Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban. 

Az utóbbi években született előadásaik „az egyetlen és ősi, időn és téren átívelő, mindannyiunkat összekötő energiáról: a szeretetről” beszélnek. Az Ima is illeszkedik ebbe a sorba?
Valóban, már az előző produkciónk, a járvány idején született Solus Amor is kifejezetten erről szólt: természetről, univerzumról és a mindezeket egyesítő ősi hajtóerőről, a szeretetről. Persze nagyon nehéz a világ legfontosabb energiáját nem elcsépelt módon megjeleníteni a színpadon, amikor a mindennapokban nem is igazán mérjük fel valós erejét, mértékét. A Solus Amorban a földdel, a lelkünkkel való kapcsolatot kutattam, az Ima ennél is mélyebbre ás.

Milyen mélyre?
Kifejezetten arra próbáltam választ keresni általa, melyik az az út, amely valóban elvezeti az embert ahhoz, hogy találkozzon a valós énjével. Ahhoz, hogy önmagunk számára is felragyoghassunk, rengeteg hit kell. A hétköznapok sodrásában ezt nem könnyű megtalálni, az általunk létrehozott immerzív előadás, remélem, sokaknak segít abban, hogy egy szabadabb létállapotba kerülve ráleljenek a saját kapcsolódásaikra.

Ezért van az, hogy nincsenek a térben díszletek, direkt jelképek sem? Csak az áradó zene és a csillagfényes sátorbelső ölel át minket, ami már önmagában különleges-meditatív állapotba ringatja a nézőt.
Igen. Szándékosan univerzálisan akartam fogalmazni. Az imádságról szerintem nem is lehet másképp: az ima a saját hitrendszerében ugyanazt jelenti egy sivatagi nomádnak, mint egy európai kereszténynek. Olyan szakrális teret álmodtam meg, amely a lehető legjobban segíti a befelé figyelést, a lelkünkbe való utazást. Régen a templomok voltak az elmélyülés helyszínei, de ma már sokaknak inkább csak építészeti látványosságot jelentenek, utazás közben kipipálandó tételek lettek. Nem hiszem, hogy nagyon könnyű lenne bensőséges pillanatot megélni mondjuk a Notre-Dame-ban, ahova mindennap özönlenek a turisták. A cél az volt, hogy ebben a különleges installációban hozzuk létre a szakrális terek energiáját. Az Ima végtelensége azt érezteti, hogy bár minden egyes ember csak egy picike fénypont az univerzumban, ez a fénypont ugyanolyan fontos, mint a többi – külön-külön, mégis együtt lebegünk az örökkévalóságban.

Ahogyan az egyetlenegy artista is teszi kicsivel több mint fél órán keresztül. Nem merészség egy emberre bízni sokak vezetését?
Érdekes, mert először én is több szereplővel képzeltem el az előadást. Aztán szembenéztem magammal, és beláttam, hogy ez nem fog menni: lehetnek mankók, amelyek segítenek, és mesterek, akik mutatják az irányt, de az önmegismerésben, hitben, hitkeresésben mindenki egyedül van.

Ön hol tart ezen az úton?
Nem vallásos családban nőttem fel, felnőttként kezdett egyre jobban foglalkoztatni a hit. Sok impulzus ért ezen az úton, nagy rajongója vagyok Hamvas Bélának, és például a mítoszkutató Joseph Campbell és más vallástudósok munkái szintén erősen hatottak rám.

És hol, milyen formában tudja a legigazabbul megélni a hitét?
Számomra a természet a központi rendezőerő. Talán elcsépelt kép, hogy a sivatagban egymagában ül valaki, a csillagok meg földig borulnak körülötte, nekem ez mégis olyan energiaközpont, amihez mindig visszanyúlok. Sokszor utaztam már sivatagban, leginkább egymagamban, és amikor mindezt átéltem, mintha az egész bolygót érzékeltem volna, ahogy velem együtt ott lebeg az űrben. Nemrég valaki fel is tette azt a kérdést, hogy az Ima révén tulajdonképpen az inspirációm forrását próbáltam-e meg elhozni a nézőknek. És akkor világosodott meg bennem, hogy pontosan így van: mivel nekem ez az élmény mindent felülír, a leképezése volt a tudattalan célom.

Hogy érzi, sikerült?
Bízom benne. Azt látom az előadások után, hogy a közönség egy részének szó szerint ragyog az arca. Ami persze jó érzés, de nem szabad, hogy önmagunk túlértékeléséhez vezessen. Amit mi csinálunk, meg sem közelíti a természetből sugárzó energiát. Ilyen értelemben, bármilyen furcsán hangzik is ez pont az én számból, a művészet is szükségtelen: Amazóniában, a dzsungel közepén biztosan senki nem szeretne mozizni vagy színházi előadást nézni. A természet önmagában tökéletes, ráadásul minden emberi problémára ott van benne a megoldás. Csak már annyira eltávolodtunk tőle, hogy nem érzékeljük, amit jó szándékkal súg nekünk.

Visszafordítható még ez a folyamat?
Hiszek benne, hogy igen, de abban bizonytalan vagyok, hogy képesek vagyunk-e rá. Én csak annyit tudok tenni ezért, hogy a bennem megszülető víziókat a képességeim szerint, a magam eszközeivel megosztom másokkal. Sosem szorongtam azon, mi legyen a következő előadásaink témája, és sosem akartam trendi lenni; a képek egyszerűen készen megjelennek bennem, és megyek utánuk.

És nem rendül meg, amikor vízió és valóság hátborzongató módon összeér? A 2018-ban bemutatott My Land című előadásuk főszereplői például fiatal ukrán artisták, akik a gyökereikhez való visszanyúláshoz, a hazájukhoz, a szülőföldjükhöz való ragaszkodásáról mesélnek a mozdulatok nyelvén. Mintha a háború zűrzavarában egy jóslat válna valóra most a szemünk előtt.
A megrendültség nyilván bennem is ott van, de erre is csak azt tudom mondani, amit az előbb: nem vagyok jós, egyszerűen csak figyelem a szívhangomat. Nemcsak a My Land lehet erre jó példa, hanem a Solus Amorban megjelenő óriási, mitikus jegesmedvebáb is. Nem azért került bele pont ez az állat a darabba, mert a globális felmelegedés és vele a jégtakaró olvadása mostanában divatos téma lett, hanem mert tizenvalahány éve kaptam ajándékba egy 1918-ban készült magyar kerámiát, egy névjegykártyatartót. A peremén egy jegesmedve áll, a tartó pedig mintha egy örvény lenne, amely a világot magába szippantja – vagyis a végén, és ez mindig nagyon tetszett nekem, a természet győzedelmeskedik. És volt egy másik ihletadó is, egy Francis Bacon-festmény, a Marching Figures, amelyen egy átlátszó dobókockán áll a jegesmedve, alatta pedig az emberiség a vesztébe menetel. Ezek régi műtárgyak, mégis ott van bennük a mai életünk, és ez nem lehet egyszerű véletlen. Ahogyan az sem lehet az, hogy egyszer csak szembejöttek velem, és a hatásukra egyre többet gondolkodtam azon, hogyan állítható helyre az egyensúly ember és természet közt. Arra jutottam, hogy csak a szeretet révén. Ebből a gondolatból született meg aztán a Solus Amor.

Hogy a hasonló dolgok összefüggésbe rendeződjenek valakinek a fejében, hihetetlen érzékenység, megfigyelő­képesség kell. Már gyerekként is ilyen volt?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy az önkifejezés vágya velem született. Egészen kicsi koromban színházat rendeztem otthon, jegyeket gyártottam, ültetést rendeztem a családtagjaimnak. Amióta csak az eszemet tudom, mindig tele volt az agyam mindenféle fantáziaképekkel, elképzelt világokkal, amelyeket úgy tudtam elmesélni, hogy mások is rögtön lázba jöttek körülöttem – ez talán a mai napig a legnagyobb tehetségem. A civil foglalkozású szüleim nem is igazán értették, honnan költözött belém ez az egész.

De nem is gátolták?
Olyannyira nem, hogy amikor hatéves koromban Wuppertalba disszidált a család, beírattak gyerekbalettra, a 20. század egyik legnagyobb hatású koreográfusa, Pina Bausch iskolájába. A rendszerváltás környékén jöttünk haza, és itthon is folytattam a táncot Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János tanítványaként. Végül Angliába, Liverpoolba mentem tovább­tanulni; az ottani előadó-művészeti egyetemen nemcsak táncolni tanítottak, hanem előadások létrehozására is ösztönöztek.

A diploma után nagy londoni musicalprodukciókba hívták táncolni. Miért nem maradt kint a sikeres karrier reményében?
Mert akkor már alakult egy saját előadásom is, az Obscenes tánckabaré, amely angolra fordított magyar sanzon- és kabaré­dalokra épült. Választanom kellett: vagy létrehozom a saját produkciómat, vagy leszerződöm Londonba máséba. Mivel akkor már egyre jobban izgatott a színházcsinálás, előbbi mellett döntöttem, mint utólag kiderült, jól; a Unity Theatre a következő évadban műsorra tűzte a darabot. Magánéleti okok miatt aztán mégis hazatértem, és Magyarországon kezdtem el koreografálni, többek között a Budapesti Operettszínházban voltam koreográfusasszisztens. Akkor is hittem, és ma is hiszek abban, hogy rengeteg tehetség van itt, akivel ugyanolyan magas szintű munkát lehet végezni, mint ha külföldön élne az ember.

Hogy jött mindehhez a cirkusz?
Amikor huszonéves koromban végleg abbahagytam a táncot, még mindig bőven maradt bennem vágy a színpadi munka iránt, kerestem az igazán nekem való formát. Akkoriban találkoztam egy fantasztikus mesteremmel, a filmrendező-vágó-polihisztor Fekete Katalinnal, rengeteget tanultam tőle művészettörténetről, kultúráról, életről. Ő, ahogy később Zoboki Gábor barátom is, akitől az építészet és az opera szeretetét kaptam, sokat lendített előre a pályámon. Talán régimódi gondolat, de miattuk is hiszek abban, hogy egy rendező nem lehet műveletlen. A velük való találkozásom ugyanolyan sorsszerű volt, mint amilyen sorsszerűséggel a cirkusz iránti szenvedély szép lassan visszakúszott az életembe. Hatéves koromig, amíg itthon éltünk, sok előadást láttam a Fővárosi Nagycirkuszban. A nagyszüleim havonta kétszer kivittek a Ligetbe, délelőtt állatkert, ebédidőben piknik a füvön, délután cirkusz – azóta is csak nagyon ritkán érzem azt a tökéletes boldogságot, mint ami azokon a békés, boldog, meghitt és végtelennek tűnő napokon eltöltött. Ez az élmény a cirkusz hangulatával, zenéjével együtt valószínűleg annyira belém ivódott, hogy később a táncelőadásaimba is akaratlanul elkezdtem beépíteni a műfaj elemeit, talán azért, hogy magam is újra és újra átélhessem azt a régi kerekséget. Pedig akkor még azt sem nagyon tudtam, hogy a világban létezik olyan, hogy újcirkusz. A színházi és a cirkuszi elemeket történetté összegyúró külföldi produkciót az edinburgh-i fesztiválon láttam először, a világhírű Cirque du Soleil előadását pedig akkor, amikor a Recirquel már ötödik éve működött.

Vagyis nem őket szerette volna „kicsiben” lemásolni?
Nem, mert nekem, nekünk soha nem az a dolgunk, hogy mások után menjünk. Egy közös van bennünk: mindannyian a klasszikus cirkusz köpönyegéből bújtunk elő. Ezért nem is szeretem, amikor szembeállítják a két irányzatot. Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy a balett hülyeség, elég, ha csak modern tánc van. Pedig a balett az alapja mindennek, ahogyan a klasszikus cirkusz, a hihetetlen artistaprodukciók az alapjai az új­cirkusznak is – gyökerek nélkül semmi és senki nem tud hosszú távon létezni.

Miben más a Recirquel, mint a világ számos újcirkuszi társulata?
Sok közülük a mutatványokra épülő show-műsort helyezi középpontba, a miénk pedig lélekszínház, amelyben az emberi test határainak feszegetése soha nem öncélú. Az újcirkusz műfaján belül ráadásként létrehoztunk egy külön stílust: az először a Non Solus című előadásunkban alkalmazott, a cirkusz, a kortárs tánc és a balett találkozására épülő cirque danse, vagyis tánccirkusz irányzatot ma már világszerte velünk azonosítják. De ez sem erőszakkal született meg, a mindenáron való újítás céljából. Mivel nekem ez a két dolog az egész gyerek- és fiatalkoromat meghatározta, akaratlanul is a keresztezésük felé indultam el már akkor, amikor – többek közt a Baross Imre Artistaképző Intézetben – elkezdtem olyan artistákat keresni, akik táncolni is képesek. És akik teljesíteni tudják, amit minden hozzánk csatlakozó művésztől – érkezzen a cirkusz vagy a tánc világából – a kezdetektől megkövetelek: őszintén át is élje az előadást. Ami bitang nehéz. Az Ima esetében különösen az. De ha a színpadon lévő ember nem tárja ki a lelkét, nem megy át estéről estére a saját belső útján, csupán a fizikai teljesítmény, legyen bármilyen virtuóz, aligha fogja megrendíteni a nézőt.

A magyarországi fellépéseiken túl évi száz-százötven külföldi meghívásuk van, Franciaországban különösen népszerűek az előadásaik. Nem félő, hogy egyszer csak túlnövik magukat, és pont ez a fajta személyesség vész el?
A túlnövés folyamatos, hiszen a Recirquel alap­vetően nem üzleti vállalkozás, amiről minél több bőrt szeretnénk lenyúzni, hanem kulturális misszió, és mint ilyen, hogyan mondjak bárkinek is nemet, aki minket akar? Ezért kell nagyon a társulati szemlélet. Úgy működünk, mint bármelyik kőszínház, nem cserélgetjük ötpercenként az artistáinkat, a legtöbben minimum öt éve dolgoznak velünk. Ezenkívül folyamatosan képzéseket tartunk, és építjük nemcsak az előadóművész-, hanem a rendező- és koreográfus-utánpótlásunkat is. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, az artistáink bármely kreatív területen kipróbálhatják magukat kedvük szerint. Nem félek senkinek továbbadni a saját ötleteimet sem; attól senki nem lesz nagyobb művész, ha féltékenyen őrzi a vélt vagy valós trónját.

Vagyis tíz év után akár nyugodt szívvel itt is hagyhatná az egészet?
Ez azért nem ilyen egyszerű. Ha így tennék, valószínűleg minden megszűnne. Egy ilyen hosszú idő kemény munkájával felépített társulat élén állni a demokratikus, szeretetközpontú működés mellett is óriási és talán soha véget nem érő felelősség.

*** 

Nyitókép: Hirtling Bálint