Szeptembertől már nem tanít a közoktatásban Tóth Viktor, a Kőbányai Szent László Gimnázium angoltanára, a pedagógusok polgári engedetlenségi mozgalmának elindítója, aki elárulta, miért döntött úgy, hogy 23 év múltán kiszáll.
– Kész, vége, ennyi volt?
– Ennyi.
– Kiszáll?
– A közoktatásból igen. Ami borzalmasan fáj, hisz annyira jó a közösség, a kollegialitás, a diákok, minden, amiért érdemes pedagógusnak lenni. 22 éve tanítok itt, a budapesti Szent László Gimnáziumban, és soha nem tudtam elképzelni, hogy máshol dolgozzak. Ez volt a világom.
– És mégis. Melyik volt az első pillanat, amikor úgy érezte, hogy a történet véget ért?
– Ezt így nehéz megmondani, mert régóta foglalkoztat a gondolat, egyrészt az anyagiak, aztán az idő miatt is, és úgy érzem, kicsit kiégtem. Amiben részben én vagyok a hibás, mert túl sokat vállaltam; angolt tanítok, mellette osztályfőnök vagyok, az osztályfőnöki munkaközösség vezetője és szakszervezeti vezető is. Illetve voltam. De ezt másként nem lehet, nem tudnám fél gőzzel csinálni. Illetve nem tudtam. Egy ideje érzem, hogy visszább kell vennem, és a családomnak is szeretnék többet adni magamból.
– Ha már említette: elárulja, mennyi a jövedelme?
– Nézzük csak: 23 éve vagyok a pályán, ahogy említettem, angoltanárként osztályfőnöki és munkaközösségi pótlékot is kapok, így mindenestül bruttó 410 ezer forint. Épp azt néztem, amikor a jövőn gondolkodtam, hogy ennyit lazán megkeresek az IKEA-ban is eladóként, sőt. Mert az is a megfordult a fejemben, hogy elmegyek oda dolgozni. De nem is ez az igazán elkeserítő, hanem a kezdő kollégák bére. Az egyik tantestületi munkatársam öt és fél év egyetem után szerződött ide nettó 170 ezer forintért. A másik hat éve tanít, elmúlt 30 esztendős, és most januárban lett a nettója 200 ezer forint, de csak mert osztályfőnök lett ő is. És látja, ez az, amit nem értek, hogy ha nem magunkért, akkor legalább értük miért nem állunk ki, miért nem fogunk össze? Hiszen tényleg ők a jövő, ők fogják tanítani a mi gyermekeinket is. Jönnek csillogó szemmel, mert oktatni, nevelni akarnak, aztán szembetalálkoznak a nagy magyar valósággal. És aki nem olyan szerencsés, hogy a szülei el tudták indítani egy önálló lakással, vagy a párja nem keres annyit, hogy a közös háztartás elbírja ezt a hobbifizetést, előbb-utóbb elhagyja a pályát. Mert képtelen megélni. Élni.
– Csalódottságot érzek a szavaiban.
– Jól érzi, csalódott vagyok.
– A befulladt polgári engedetlenségi mozgalom miatt?
– Amiatt is. És ez vastagon benne van a döntésemben. Emberileg és erkölcsileg is vállalhatatlan, ahogy a kormány bánik a pedagógusokkal, ahogy kommunikál velünk, rólunk. Amire az a reakció, hogy szinte semmi. Ha mi nem állunk ki magunkért, miért állna ki értünk bárki? Nagyon kevesen sztrájkoltunk. Ami engem, mint szakszervezeti vezetőt, igazából nem lepett meg, mert láttam eddig is, hány kollégát mozgat meg egy-egy esemény. Évekig küzdöttünk, hogy legalább egy két-három napos demonstráció összejöjjön, ahogy az egy demokratikus országban teljesen normális, erre a legoptimistább számítások szerint is jó, ha a pedagógusok 30 százaléka vett részt a munkabeszüntetésben. Az a baj, hogy rengeteg pedagógus már rég ott tart, ahova most én is megérkeztem: azt látják, hogy semmi értelme semminek, mert képtelenség megváltoztatni a közállapotokat.
– Gondolom, a választás eredménye sem tette lelkesebbé.
– Az volt a végső lökés. A voksolás előtt megfogadtam, hogy ha ez a kormány marad, biztos, hogy elhagyom a pályát, mert az előzmények alapján mi jót várhatnánk tőlük? Lett is belőle Pintér Sándor meg Belügyminisztérium. Az ország szerencséje, hogy sokan így is maradnak, mert még működik a hivatástudat, de biztos vagyok benne, hogy nem én leszek az egyetlen, aki kiszáll.
– Erre biztatja a kollégáit is?
– Dehogy! Sőt, nagyon fontos, hogy senkit sem akarok rábeszélni arra, hogy végleg letegye a krétát. Maximális tiszteletem valamennyi pedagógusnak, aki marad, és ereje megfeszítésével tolja a szekeret.
– Hogy mindeközben a társadalom finoman fogalmazva sem támogató a pedagógusokkal, azt milyen érzés megélni?
– Nem vészes. Mindenki a saját buborékában él, az én kis buborékomban pedig szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptam akár a szülőktől, akár a diákoktól. Persze kíváncsi is vagyok, holott kommenteket olvasgatni életveszély, de el tudom engedni a dolgot, mert pontosan tudom, sokakból szimplán a politikai motiváció beszél, valójában fogalmuk sincs, hogy mi történik egy iskola falai között. Nem tudok rájuk haragudni, mert a hatalom ráadásul kihasználja mindezt. Az viszont, hogy a szolidaritás teljes hiánya lassan szomorú hungarikummá válik, mélységesen elkeserít.
– Nem tudom, tudja-e, de a polgári engedetlenségi mozgalom elindítójaként a diákok körében egyfajta ikonná vált. Adódik a kérdés: mint pályaelhagyó ikon mit üzen a pályakezdőknek?
– Hm. Minden pedagógus büszke a hivatására, mert pontosan tudja, tudjuk, hogy minden egyes nap mi visszük előre az országot. Úgyhogy azt üzenem, hogy továbbra is legyenek büszkék magukra, a hivatásukra, mindarra, amit tesznek az országért, ezért amíg tudnak, tartsanak ki, ugyanakkor mindenáron ne áldozzák fel magukat, az életüket. Én most ugyan megcsömörlöttem, de még csak az sem biztos, hogy az én igazságom az igazság.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/22. számában jelent meg május 27-én.