos kampányszempontokból. A dolgokról magukról alig esik szó. És kampányban mindent szabad, csak az eredmény a fontos. Kampányban hazudni bocsánatos bűn. Ettől aztán az emberek jelentős része el is fordul a politikától. Kellér Dezső klasszikus szövege: „Azt mondják, az öregkornak is megvannak a maga szépségei. Mondjanak egyet!” Hát én mondok: mindezekről én már kívülről sokkal felelőtlenebbül beszélhetek, mintha még benne lennék.

– Nézhetné belülről is, nem?
– Dolgozom, ahogy erőm engedi. És a korábbi munkáimban sem lehet találni, amit szégyellni kéne. Szerencsém volt. Több mint negyven évig voltam vezető, és bármelyik helyre be tudom tenni ma is a lábam. Persze vannak csalódásaim is. Készítettem A víg özvegyből egy háromrészes tévéfilm-forgatókönyvet. Először adtak is minimális összeget forgatókönyv-fejlesztésre. Majd kaptunk egy levelet, hogy tudomásul vették, ami elkészült, de a továbbiakat nem támogatják. Ennyi, indoklás sehol, se valami párbeszéd vagy magyarázat. Miközben abban a bizonyos átkosban kilenc helyre lehetett elvinni egy forgatókönyvet. Nem kellett a Bacsónak, kellett a Nemeskürtynek. Ma egy helyre lehet elvinni, ott döntenek életről és halálról.

– Mikor volt ez a visszautasítás?
– Most két hónapja. Mit tudunk erre reagálni? Nem kértek választ.

– Kinek az aláírása szerepelt rajta?
– Káel Csabáé. Biztos két Müpa-koncert és három Opera-rendezés között, ha van ideje rá, aláírja az ilyet is.

– Ismeri, jóban vannak? Nem tudja felhívni?
– Ismerem, persze, tanár úrnak szólított sokáig. Kereshetem, csak nem hív vissza. Tulajdonképpen amióta filmbiztos, azóta van ez. De hát annyi jó volt az életemben. Megvolt a kilencvenedik születésnap is, tele az Erkel Színház. Ez számít.

– Átvenné azért a Szent István-rendet is akár Orbánéktól, ha felajánlanák?
– Persze. Ahogy az elmúlt hetven évben mindenki minden kitüntetést átvett. Egy kivételről tudok, Blaskó Péterről. Nagyon bátor dolog volt, de ma már csak azt tudják az emberek, Blaskó milyen nagyszerű művész. Nem a személytől, nem is a rendszertől veszek át egy díjat, hanem attól az országtól, ahol élek és amit nagyon szeretek. Ezt még így nem mondtam, de én a szó nem idézőjeles értelmében igazán magyar érzésű hazafinak tartom magam. Petőfi, Kodály, Széchenyi, Arany: mind fontos. De én a magyar nemzetet az utolsó kétszázötven év termékének gondolom. A törökök kiűzése után az őslakosságnak talán hét százaléka maradt meg. Itt van egy csodálatos ország, amelyik úgy alakult ki, hogy rengeteg szászt és svábot telepítettek be, menekültek ide örmények, maradtak törökök, jöttek zsidók. Hát a Csurka is egy horvát név. Őrült különbséget érzek aközött, hogy valaki nagyon is magyar érzelmű ember, vagy rovásírással, hun rokonsággal meg hasonlókkal akar bizonyítani. Erre van pénz meg intézet? Azt kellene kutatni, hogyan lett Petrovicsból Petőfi, a Lieb Mihályból Munkácsy Mihály.

 

 

– Petőfinél viccelődtek is azzal, hogy megtalálták a gyerekkori csontvázát, amikor félresikerült egy ilyen nagy felfedezés.
– Rengetegen élnek ebből. Internacionalista is vagyok, de nem lehet csak és kizárólag nemzetköziségben gondolkodni. Az Operában játszottam a Székelyfonót, és odajöttek hozzám, hogy miért kell ezt a nacionalista izét erőltetni. Ez legalább olyan káros, mint amikor bizonygatják, hogy Jézus is magyar volt.

– A Kádár-rendszer is végül is erősen nacionalista alapokra épült, csak másfajta nacionalizmus volt ez.
– A Kádár-rendszert úgy kell felfogni, hogy szép eredményeket ért el – egy paralimpián. Be voltunk akkor szinte teljesen zárva. Vegyük csak Schiller Don Carlosát, amiben a főinkvizítor találkozik a királlyal. Utóbbi nagyon hepciáskodik, mire mondja neki a főinkvizítor: „Hosszú a póráz, de elszakíthatatlan.” Brezsnyevnél rövid volt a póráz, és nem nagyon nehezen lehetett ugrálni. Most hosszabb a póráz, de most is van. Kádárnak is volt egy jó tíz éve, Horthynak is. Ferenc József kezéhez is tapadt vér. És tessék elolvasni Apponyi Albert önéletrajzát, hogyan ír a mi csodálatos királyunkról.

– Ferenc Józsefet miről kérdezte volna?
– A Rudolfról. Kicsit miért nem hagyta élni. Ha rajtam állna, megbecsülnék Ferenc Józsefet, Horthyt, Kádárt is. Mindhárman megajándékoztak generációkat a jó élet illúziójával. Néha a jó élettel is. Csak azok átkozhatják őket el, akik mélyen vallásosak, és hisznek a mennyben és pokolban. Akik úgy gondolják, tizenöt év is döntő, azok viszont ezt el kell ismerjék, hogy voltak jó évtizedek, Ferenc Józsefnél egyenesen negyven. Az arányok a lényegesek. Ezt mondtam egyébként Csurka Istvánnak is – aki amúgy a barátom volt, és szerettem –, hogy: „Figyelj, azért nem írsz olyan világrengető darabokat, hogy ennyi marhaságot összehordhass mellettük.” Wagner megtehette, hogy rémes ember legyen, mert ő tényleg akkora formátumú művész volt. De van más példa is. Liszt Ferenc nagy művész és remek ember volt.

– És milyen volt Honthy Hanna? Őt ismerte személyesen is, dolgozhatott még vele.
– Ő inkább hideg, távolságtartó. Mindig úgy beszélt magáról, mintha valaki más lenne. „Ez – mondta, és magára mutatott – el fogja sírni magát”. Különös jelenség volt, az biztos.

*
– A beszélgetésünk óta eszkalálódott a helyzet a szomszédban, kirobbant a háború. Hogyan fogadta az orosz invázió hírét?
– A háború fényében sok minden vált jelentéktelenné. Most színházi ügyeknél fontosabb témák nyugtalanítanak. Az, hogy az első világháborúban hány tízezer szerencsétlen magyar fiú halt meg az Isonzónál. Nyomorult szenvedések közepette, mert az a nagy tétel forgott kockán, hogy Trieszt olasz vagy osztrák terület legyen. Most pedig a kárpátaljai besorozott magyar fiatalnak meg a pétervári orosz gyereknek kell elpusztulni azért, hogy korrupt orosz vagy ukrán oligarchák uralkodhassanak. És akkor még nem szóltam a szerencsétlen civil milliókról, akiknek mindenük odaveszett, pedig semmi közük az egészhez. A háborúkat leghangosabban követelő hazafias politikusok viszont nem szoktak elesni a frontokon.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg, március 18-án.