Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből címmel adott ki könyvet a Scolar Kiadó. Tóth Júlia Éváé különös kötet: nem összegzés, hiszen egy pályája csúcsán lévő művészről szól, de nem is egyszerű életrajzi mű. „Minden oldalán ott vagyok” – mondja róla a színész-énekesnő, akivel beszélgettünk önmagunk állandó kereséséről is, és arról, milyen volt felnőni a nyolcvanas évek Magyarországán.

– Honnan jött a könyv ötlete? Ült otthon, és arra gondolt, ideje, hogy most már szülessen rólam egy kötet?
– Nem egészen. Az ötvenedik születésnapom előtt megkeresett Tóth Júlia Éva, aki egy zenei magazin munkatársa volt, hogy interjút készítsen velem. Nem szerelem volt első látásra, nem is tudom, mi volt, biztos létezik erre is valami kifejezés. Emberi kapcsolat első látásra? Váratlanul és azonnal rokonszenv ébredt bennünk egymás iránt, és miközben beszélgettünk, mesélte, hogy pont egy zenekarról szóló könyvön dolgozott volna, de ott visszalépett a szponzor, ezért nem jön össze. Mire elejtettem egy mondatot: miért nem írsz rólam könyvet? Viccből mondtam, de Julcsi komolyan vette, és már a következő héten elkezdett nyaggatni, hogy akkor kezdjük. Akkor megijedtem, jó ötlet-e, mert amennyire extrovertált és nagyszájú személyiségnek tűnök, annyira vagyok zárt is. Sokszor idegesít, ha mások olyan dolgokat tudnak meg rólam, amelyek félreérthetők. Egy ilyen könyv, miután kikerül, ott van a piacon, és bárki számára elérhető. Ez egyfajta védtelenséget jelent. És – főleg a mostani társadalomban – művészként az ember néha olyan védtelennek érzi magát.

– Igen, bárkit pillanatok alatt szétcincálnak, a vélemények – főként a virtuális térben – nagyon leegyszerűsítők és sarkosak.
– Nem is csak ezért. Hanem mert a művészetnek és a művészeknek nálunk most már jó ideje nagyon nincs respektje. A művészet egy folyamatosan szűkülő réteg számára érték, amihez hozzá jön ez a nagyon furcsa internetes kultúra, a celebség, az influenszerség, ami végképp összekavarja a dolgokat. Ma más típusú emberek kerültek előtérbe, akik valóban exhibicionisták. Szerintem a művészek nagy része, 99 százaléka nem exhibicionista, ellenkezőleg, nagyon is sérülékeny ember. Szokták kérdezni, hogy lehet, hogy egy évtizedek óta játszó színész még mindig szétizgulja magát az előadás előtt. Vagy amikor kiderül egy világsztárról a halála után, hogy nyugtatókon élt – hogy lehet ez, hiszen mindenki imádja, csodás élete volt! Aki ma előtérbe tolja magát, az például azzal szerez világhírt a közösségi oldalán, hogy milyen müzlit evett reggelire, vagy milyen ruhát vett a boltban. Ezek az emberek semmit sem kockáztatnak, semmit sem visznek vásárra, nem a legbelsőjükből alkotnak, mint egy művész, aki a saját poklaiból és saját mennyországaiból alkot. És ezt kitenni a nyilvánosság elé nagy bátorság.

– Amikor kezembe vettem a könyvet, először arra gondoltam, korai ez még. Hiszen önéletrajzokat írni vagy „tollba mondani” hetven–nyolcvan évesen szoktak a művészek, visszatekintve az életükre, mintegy lekerekítve a pályafutásukat. Ön viszont pályája csúcsán van, javában alkot.
– Ezt én is így érzem, de az időzítést nem érzem furcsának. Egyrészt az, hogy ott vagyok a könyv mögött, mint hiteles és mindennap látható valaki, az talán több embert hoz lázba, mint megvenni egy emléket valakiről. A világ is olyan – ömlik ránk a rengeteg információ –, hogy nem tudhatjuk, mennyire maradunk fenn. Annak nem éreztem volna értelmét, hogy amikor érzem, most már mindjárt meghalok, visszaemlékezzek a múltra. Akkor már minek? Ez igazából nem is visszaemlékezés, hanem az életművem része. Próbálkozás arra, hogy lehet az ember életéből is műalkotást létrehozni, ami ezúttal nem a tőlem megszokott formában kerül a néző elé, nem színház, nem zene, hanem irodalom. Olyan könyvet akartam, egy olyan tárgyat – és ahhoz, hogy a könyv vizuálisan is visszaadja a világomat, nagyon fontos alkotótárs volt Stark Attila, a zenekarom állandó grafikusa is –, aminek mindegyik oldalán ott vagyok. Ha valaki kíváncsi rám, nem muszáj eljönnie a színházba, a koncertekre, itt ez az új kifejezési forma, itt is megismerkedhet velem.

 

– Azt mondta, kitárulkozni nehéz. Ez viszont nagyon kitárulkozós könyv lett.
– Igen, mert megúszósan nincs értelme csinálni. A színpadra sem megyek fel úgy soha, hogy alibizek. Mindig minden, amit csinálok, ezerszázalékos, a könyvnek is annak kellett lennie.

– Szokatlan nyíltsággal, és meglehetősen direkt szóhasználattal beszél a könyvben szerelemről, szexről, férfiakról. Ott van például egy hajdani szerelme, az Iszákos Író. Róla mondja: „Az összecsapások után normális esetben mindig jólesik a békülés, de a részegség miatt vagy nem tudott rendesen megdugni, vagy ha sikerült is neki, előfordult, hogy még bennem volt álló farokkal, és elaludt”. Ez részben provokáció is, vagy mindig ilyen kendőzetlenül fogalmaz ezekkel a dolgokkal kapcsolatban?
– A nők így beszélgetnek egymás között, és a férfiak is így beszélgetnek egymás között. Ezt én pontosan tudom, mert tizenhat éve ülök egy turnébuszban tíz férfi között, és általában a színházban is több a férfi, mint a nő. Tudom, miről beszélnek a férfiak, és miről – és hogyan – a nők. Egyáltalán nem érzem provokációnak. Inkább az a furcsa, hogy meglepő, ha nő szájából hallunk ilyesmit. A férfiak beszélhetnek így rólunk – most már mi, nők is beszélhetünk így. Ha ez provokációnak vagy tabudöntögetésnek tűnik, az számomra különös. Számtalan életrajz van férfi rockzenészekről, amelyekben teljes nyíltsággal beszélnek arról, hogyan dugták végig a fél világot, meg milyen tudatmódosítókat használtak. Most egy nő leír erről két oldalt, és akkor mindenki felszisszen, hogy húha? Ne legyen húha!

 

 

– Ön klasszikus feminista?
– Ezt nem érzem feminizmusnak egyáltalán. Sőt: én annyira nő vagyok, hogy én leszek az első, aki azért harcol, hogy maradjanak a világon menő és erős férfiak. A gyerekemet is úgy nevelem, hogy igazi pasi legyen. Én imádok egy csomó dolgot a férfi-nő viszonyban, mert ezek irányítják legerősebben és legizgalmasabban a világot, mert hihetetlen energia van bennük. De ezek a dolgok sokszor valahogy összekeverednek. Mert az nincs rendben, ha a női szerepek azzal is járnak, hogy elvárjuk, hogyan viselkedjen egy nő. Vagy hogy természetes az, hogy kevesebbet keres. Vagy hogy egy férfi, például egy munkahelyi környezetben, bármikor visszaélhet a hatalmával. Ez nem fér bele. Miért ne mondhatnám el ugyanazt, mint egy férfi? Miért ne tehetném, ami egy férfitól megengedett és megszokott? Mert egy nőnek nem illik? De miért nem? Kifejezett célom, hogy az ilyen múlt századi szorongások, egy más világból származó, belénk nevelt görcsök múljanak el, és ne befolyásolják a mai lányokat.

– Kiderül a könyvből, hogy meglehetősen viharos kamaszkora volt, ivással, pasizással, meredek – kívülről nézve legalábbis meredek – helyzetekkel. Ahogy Mácsai Pál írja az ajánlójában: a Borikönyv egy „diadalmasan szabad ember monológja”. Tényleg az, és néha szinte ijesztő ez a szabadság. Benne lenni nem volt az?
– A szabadság nem ijesztő. Nekem, visszaemlékezve azokra az időkre inkább azt volt ijesztő végignézni, hogyan találtam meg önmagam, hogyan szabadultam meg a félelmeimtől. Hogy hogyan alakultak a rossz párválasztásaim, a nehezen kibontakozó színpadi egyéniségem. Ilyen szempontból pszichoterápiával ért fel a Julcsival közös munka. Újra végignézni, hogyan küzd az ember, hogy legalább közelítsen afelé az elképzelt, ideális én felé, akivel, akibe zárva aztán képes lenne leélni egy életet.

– Nehezen kibontakozó színpadi egyéniség? Az 1990-es évek elején láttam talán először az Arvisura társulat legendás Piszkos Fred-előadásában, egész fiatalon. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon keresi magát. Nagyon is magabiztos színésznő benyomását keltette.
– Csodás darab volt, ugye? Nem is az a jó kifejezés, hogy kerestem magam. De önbizalom-hiányos voltam. Egyetlen picike rossz mondat egy rendező vagy egy kolléga részéről, és rögtön azt hittem, nem vagyok elég jó. Még most is jellemző rám az önbizalomhiány, de már nem annyira.

 

– A Borikönyvben szó esik családja erdélyi gyökereiről. Azon gondolkodtam, hogy ilyen gyökerekkel, a művészi pályakeresés kezdetén akár néptáncos, népzenei irányba is elindulhatott volna: színpad ott is van, közönség is, szerepelni lehet.
– Végül is el is indultam bizonyos szempontból, hiszen az első társulatomban, az Arvisurában a Magyar Elektrában és több más előadásban a népi kultúra, a néptánc folyamatosan és nagyon jó, érvényes módon jelen volt. A fellépések utáni bulizáshoz tartozott az is, hogy mentünk a Molnár utcai táncházba mulatni, táncolni. Pintér Béla is ebből a közegből jött, a Népi rablét című legendás darabja például elejétől a végéig néptánc, még akkor is, ha rá van húzva egy őrült esküvő története; aztán később is, az egész pályáját végigkísérte ez a vonal. Én még a legényeseket is tudom, mert a színházban a lányok is táncoltak legényest. Apám nagy néprajzos-népművelő volt, Tokajban, Velemben szervezett táborokat, ahová összegyűjtötte a különböző népi mesterségek képviselőit, fafaragókat, hímzőket, lószőrmestereket. Mennyi lószőr gyűrűnk volt! A kultúrának ez a szelete abszolút a része volt az életemnek.

– Még megvan ez a kötődés?
– Persze. Ez is ugyanúgy az életem része, mint bármi más.

– Csak mert távolról nézve nyugodtan önre lehet aggatni a címkét: tipikus pesti liberális művész.
– Rám lehet, de nem tudom, miért kell. Furcsák ezek a kifejezések. Miért zárja ki egymást a kettő? Nemrég Alföldi Róberttel beszélgettem erről, akinek szintén elképesztő tárgygyűjteménye van, és hihetetlen, miket tud a népművészetről, hogy mennyire megdöbbentő ez az állandó skatulyázás. Hová soroljam magam? Sehová sem szeretném. Mindig mások sorolnak minket valahová.

– Most megy az Átriumban A trianoni csata, a Kultúrbrigád, az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása. Érzékeny téma.
– Érzékeny, igen. Számomra is. A darab sok helyen nagyon személyes, és egy monológban el is mondom, milyen furcsa gyerekként egy veszteségmitológiában felnőni. Olyan családban, ami képtelen szabadulni ettől a tehertől, és a gyerekekre is ráteszi. Trianon kérdésének van olyan típusú feldolgozása is, hogy lássuk, miként lehet ebből többé válni. A kultúrák keveredéséből, abból, hogy az egész világot, egész Európát érzem hazámnak, nem kapaszkodom görcsösen a múltba. Erdélyben született apám például soha nem jött el onnan, lélekben ott maradt, és minket is így nevelt fel. Már idős ember, kicsit keveri is néha a dolgokat. Amikor megyünk le Visegrádnál a Dunára, ő azt mondja, megyünk a Marosra vagy a Küküllőre. Ettől nehéz az én viszonyulásom ehhez, mert nagyon megterhelő úgy felnőni, hogy az ember folyamatosan érzékeli ezt a boldogtalanságot. És ez egy kis ellenkezést is kiváltott bennem, bennünk a testvéreimmel.

Én itt születtem Budapesten, ezt a terhet nem akarom továbbvinni, más világot akarok magamnak. Amúgy A trianoni csata próbái előtt bejött hozzánk Ungváry Krisztián, felszabadító élmény volt, ahogy a történelmi összefüggésekről beszélt. Ezek közt nekem is nagyon sok újdonság volt, pedig én tényleg ebben nőttem fel. Folyamatosan a nagyhatalmak játékszerei vagyunk, különösen Európának ezen a pontján, és hogy erre csak a gyűlölet lehet a válasz, az számomra megdöbbentő. Sokszor ezért is érzem, hogy a világban semmiből nem lehet kilábalni, mert egyszerűen a harc, a gyűlölet és a félelem úgy látszik, erősebb urak, mint a normalitás, a szeretet és a békében élés. Az sokkal nehezebben megy az embereknek. Aki pedig nem szeretne ebben részt venni, az ott lebeg és gondol, amit gondol.

 

 

– Három évvel ezelőtt ugyanitt beszélgettünk, akkor a bátyja, Péterfy Gergely is velünk volt. Amikor azt kérdeztem, hogyan reagálhat egy magyar értelmiségi az országban uralkodó, sem az írókat, sem az underground zenét nem túlságosan kényeztető állapotokra, a bátyja azt felelte, előbb-utóbb talán el kell menni innen. Ami azóta meg is történt. (Péterfy Gergely évek óta Olaszországban él – a szerk.). Ön pedig azt, hogy be kell rendezni egy – akár földrajzi értelemben véve is – szűk zugot, ahol az ember igyekszik olyan emberekkel körülvenni magát, akikkel jó együtt lennie. Ez ügyben hol tartunk most?
– Bőven itt. Őrzöm a szűk kört, és szeretnék az életre és a boldogságra koncentrálni, és minél kevésbé foglalkozni azzal, ami kikészít és nyomaszt. Azóta sok minden történt globálisan is, most itt van legújabbnak ez a szörnyű háború a szomszédban, ez az őrület, ami mindent átír. Ennek tudatában még inkább azt mondom, hogy azokkal a helyzetekkel szeretnék foglalkozni, amikor még színpadon lehetek azokban a színházakban, ahol felléphetek, és ahol fel akarok lépni, azokkal az emberekkel, akikkel jól tudok együtt alkotni. Szeretnék a családomra és a szeretteimre figyelni, és azokra, akik érdekelnek. És minél kevésbé foglalkozni azzal, amin, úgy tűnik, úgysem tudunk változtatni.

 

– Sikerül?
– Nehéz, mert folyamatosan mindenki mindent elkövet, hogy ne így legyen. De ez a terv. Tényleg úgy érzem, hogy a pályám csúcsán vagyok, tele energiával és kreativitással és életkedvvel, nekem most muszáj erre koncentrálnom, nem akarom, hogy elvegyék az erőmet más dolgok. Picivel odébb városokat bombáznak porig, emberek menekülnek, ilyen helyzetben nekem borzasztó kellemetlen passziónak tűnik, hogy a gyűlölködéssel foglalkozzam, meg azzal, ki kinek a seggét nyalja éppen. Jó lenne, ha megráznák magukat az emberek, és azzal foglalkoznának inkább, ami jó. Hogy közben pont a kultúra lett a fekete bárány, az persze szomorú, és az is, hogy tudjuk, hová vezet ez társadalmilag hosszabb távon. De nem akarok ezen keseregni.

És én mindenesetre mindent megteszek, hogy nyomot hagyjak, és értéket közvetítsek az embereknek. Ami Gergőt illeti, ő el tudott menni, mert írni bárhol lehet, nincs a színpadhoz láncolva, mint én. Én nem tudok elmenni, és nem is szeretnék. Még úgy sem, hogy tizenöt–húsz évvel ezelőtt egy kicsit másképp láttam a jövőm alakulását. Azt terveztem, hogy ugyanúgy, ahogy annak idején a pályája csúcsán lévő Csákányi Eszter úgy döntött, átjön a Krétakörbe, mert egy kísérletező, új formákat kereső, izgalmas társulatban akart dolgozni, majd én is, amikor már kicsit nagyobb a gyerekem, és felszabadulnak a zenekar mellett az energiáim, valami ilyesmit csinálok. De a színházi pénzek igazságtalan átstrukturálása és a világ is úgy változott, hogy az ilyen típusú kreatív műhelyek nem finanszírozhatók, egyre kevesebb alkotó tud magának megengedni ilyesmit.

– Nem akarom végképp elrontani a kedvét, gyorsan térjünk még vissza a könyvhöz! A Borikönyv nemcsak önről szól, de érdekes kordokumentum is. Visszarepít például a nyolcvanas évek magyar underground közegébe, amely tele volt izgalmas és sziporkázó emberekkel. Mit gondol, az, hogy Magyarországon megvolt ez a leszűkítettség, ez a lefojtottság, a nem túl barátságos politikai környezet, hozzájárult a magas szintű alternatív kultúra létrejöttéhez?
– Biztosan másmilyen lett volna, ha nem így élünk, ahogy, de én nem látok nagy különbséget abban, milyen volt a kultúra ugyanebben az időszakban egy szabad országban. Szokták mondani, hogy ha nem nyomorgott volna, József Attila sem írt volna ilyen verseket. Én egyáltalán nem gondolom, hogy bármilyen szenvedés árán kell nagy műveket létrehozni. Persze egy ilyen helyzet talán kihoz más típusú dolgokat, gondolatokat, más történéseket idéz elő, és az is igaz, hogy iszonyú izgalmas dolgok történtek Magyarországon az 1960-as és 80-as évek között emiatt a kommunista elnyomó rendszer miatt. De hát basszus, mi minden történhetett volna, hogy ha mi egy szabad ország vagyunk, úristen! Ha csak belegondolok, sírok, mármint a gyönyörtől, vagy hát az elképzelés gyönyörétől. De ezt már sohasem fogja senki megtudni, hacsak nem párhuzamos valóságokban élünk, amelyek egyszer összeérnek, és akkor a szabad világbeli alteregónkkal megdumáljuk, kinek volt jobb. Ez már sosem derül ki. Az biztos, hogy a magyar underground speciális volt, imádom mind a mai napig. De ez a korszak nagyon-nagyon sok embernek okozott szenvedést, és hát máshogy is élhettünk volna, ahogy nem éltünk. Úgyhogy mi, a mi generációnk ebből hozta ki – szerintem – a legjobbat.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/22. számában jelent meg május 27-én.