Jó ideje éreztem homályosan, hogy valami nagyon hiányzik az idei tikkasztó nyárból, aztán rádöbbentem: nem volt labdarúgó-világbajnokság! A nyári olimpia mellett legfontosabb sporteseményt négyévente hagyományosan ilyentájt rendezik. Az 1990-es olaszországi vb óta rögzülhetett a magyarokban a menetrend: előbb választás, majd ahogy elülnek a voksolás és a kormányalakítás hullámai, sokak számára mintegy a politika keltette feszültség levezetéseként is kezdetét veszi a nagy torna. Miután a gyatrán teljesítő, de kívülről annál stabilabb politikai berendezkedésünk eddig igazodott a négyéves ciklusokhoz, nem döccent még a forgatókönyv. Ezúttal azonban a nemzetközi labdarúgás fura urai Katarnak ítélték a világbajnokság rendezésének jogát; az extrém sivatagi forróság miatt a hagyománytól eltérve az év végén zajlik a világszerte százmilliók, milliárdok figyelmét lekötő esemény.

 

A foci-vb helyett tehát másfajta izgalommal kell most beérjük. Ha már így alakult, régi futballnyarak emlékképei idéződnek fel bennem. Hagyjuk most 1986-ot, az irapuatói katasztrófát vagy az első vb-t, amire emlékszem, amikor 1978-ban Nyilasit és Törőcsiket kiállították a házigazda, majd erős hátszéllel világbajnoki címet nyert argentinok elleni meccsen! Nem a magyar vonatkozás miatt lett életre szóló élmény az 1982-es spanyolországi torna, amelyen először vett részt 24 ország, s ahol a mieink, bár a csoportból kiestek, El Salvador 10–1-es legyőzésével abszolút rekordot állítottak fel.

Hanem egy olyan csapat miatt, amely sem akkor, sem máskor nem játszott vb-döntőt, de amelyik a valaha volt legnagyobbak közé sorolható. Arról a brazil válogatottról beszélek, amelynek a fehér Pelének is nevezett Zico volt a leghíresebb játékosa. S amely a spanyolországi vb-n látványos, nyílt sisakos játékával lenyűgözte a világot. A könnyedén teljesített csoportkör után a Maradona vezette Argentínát intézték el (3–1), majd következett az az Olaszország, amely a csoportjából három vérszegény döntetlennel vánszorgott tovább. Nem volt kétséges – én legalábbis gyerekfejjel úgy éreztem –, hogy minden jó érzésű (és nem olasz) ember Brazíliának szurkol. Zico mellett olyan, a játékot valóban művészi fokon űző játékosok alkották a csapatot, mint például Cerezo, Eder, Falcao, Serginho. Vagy dr. Sócrates, minden idők egyik legjobb középpályása, aki emellett valóban doktor volt, később jelentősebb újságoknak is dolgozott.

 

 

Az olaszok aztán valami hasonlót vittek véghez, mint a nyugatnémetek 1954-ben a mi Aranycsapatunk ellen. Hiába csapta be az olaszok sztárkapusát, Dino Zoffot szemtelen eleganciával dr. Sócrates, lőtt bombagólt Falcao, Paolo Rossi némi szerencsével háromszor is betalált a brazil kapuba. Zoff aztán mindent kivédett, Brazília trófea és érem nélkül búcsúzott. Elkeseredésem határtalan volt, mintha a világ zökkent volna ki a tengelyéből. Ha már így alakult, úgy illett, hogy az olaszok megnyerjék a tornát, ami a döntőben a németek 3–1-es legyőzésével sikerült is. Rossi gólkirály és a torna legjobb játékosa lett.

De az igazi hőse ennek a vb-nek számomra így is a brazil csapat maradt, s azóta annak tudatát is megszoktam, hogy az élet nem mindig igazságos. Különös és szomorú belegondolni, hogy a 40 évvel ezelőtti vb résztvevői közül sem Rossi, sem Maradona, sem dr. Sócrates, sem Törőcsik András nincs már az élők sorában. A kizökkent világot nincs már senki és semmi, aki és ami helyretolná.

De a (futball)történelem nem ért véget. Az eltolt időpontban megrendezendő katari vb-n minden bizonnyal új legendák, csillagok születnek majd; kinek a pályafutása megkoronázása, kinek élete végéig kísértő rossz emlék lesz a torna.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg július 22-én.