Csakkörbe-körbe

Debreceni gyökereihez tér vissza és életközepi mérleget készít meghatározó olvasmányélményébe, Tar Sándor novelláiba kapaszkodva A mi utcánk című monodrámájában a színész Köles Ferenc.

RUPRECH JUDIT

Puszta Dóra

¬ Tízéves volt, amikor Debrecenben elköltöztek a lakótelepről, ahol Tar Sándor a szomszédjuk, a család barátja volt. Maradtak gyerekkori emlékei róla?

Igen, akkor épült a nagy tócóskerti lakótelep a Kishegyesi úton, abban a közegben alapvetően melósok éltek. Amilyen a magyar, és amilyenek azok a nyolcvanas évek voltak, mindenki figyelt mindenkit, még csak fura figurának sem kellett lenni. Tar Sándor, nekünk csak Sanyi bácsi, fölöttünk lakott. Az egyik szomszéd gará­zsában kialakult egy klub, ahol rendszeresen, gyanítom, naponta összegyűltek a kanok, mindig más vette a láda sört, köré telepedtek, és ment ez az oldalba bökdösős férfidiskurzus. A közelben volt a Paksi kocsma is, Tar egyik törzshelye, azt azóta már nem így hívják.

¬ Most Balszélső a neve, úgy tudom.

Olvastam, hogy Tar tisztelői minden évben összejönnek, és rituálisan végigjárják a törzskocsmáit. Felemelő és nyomorult ez egyszerre, de hát ő így a kánon része. Amikor bemutattuk a darabot, Szabó Attila rendező barátommal éreztük, hogy valamit jól össze tudtunk gömbölyíteni. Nekem egyébként a nagymamám, egy nagyon erős, egyszerű, földszagú asszony halálával vált fontossá a darab, meg hát magam is olyan életkorhoz értem, hogy tetőzött bennem az elszámolási vágy, helyre kellett raknom magamban Debrecent és a gyökereimet.

¬ Debreceni gimnazistaként, pécsi egyetemistaként is követte Tar Sándor írásait? Hogy esett a választása éppen A mi utcánk című kötetre és éppen ezekre a megjelenített figurákra?

Folyamatosan mindent elolvastam tőle. Szeretném megőrizni magamban azt a képet róla, ami nekem volt, sem a beszervezett ügynök, sem az ezzel összefüggésbe hozott melegség históriája nem érdekelt. Végül ez a novellafüzér bizonyult a legjobb summázatnak, ez állt legjobban a számra. Mérő Lajos alakja hozta vissza nekem legjobban nagyanyámék utcáját, a gyerekkor furcsa csudabogár embereit.

¬ A színházi gyökerei is debreceniek?

Muszáj ellentartanunk

Akadtak színpadi előjelek, de tizenévesen inkább zenélni akartam, meg csajozni, az sokkal gyorsabb siker. Aztán pécsi egyetemistaként, a Janus Egyetemi Színház indulásakor az albérleti szobatársam, Szabó Attila, a mostani elő­adás rendezője rángatott bele a színházasdiba. Bő húsz éve elhagytuk egymást, de sors­szerű, hogy nemrégiben megtaláltuk a csíkos füzetünket, rajta: A mi utcánk. Régóta dédelgettük az ötletet, megkerestük Tar Sándort a 2000-es évek elején, hogy írjon nekünk egy darabot a történetekből, de akkor ez már nem jöhetett létre.

¬ Más debreceni szerző, Borbély Szilárd vagy Térey János nem ihlette meg?

Még leginkább Keresztury Tibor, de én hozzá is Tar Sándoron keresztül érkeztem.

¬ Hogyan állt össze a darab szövege a kötet harmincegy elbeszéléséből?

Attilával háromszor rugaszkodtunk neki, háromszor hagytuk abba, nem is mindenben értettünk egyet húsz év után. Kiment az erő, kihűlt az idegrendszer a pandémiában, szóval göröngyös út vezetett a végső 27–30 oldalnyi szöveghez.

¬ Tar Sándor mondatainak is van humoruk, de a színpadi változat jóval harsányabb, cifrább.

Egy debreceni pécsi

Mivel számadás is, voltam olyan aljas, hogy megtűzdeltem a nagyszüleimtől hallott és lopott fordulatokkal, ügyelve azért a hűségre az eredeti világhoz. Tar nem káromkodik, ebben az értelemben hígítottam vagy élesítettem a szövegen, az ő kocsmai közegébe bele-bele csúsztattam a saját családi közegem nyelvi kacifántjait. Hosszasan keresgéltünk, hézagoltunk Attilával, mert olvasva Tar Sándort, annyira lehúz, mintha követ ettél volna. Muszáj ellentartanunk.

¬ A szűkös és sanyarú térben visszaköszönnek a lakótelepi garázsklub sörösládái és meghatározó díszletelem a fölöslegessé vált, kihajigált autógumi.

El akartunk szakadni a klasszik szociótól, a pulton könyöklős megoldástól. Érdekes, ahogy bevillant a gumi. A 2020-ban elmaradt Ördögkatlan Fesztivált gyászoltuk éppen, amikor a helyi kölykök meg az én gyerekeim traktorgumikkal kezdtek játszani a közelünkben. Az én gyerekkoromban a Kishegyesi úton volt valami csoffadt játszótér a lakótelepen, törött libikókával, de leginkább a kidobott autógumikkal játszottunk, azokból építettünk bunkert. Összeállt a szöveg, megtaláltuk az anyagában is egységes teret – raklap, takarófólia-hullazsák, hulladék gumiabroncs –, ezzel nekem megtermett a biztonság.

¬ Maga a szerző támolyog be, majd csupaszodik le szó szerint?

Bárki. Az egész nyolcvanas évek botorkál, dülöngél részegen, próbál hazatalálni. Megérkezik, és nem tud megszólalni. Egy hajnaltól estig tartó utat járunk be. Állandó körök. És a vége közös temetés. Az apa eltemeti a beteg fiát, akiről addig folyamatosan beszélt.

¬ Több mint húsz éve a pécsi társulat tagja. Akár „a remény színházának” kívánatos fősodrával is szembemehet?

Kétségbeejtő, hogy milyen országban élünk

Még az előző színházi vezetőség bólintott rá az előadástervemre, az új vezetés leviselkedte. A bemutatót hosszasan maga előtt tolta a koronavírus, és mire a darab megérkezett Pécsre, már elnyertünk egy szakmai díjat. A tavaly novemberi bemutató óta mostanra a huszadik előadás felé közeledünk, rendre megtelt a nézőtér akkor is, amikor kötelező volt a maszk, és néhány hete a Made in Pécs városi orgánum Az év művészeti eseménye díját is megkaptuk. Ezek fontos visszaigazolások.

¬ A járvány akaratlanul is időt teremtett az előadás megszületéséhez. Érzékelte más hozadékát is ennek a „megkoronázott”, színpadínséges időszaknak?

Így, a negyvenes éveim közepén alkalmam volt eltűnődni, hogy hol tartok. Egyedül állok a színpadon, csupaszon, újra egy akkora bensőséges térben, mint kezdő egyetemi színházi éveimben. Tar Sándor kocsmája negyven évvel később is ugyanolyan. Ha a gyerekeim jövőjére gondolok, kétségbeejtő, hogy milyen országban élünk.