Szobrát a történelem és az emberi nem drámája faragta
Láthatatlan emlékmű
Zsindelyné Tüdős Klára kalandos életét trilógiában dolgozza fel Bódis Kriszta író, aki így akarja újra a köztudatba emelni a némileg elfeledett művészt, embermentőt, aktivistát.
Matalin Dóra
Néprajzkutató, táncművész, az Operaház jelmeztervezője, a Horthy család nőtagjainak egyik kedvenc divattervezője, miniszterfeleség, az első magyar filmrendezőnő, a vészkorszak idején embermentő, majd nőjogi aktivista, szegény gyerekek támogatója, az Országos Református Nőszövetség elnöke, író – még felsorolni is sok, mi minden fért bele Zsindelyné Tüdős Klára életébe. Az 1980-ban, 84 évesen elhunyt alkotó kalandos életét és főként az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeumban őrzött munkáit mégis kevesen ismerik. Ezen szeretne változtatni Bódis Kriszta dokumentumfilm-rendező, író, aki eddig három kötettel – Kemény vaj, Artista, Carlo Párizsban – jelentkezett.
szobrát a történelem és az emberi nem drámája faragta
Bódis Kisasszonyképző – Istenhegy I. című, a napokban az Európa Könyvkiadónál megjelent új regénye az Istenhegy-trilógia első része, amely Tüdős Klára gyerekkorát, rendhagyó ifjúságát mutatja be az 1900-as évek elejétől egészen az első világháború végéig. „Tüdős Klára olyan női ikon, akinek embersége, egyénisége, alkotóereje és tettei túlnőttek a XX. századon. Az ő szobrát a történelem és az emberi nem drámája faragta, de valahogy úgy, ahogy tengervíz töri, pusztítja el a sziklákat. Én ezt a láthatatlan emlékművet most életre keltem” – indokolta az író, hogy miért őt választotta hősének.
„Tragikus, hogy azok a művek, amiket nem hozhatott létre – vagy azért, mert nőnek született, vagy azért, mert egy bizonyos társadalmi réteghez tartozott –, már soha nem fognak megszületni” – állítja Bódis, hozzátéve, hogy Tüdős elveszett álmait a trilógiával nem tudja beteljesíteni, de továbbálmodni igen. Főhősének életműve annak ellenére maradt viszonylag ismeretlen, hogy meglepően alaposan dokumentált. Dizseri Eszter Zsindelyné Tüdős Klára. Életrajz – dokumentumokban 1895–1980 című munkája mellett Tüdős saját könyveit is kiadták, Csizma az asztalon című önéletrajza és Isten markában című, református gyülekezeti tapasztalatait összegyűjtő munkája is hozzáférhető antikváriumokban, könyvtárakban. Az utóbbi kötetben nem önmagát helyezte a középpontba, inkább a mások segítése közben szerzett tapasztalatait osztotta meg. Ha ma jelenne meg, akár önsegítő, vallásos tanácsadó könyvnek is nevezhetnénk.
Bódis Kriszta másképp dolgozta fel a különös életutat: áradó regényfolyamot írt Tüdős Kláráról, akinek már a gyerekkora sem volt szokványos. Debrecenben született, apja, Tüdős János jómódú ügyvéd, országgyűlési képviselő volt, aki egyetlen gyerekének a lehető legjobb oktatást igyekezett megszervezni. A debreceni református leánygimnázium, a Dóczi Intézet után a lány egy svájci magánintézményben, majd Londonban tanult, kiválóan beszélt németül, angolul, franciául. Kivételezett helyzete kivételes személyiséggel párosult, az iskolában például focicsapatot szervezett lányoknak, nem értette és nem akarta ugyanis elfogadni, miért kellene bármiből is kimaradnia csak azért, mert nőnek született.
Bódis így írja le azt a sokkot, ami Debrecenbe visszatérve a Nyugaton szocializálódott Tüdős Klárát érte: „Borzasztónak találta az elhízott, ápolatlan, zsíros hajú nőket, akik egymás szavába vágtak, és az öblös hangon ágáló férfiakat, akik rengeteget ettek, és evés közben tele szájjal beszéltek. Ha politizáltak, úgy összevitatkoztak, hogy attól lehetett tartani, hogy ölre mennek. Búcsúzáskor pedig túl viharosan ölelgették és csókolgatták egymást. Amikor az első vizit után a családtagok elmentek, Klára beszaladt a fürdőszobába, és sírva fakadt.”
Apjával ellentétben édesanyja, Kálmánchey Irén konzervatív nézeteket vallott, 1930-ban kiadott, Magyar lányok hozománya című szakácskönyvének előszavában például azokat a nőket sajnálja, akik egyetemen töltötték fiatal éveiket, így aztán megesik velük, hogy „ha három vendéget hívnak, tízre is sok, amit főztek, vagy néha az, hogy az asztaluk végén ülőnek már nem jut pecsenye”. Anyja hiába szerette volna férjhez adni, Klára egy ideig ellenállt: 1915-ben önkéntes hadiápolóként szolgált Lembergben, a mai Lvivben, és a budapesti Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Közben nem adta fel a táncot sem, jótékonysági rendezvényeken lépett fel, még a kor ünnepelt sztárja, Blaha Lujza is felfigyelt rá, és nekiadta egyik fiatalkori jelmezét, ami Tüdős Klára fellépőruhája lett.
Kivételezett életének apja halála és a család elszegényedése vetett véget. Bár tánctanításból és ruhakészítésből a főiskola mellett is el tudta tartani magát, a családi nyomás, hogy férjhez menjen, egyre erősebben nehezedett rá, így végül engedett. Úgy tűnt, azzal, hogy feleség és anya lett, véget is ért életének kalandos, művészetekkel, sporttal, utazással teli szakasza. Itt fejeződik be a trilógia első kötete is, de Tüdős Klára élete bőven tartogat muníciót a folytatásokra.
Válása után az Operaház jelmezműhelyének vezetője lett, majd saját divatszalont nyitott. Feleségül ment Zsindely Ferenchez – Bárdossy László és Kállay Miklós miniszterelnökök alatt államtitkár, majd 1944. március 19-éig kereskedelmi miniszter, akinek Miniszter a frontvonalban címmel nemrég adták ki a naplóját –, az első magyar nőként filmet rendezett Fény és árnyék címmel. A második világháború alatt az Istenhegyi úti villájukban közel száz üldözöttnek adtak menedéket (köztük a későbbi kommunista politikus Apró Antal családjának), amiért halála után Tüdős Klára megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől a Világ Igaza címet. Az 1950-es években kitelepítették őket, a nagykövetekkel vacsorázó nagyvilági dámából balatonlellei házmester lett. Ez sem törte meg, megszervezte a helyi református gyülekezetet, otthona ott is a társasági élet középpontja lett.
Voltak azonban rendezetlen ügyei is. Kapcsolata egyetlen gyermekével, Judittal, akit korán elhagyott, akkor sem jött rendbe, amikor – Apróék közbenjárásával – 1963-ban követhette Ausztráliába emigrált lányát és hat unokáját. Csak rövid időt töltött velük, 1966-ban már újra Magyarországon volt. Miközben élete végéig segítette többek között a budapesti Gyulai Pál utcai református gyülekezet tagjait, lelki segítségnyújtást, adománygyűjtést végzett, legközelebbi hozzátartozóival valamiért nem találta meg a békét.