Van ma esélye egy szegény gyereknek, hogy a tanulás által kitörjön? Milyen szempontból előztük meg az Egyesült Államokat? Megfelel-e a magyar közoktatás a jövőorientált elvárásoknak? Többek között ezekről beszélgettünk Radó Péter oktatáskutatóval.

– Az új kormányban az iskolák a belügyminiszterhez kerültek. Milyen víziója lehet Pintér Sándornak az elkövetkező évek oktatási rendszeréről?
– Nyilvánvalóan nincs semmiféle oktatáspolitikai koncepciója, de nem is várja ezt tőle senki. Az elmúlt években a nagy rendszerátalakítás megtörtént: megszüntették az iskolák szakmai, szervezeti, gazdálkodási önállóságát, elvonták az intézményvezetők döntési kompetenciáit, elsorvasztották a pedagógus-továbbképzési rendszert, elvették a tankönyvválasztás lehetőségét, erősítették a szegregációt és még sorolhatnánk. Ezek a lépések semmiféle szakmai racionalitással nem magyarázhatók. Inkább nevezhetők politikai projektnek, amelynek célja: kontroll alatt tartani az iskolákat, hogy a központi politikai elvárások hatékonyan közvetíthetők legyenek. A kormány ezen a téren már nem „kormányoz” csak működtet, láthatóan nem érdekli az oktatásügy rengeteg problémája. Odaadták tehát valakinek, aki már bizonyította, hogy ért az operatív működtetéshez. Pintér Sándornak egyetlen dolga lesz: a létrehozott rendszert zavartalanul, balhémentesen működtetni.

– A környező országok más oktatáspolitikai elvek mentén haladnak?
– Európában talán Montenegróban és Boszniában találunk hasonló rendszereket. Nálunk a kormány egy olyan archaikus modellhez tért vissza, amelyre fejlett országokban nem találni példát, de Szerbia, Románia vagy Bulgária oktatási rendszere is sokkal korszerűbb. Magyarországon az utolsó komoly tantervi reform 1979-ben volt, de a jelenlegi szabályozás még annál is merevebb. Úgy szoktam szemléltetni, olyan ez, mintha betört volna a kormány egy oktatáspolitikai múzeumba, feltört egy régi vitrint és az ott talált ősi módszert kezdte el alkalmazni.

 

– Hogy nézne ki egy korszerű közoktatási rendszer?
– Problémamegoldás, kulturális referenciák, digitális készségek, rengeteg angol nyelv. Ezen célok szolgálatához fel kellene szabadítani az iskolákat, pedagógusokat, hogy ne a végletekig részletezett folyamatszabályzó tanterveket kelljen követniük, ne a lexikális tudást erőltessék. Rendszeresen értékelni kellene, melyik iskola mennyire sikeres ebben a folyamatban, ahol kudarcot vallanak, ott be kell avatkozni.

Azt látom, azokban az országokban jó az oktatási rendszer, ahol teljesítménymenedzsment működik. Nyugat-Európában ez remekül megfigyelhető. Végeztünk a közelmúltban a CEU Demokrácia Intézetében egy kutatást annak összehasonlítására, mely országok oktatási rendszerei képesek megfelelni a jövőorientált elvárásoknak, mint globalizáció, klímaválság, digitalizáció, társadalmi változások, nemi szerepek átalakulása. Azt tapasztaltuk, Közép-Európában jelenleg egyedül a lengyel oktatási rendszerben van meg ennek a lehetősége, kicsit talán még Szlovákiában. Románia és Szerbia meglehetősen esélytelennek mutatkozott, Magyarország teljesen esélytelen minősítést kapott.

– Mit kellene tenni, hogy felzárkózzunk a XXI. századi kihívásokhoz?
– Helyre kellene állítani az iskolák autonómiáját, ami persze együtt járna az elszámoltathatóság, felelősség érvényesítésével is. Átlátható, kiszámítható finanszírozási rendre lenne szükség. Fel kellene hagyni a szigorú tantervi szabályozással, a túlzott lexikális számonkéréssel. Jelentősen meg kellene emelni a pedagógusok bérét, eltörölni a teljesen diszfunkcionális előmeneteli rendszert, az életpályamodellt, s el kellene érni, hogy a fiatalok közül többen válasszák ezt a hivatást, ugyanis ma mintegy 15 ezer pedagógus hiányzik a rendszerből. Az általános iskola végén záróvizsgát kellene előírni, érezzék az iskolák kötelességüknek, hogy mindenkit felhozzanak egy adott minimális szintre.

– Egyfajta kisérettségiként? Nem jelentene ez fölösleges megterhelést a gyerekeknek?
– Szövegértést, alapkompetenciákat kérnénk számon, nem tárgyi tudást. Így egyenlőbb esélyekkel indulhatnának a gyerekek a középiskola felé.

– Ezek szerint ma Magyarországon már az általános iskola is szegregál?
– Az általános iskolák esélykiegyenlítő szerepe mostanra sajnos csak illúzió, amelynek számos oka van. Egyrészt nem egységesen 8 osztályosak, számos ponton ki lehet belőlük lépni 6 vagy 8 osztályos gimnáziumba. Ha a legjobban teljesítő tanulókat kivesszük egy osztályból, ott a teljesítmény romlani fog. A skandináv országokban jellemzően 9 osztályos általános iskola van, amelyből nem lehet korábban távozni, a vegyes összetételű tanulócsoportok pedig mindenkinek jót tesznek.

Másrészt az alapfokú oktatásunk döbbenetesen szelektív, ami alatt azt értem, hogy családi háttér és jövedelmi viszonyok szerint osztja szét a rendszer a gyerekeket. Sok pici iskola van, jelentős tér jut a szülői iskolaválasztásnak. Encs városának példája ezt jól illusztrálja: 2010-ben két önkormányzati iskola működött, ezekben a hátrányos helyzetű tanulók aránya körülbelül azonos, a diákok családi háttere is kiegyenlített volt. Ezután megjelent a katolikus általános iskola, amely elszippantotta a helyben relatíve magasabb státuszú diákokat. 2016-ban már az egyik önkormányzati iskola száz százalékban roma intézmény lett, a másik gettóiskola, 50 százalék fölötti roma tanulói aránnyal. A katolikus iskolába szinte egyáltalán nem kerül be hátrányos helyzetű gyerek, roma sem. Talán meglepő, de a vegyes tanulócsoportok nem csak a nehezebb hátterű gyerekek érdekeit szolgálják, a jobb státuszú gyerekek fejlődésére is pozitívan hatnak. Ehhez persze olyan pedagógus szükséges, aki képes a differenciált oktatásra.

 

– Van esélyük a szegényebb családokba születő gyerekeknek, hogy a tanulás által feljebb jussanak a társadalmi ranglétrán?
– Egyedi esetek lehetnek, de rendszerszinten a társadalmi mobilitás már nem működik. Ez a befagyás az 1980-as években kezdődött, volt még egy átrendeződés a 90-es években, mostanra pedig olyan mértékű egyenlőtlenségeket tart fenn a rendszer, hogy oktatási kasztrendszerről beszélhetünk. Tíz–tizenkét éve a felsőoktatásban még 7-8 százalék volt a hátrányos helyzetű gyerekek száma, ez mostanra 1 százalékra csökkent. Az úgynevezett első generációs értelmiség, mint fogalom lassanként megszűnik. Ki milyen társadalmi rétegbe születik, jó eséllyel ott marad élete végéig. De ne csak az oktatást hibáztassuk emiatt. Nem az oktatás alakítja a társadalmat, hanem inkább a társadalom az oktatást. Ha egy társadalom bemerevedik, nincs kitörési lehetőség, felfelé irányuló mobilitás, akkor az oktatás önmagában, ha megszakad, sem képes ezen változtatni.

– Mégis úgy tűnik, az oktatás ráerősít a társadalmi különbségekre, és a benne szereplőknek nem érdeke ezen változtatni.
– Az elmúlt 12 év oktatáspolitikája révén az egyre jobban lepusztuló állami iskola a szegény és roma gyerekek gyűjtőhelye lett, míg az egyházi, illetve magániskolák a középosztályt szolgálják ki. Ezekhez a kormány nem nyúl, hiszen a fideszes politikusok gyerekei is ezekbe járnak. A nagyobb városokban megmaradt néhány állami elitiskola. 2008 és 2017 között a roma többségű gettóiskolák aránya tízről 15 százalékra emelkedett, egyre erősebb a szegregáció és nem látszik, hogy lenne akarat ennek gátat szabni.

A 2018-as PISA-mérés is arra jutott, a magyar közoktatás rendkívül kirekesztő, a szelekció mértéke sokkal nagyobb, mint a hagyományosan legszelektívebbnek tartott Egyesült Államok oktatási rendszerében. Szintén ez a felmérés állapította meg, hogy nálunk szinte a legnagyobb a családi háttér hatása arra, milyen szövegértési eredményei vannak egy gyereknek. A családi háttér nem közvetlenül hat a teljesítményre, inkább azt befolyásolja, milyen iskolát választanak a szülők a gyereknek.

 

– Ha már a teljesítményt mérő PISA-tesztekről beszélünk, mi lehet az oka annak, hogy a korábban közép-európai viszonylatban átlagosan jó eredményeket elérő magyar diákok teljesítménye 2009 és 2015 között sokat romlott?
– Sajnos a PISA tesztek legutóbbi, 2018-as eredményei is gyenge teljesítményt mutatnak. Az is kitűnik belőlük, a kudarcot valló tanulók aránya is egyre növekszik. 2018-ra már minden harmadik 15 éves fiú funkcionális analfabéta, nekik az alapvető szövegértési képességeik hiányoznak. A vizsgált területek, vagyis a szövegértés, a matematika, illetve a természettudományok terén sem látható számottevő változás. A 2012-es gyenge PISA eredményeket még nem lehet egyértelműen a kormány számlájára írni, hiszen a 2008-ban kezdődő válság nyomán jelentősen nőtt a szegény iskolás korú gyermekek száma, márpedig a családi háttér hatása a tanulmányi eredményekre igen erős. A 2015-ös, minden pesszimista várakozást alulmúló eredmény már egyértelműen a kormány elhibázott oktatáspolitikájának következménye.

– A romló eredményekre tekintettel nem próbálták időben korrigálni az irányvonalat?
– Bár a 2012-es PISA tesztek lesújtó eredményeinek nyilvánosságra kerülése után egyértelmű volt, hogy rendszerszintű problémával állnak szemben, korrekcióra nem került sor. Ehelyett az iskolákra tolták a megoldás felelősségét: 2013 végén az iskolaigazgatók levelet kaptak Hoffmann Rózsa oktatási államtitkártól azzal az utasítással: néhány héten belül minden intézmény készítsen intézkedési tervet a gyerekek kompetencia eredményei javítására. A problémakezelés e kizárólag adminisztratív módja azóta sem sokat változott.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg június 10-én.