Szokatlanul nagy, érezhetően központilag diktált sajtóvisszhangot kapott
Meghökkentő párhuzamok fedezhetők fel az 1953-ban bemutatott – s mára a feledés jótékony homályába tűnt – Petőfi-film és a közelmúltban gigaköltségvetésű szuperprodukcióként beharangozott, Most vagy soha munkacímű történelmi filmtabló előkészületei között.
„Leginkább abban kérem a tanácsát Pudovkin elvtársnak, hogy hogyan lehetne Petőfit mint költőt ábrázolni, mert hiszen a versírás tulajdonképpen egy belső folyamat, hogyan lehetne ezt mégis a filmben kifejezni?” A háromszoros Sztálin-díjas szovjet filmrendező, Vszevolod Pudovkin kapásból mondta a „helyes” megoldást az akkor még csak egyszeres Kossuth-díjas írónak, költőnek, Illyés Gyulának: „Petőfi sokat van a katonák között. Sokszor rangját is eltitkolja, csakhogy közelebb tudjon férkőzni egy-egy közkatona szívéhez. Úgy kellene ábrázolni Petőfit, hogy beszélget egy közkatonával, az versre ihleti és azután ezt a verset vagy feleségének vagy magának a katonának felolvassa.” Ez az épületes párbeszéd 1951. július 5-én, egy munkamegbeszélésen hangzott el. Ezen a napon – az utókorra maradt gyorsírói jegyzőkönyvek tanúsága szerint – nem először és nem is utoljára „vitázott” a Föltámadott a tenger című, a Rákosi-korszak „lobogójának” szánt grandiózus film alkotói csapata a „megrendelővel”. Akit, pontosabban: akiket a kommunista pártvezetés kultúrügyekben teljhatalmú ura, Révai József, valamint a testvéri tanácsadásra három hónapra Budapestre beszállásolt szovjet filmguru személyesített meg.
S mit tesz isten, az 1953 májusában bemutatott kétrészes, színes-szagos filmben a 40 esztendős, kissé bágyadt Görbe János a 25 esztendős fáradhatatlan Petőfiként többször is úgy cselekszik, ahogy azt Pudovkin javasolta: a közkatonák, a „nép” ihlető szavát hallva a homlokára csap, s máris versre fakad. Kijavítja például a Nemzeti dal kezdőszavát a „Rajta magyar”-ról „Talpra magyar”-ra. „A nagy színész csalhatatlan ösztönére vall, hogy ezt a szerepet rémesen játssza el: hazugságot igazi művész nem tud élettel megtölteni” – vont mérleget 1990-es esszéjében a filmrendezéssel éppen felhagyó író, Lányi András.
A minden korábbinál látványosabbra tervezett történelmi (film)tabló históriája 1949-re nyúlik vissza. Akkor jelent meg a Két férfi című Illyés-opus, amelyet a szerző „filmregénynek” aposztrofált, noha – nyilatkozatai szerint – álmában sem gondolt a mozivászonra. Aztán némi kapacitálás után mégis megírta a film első szüzséjét, és a rendezőnek kijelölt Szőts Istvánnal több hétre bezárkózott egy tanyára vázlatot írni. Közös elképzelésük azonban nem aratott sikert – emlékezett vissza az Emberek a havason című, filmtörténeti jelentőségű művet jegyző rendező a Szekfű András által 1970-ben készített, ám csak három éve, az Így filmeztünk című kötetben publikált beszélgetésben. Szőts éppen az idő tájt vált szalonképtelenné: klerikális szemlélete miatt betiltották az Ének a búzamezőkről című új filmjét. Miután Révai népművelési miniszter lett, s így a filmgyártás irányítása is a kezébe került, azonnali rendezőcserét parancsolt – tudható Szilágyi Gábor filmtörténész Tűzkeresztség című kismonográfiájából. Igaz, a helyére kiszemelt Nádasdy Kálmán is sokoldalú tehetség volt. 1945 előtti (és utáni) operaházi és a nemzeti színházi rendezései eseményszámba mentek, s 1949-ben ő forgatta le a „váratlan, de indokolt sikerű” Ludas Matyit.
Révai belépésével az addig csak hömpölygő Petőfi-film előkészületei felgyorsultak, s egyre kaotikusabbá váltak. A fő kifogás az volt, hogy Illyés regényének két főhőse – Petőfi és Bem József tábornok – nem azonos súllyal szerepelt, így a megrendelés szerinti első feladat az volt, hogy Petőfi legalább Bemmel egyenértékű szereplője legyen a mozikban levetítendő – ahogy Révai fogalmazott – „hazaszeretet iskolájának”. E cél érdekében újabb és újabb (fő)tanárok nyilvánultak meg. A mindenre éberen figyelő kommunista pártvezér, Rákosi Mátyás például azt fejtegette, hogy „ha nem vigyázunk, Illyés és Nádasdy mint stratégák tönkretehetik a filmet”. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy Nádasdyt például úgy fokozták le főrendezővé, hogy hozzá – nehezen eldönthető, hogy mellé, alá vagy fölé – két másik megbízható szakembert is rendeltek. Egyikük, a később emlékezetes filmeket, például az Árvácskát jegyző Ranódy László már a Ludas Matyiban is „társrendező” volt. 1970-ben Szekfű őt is kifaggatta a születésekor az „évszázad filmjeként” emlegetett, s a világban 200 millió nézőhöz „bizonyosan eljutó” remekmű kulisszatitkairól. Tőle tudható, hogy a film forgatókönyvének legalább harminchat verziója született, míg igazságosztóként meg nem érkezett Pudovkin. „A két hónapos őrlőmalomban egy teljesen új mű formálódott ki, amibe Illyésből semmit nem lehetett átmenteni” – mondta Ranódy.
Időközben Illyés tökéletesen elsajátította a bizánci koreográfiát és az elvárt frazeológiát. Az 1920-as években még újítónak számító orosz rendező azon kifogására, hogy a magyar forradalomról szóló filmből „teljességgel hiányzik az orosz nép alakja”, önkritikával válaszolt. „Valóban nem tudtunk Oroszország haladó mozgalmairól, de ezt pótolni fogjuk” – ígérte az író, majd minden átmenet nélkül kérte a mestertől a cikk elején idézett tanácsot.
Révai a választási kasszából utaltatta ki a pénzt
Nem érdektelen a március 15-e körüli pengeváltás sem. A szovjet tanácsadó nagyon szorgalmazta „a forró napok atmoszféráját” sűrítő március 15-e részletes bemutatását. Hiába érvelt Illyés azzal, hogy ők, mármint a film alkotói ezúttal az 1848-as szabadságharc szeptemberi eseményeire helyeznék a hangsúlyt, a „vértelen forradalomra” csak Petőfi múzeumkerti szavalatával utalnának, ezt az elképzelést Pudovkin megvétózta. Oly sikeresen, hogy 1952 szeptemberében hatalmas, másfél ezer napidíjas statisztával kiegészített, felvevőgépdarukkal felszerelt stáb szállta meg a Múzeumkertet, hogy a 140 perces film két és fél percében felidézze a megkövetelt atmoszférát. A verőfényes, napsütéses szeptember – az egykori időjárást megidéző – esős márciussá átalakítását, s a szereplők naponta többszöri bőrig áztatását a fecskendőkkel felszerelt, egyenruhás tűzoltó-alakulat végezte el.
Más, feltárásra váró kérdés, hogy az 1953-as díszbemutatót követően miért és hogyan maradt ki a moziforgalmazásra készített kópiákból ezen nevezetes helyszín jelenetsora (ahogy az is, hogy az interneten megtalálható változatba miként került vissza). Azt azonban mára az irodalomtörténeti kutatások egyértelműen bizonyították, hogy március 15-én Petőfi ugyan Pest-szerte több helyen is elszavalta a Talpra magyart, csupán azon a helyszínen, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén nem, ahol viszont – a megírt szerepe szerint – Görbe János is rásegített az évszázados hamis legenda továbbélésére. S amellyel a jelek szerint a jó néhány magyar film költségvetési összegét elnyerő Rákay Philip-féle, Most vagy soha című Petőfi-vízió sem kíván szakítani.
A film és a történelmi hűség viszonyáról Pudovkin és Révai is kifejtette a nézeteit, elsősorban az olykor türelmét vesztő „narodnyik” Illyést okítva. Az orosz mester egyenesen Sztálin elismerésére hivatkozott, hogy a Nahimov tengernagy című örökbecsű történelmi játékfilmjében volt mersze egy fontos pillanatban találkoztatni a címszereplőt és parancsnokát, merthogy a találkozás „történelmi szükségszerűség volt”, s hogy mégsem találkoztak „az a véletlen”. Révai szerint pedig „mai, forradalmár marxista szemmel” kell nézni mindent, hiszen „ez nem 1848-as krónika, hanem film, amely a népünket ma neveli”. Alighanem ennek jegyében zárul a szabadságharc története a Föltámadott a tengerben hatalmas Bem-győzelemmel, s így „mellőzni lehetett az orosz csapatok katonai beavatkozásának ideológiailag kényes, áthallásokkal telített problémakörét” – írta Záhonyi-Ábel Márk filmtörténész a tavaly megjelent filmlexikonban.
A sok hónapos, a legapróbb részletekbe menő fejtágítás, átírás és átíratás után Révai váratlan nagyvonalúságról tett bizonyságot: „Nem teszek javaslatot művészileg, ez a maguk dolga.” Hosszú monológját pedig – immár a főrendezőhöz fordulva – azzal a kedélyeskedő, ám 1952-ben vészjóslóan hangzó kijelentéssel zárta: „Ez vagy remekmű lesz, vagy semmi. Nádasdy vagy főrendiházi tag lesz, vagy felakasztjuk.”
Az ekképp megrendelt „remekműhöz” Révai kiemelt támogatást ígért, az első „bátor” költségvetést a minisztériuma mégis túlzottnak találta. Az ügy ekkor is a politikai bizottságnál landolt, s noha „nagyzási mániájáért” megfeddték a főrendezőt, Rákosi – elfogadott költségvetési terv nélkül is – a forgatás azonnali megkezdésére utasította 1952 áprilisában a filmgyár igazgatóját, hogy a bemutatóra legkésőbb az év karácsonyán sor kerülhessen. A késést azonban nem sikerült behozni, már csak azért sem, mert a politikai széljárás némi változása miatt pótfelvételekre volt szükség. „Szerencsénkre [1953 májusában] jött a választás, és Révai, akinek szívügye volt az egész, a választási kasszából kiutaltatta a pénzt” – állította az akkortájt csillagászati milliókról a már idézett 1970-es interjúban Ranódy.
A Petőfi–Bem-film szokatlanul nagy, érezhetően központilag diktált sajtóvisszhangot kapott, a Béke és Szabadság című hetilap például két képriportot is közölt a forgatásokról, a dicshimnuszokat összegző Köznevelés pedig a díszbemutató után ujjongott: „A »Föltámadott a tenger« a szabadságharc igaz és művészi ábrázolásával, a nép vezéreinek, múltunk dicső alakjainak feltámasztásával ifjúságunkat haladó hagyományaink szeretetére, önfeláldozó hazafiságra és internacionalizmusra neveli.” Többször megszólaltatták Illyést is, aki a Szabad Hazánkért című, nem túl olvasott katonai folyóiratban kezdte meg az évekkel később egyértelművé tett elhatárolódását: „Én csak írtam, írtam, soha annyi papírt s tintát nem pazaroltam még műért, mint ezért, de a munka neheze a rendezőé, a színészeké, a műszaki személyzeté volt.” A fővédnök Révai még ennél is eldugottabb helyen, minisztériumi értekezleten tért napirendre a fiaskó fölött: „Ez nem egy csodafilm” – jelentette ki, majd azért bírálta az általa hosszú időn keresztül lelkesedésre buzdított lelkesedőket, hogy „nem látják józanul a film komoly fogyatékosságait”.