Szemvillanásnyi idő alatt sajátította el az orbáni gazdaságpolitika alapjait
Ügyes pénzügyes
Rálicitált bizottsági meghallgatásán Orbán Viktorra az utóbb gazdaságfejlesztési miniszterré választott Nagy Márton, akiről úgy tartják, az ő ötlete volt az üzemanyag és egyes élelmiszerek árának – a Fidesznek szavazatokban mérhető előnyt jelentő – befagyasztása.
Bár a pénzügyi közgazdász Nagy Márton a Magyar Nemzeti Bank elnöki pozíciójának titkos várományosa volt, momentán be kell érnie a gazdaságfejlesztésért felelős tárca nélküli miniszterséggel. Végső soron nem fizetett rá, hogy bő két évvel ezelőtt szembekerült főnökével, Matolcsy Györggyel, és tizennyolc dolgos esztendő után rapid módon el kellett jönnie a jegybankból. Azóta bebizonyította, ami addig csak szűk körben volt ismert róla, hogy az alkalmazkodás nagymestere. Miniszterelnöki megbízottként szemvillanásnyi idő alatt eminens módon sajátította el az orbáni gazdaságpolitika alapjait, múlt heti miniszteri bizottsági meghallgatásán pedig a protekcionista zubbonyt öltötte magára.
A szakítással végződött Matolcsy–Nagy-vita részleteit bő két éve homály fedi. Amennyire azoknak a feszült napoknak a történéseit rekonstruálni lehet, a 2020. áprilisi forintgyengülés után – amikor az eurónkénti 370-es kurzus átlépése volt a tét – a monetáris tanács közvetett eszközökkel kamatot emelt. A konkrét megoldás kétségkívül szellemes volt, ám első pillantásra elfedte a lényeget. A 0,9 százalékos alapkamathoz a testület nem nyúlt hozzá, viszont a jegybanki betét- és hitelkamat közti sáv (szakkifejezéssel: kamatfolyosó) széthúzásával lehetőséget adott a bankközi piacon a kamatemelésre, ezzel vonzóbbá tette a forintot. Ráadásul felvillantotta azt a lehetőséget is, hogy az egyhetes jegybanki betét kamatozása meghaladhatja az alapkamatét. Bár ez csak szeptemberben történt meg, a piaci szereplők már akkor is honorálták, hogy a jegybank, többesztendős gyakorlatát megtörve, kamatemeléssel kezdte védeni a forint árfolyamát, egyúttal óvatosan frontot nyitott az infláció ellen. A forint rögvest visszaerősödött, ha csak időlegesen is.
Csakhogy az akkor már fenyegető infláció a pandémia kitörése után elcsitult, a világ jegybankjai kamatcsökkentéssel és más eszközökkel ösztönözték a lefulladóban lévő gazdaságokat. Egyes feltételezések szerint az alelnök és az elnök 2020. május végén a követendő kamatpolitikán különbözött össze. A kárörvendő pénzügyesek táborában az idő tájt azzal élcelődtek, az alelnök olyannyira bonyolulttá tette a monetáris politika eszköztárát, hogy Matolcsy nem is vette észre, hogy kamatot emelt. Amikor erre rádöbbent, elcsapta addigi fő támaszát, Nagy Mártont. Más híresztelések szerint az ifjú trónkövetelő nem volt hajlandó elfogadni a hivatalos jegybanki álláspontot, amely szerint a magyar gazdaság a járvány és a vele járó korlátozások ellenére is képes lehet a növekedésre.
benevezett a nagyotmondási versenybe
Bármi volt is a nézetkülönbség oka, szóváltásuk után Matolcsy az MNB honlapján nyomban szétkürtölte: a monetáris politikáért, pénzügyi stabilitásért és hitelösztönzésért felelős alelnök – más fontos vezetői megbízatása miatt – a mai napon lemondott alelnöki tisztségéről. Pedig más fontos vezetői megbízatásról akkor még szó sem volt, Nagy Mártont csupán két héttel későbbi határidővel, június 15-ével nevezték ki miniszterelnöki főtanácsadónak. Ami pedig Matolcsyval folytatott vitájuk lényegét illeti, a jegybank a nyári hónapokban két ütemben, 0,6 százalékra vitte le az alapkamatot, amire a forint ismét gyengülni kezdett, a gazdaság a várt növekedés helyett abban az évben csaknem öt százalékkal zsugorodott, a következő esztendő kilábalása pedig egyre gyorsuló inflációt hozott.
Pedig Nagy Márton jegybanki karrierje egészen addig töretlen volt. A 46 éves bankár 2002-ben csatlakozott a Szabadság téri csapathoz, Simor András elnöki működése alatt tekintélyes elemzőből a pénzügyi stabilitási terület vezetője lett. Király Júliával és Szabó E. Viktorral írt, 2008-as tanulmányuk elsőként foglalkozott tudományos alapossággal a másodrendű jelzálogpiaci válsággal, bemutatva a fertőzés lehetséges csatornáit. A 2013-as elnökváltás előtt azonban főnökei többször úgy érzékelték, hogy Nagy Márton már egy ideje kifelé tekinget, Matolcsyra voksol. Új elnökként Matolcsy a Simor–Király-korszak szinte valamennyi vezetőjétől megvált, Nagy Márton karrierje viszont töretlenül folytatódott. 2015-ben alelnökké lépett elő, egyúttal a monetáris tanács tagja, a Magyar Pénzverő Zrt. igazgatósági elnöke, az Országos Betétbiztosítási Alap és a Szanálási Alap igazgatótanácsi tagja, valamint a Budapesti Értéktőzsde elnöke lett. Az MKB Bank szanálásában és privatizálásában kulcsszerepe volt, ő indította el a patinás pénzintézetet azon a pályán, amelyen több tulajdonosváltás után Mészáros Lőrinc érdekeltségébe került. A jegybanki árfolyamnyereségből gründolt Pallas Athéné alapítványoktól azonban viszonylag gyorsan eltávolodott.
A miniszterelnök főtanácsadójaként Nagy Márton ötletének tartják a kamatstopot, az üzemanyagok és egyes élelmiszerek áremelkedésének befagyasztását, ami súlyos százalékokban mérhető pluszszavazatokat hozott Orbán Viktornak az áprilisi országgyűlési választáson. Tény, hogy az árszabályozó döntéseket Nagy valamennyi fórumon dicsőítette, ügyet sem vetve arra, mekkora veszteséget okoznak a gazdaság egyes szereplőinek. Az Országgyűlés bizottságaiban tartott miniszterjelölti meghallgatásain úgy fogalmazott, hogy az árstopot egészen addig fenn kell tartani, amíg lehet, és felvillantotta, hogy még több termékre ki lehet terjeszteni.
Rálicitált Orbán Viktorra, aki 2010-ben még csupán három szektorban – a bankok körében, az élelmiszer-kereskedelemben és az energetikában – tartotta szükségesnek a többségi magyar tulajdon kialakítását, ám ehhez idővel hozzávarrta a médiát is. Utóbbi terve vastagon túlteljesült, ám a hipermarketek világában nem jött össze a többségi magyar tulajdon; az erre kiszemelt CBA Orbán-rajongó vezetője, Baldauf László visszavonult, ráadásul, némi meglepetésre, a hálózat több üzletét a rivális Lidlnek adta el. Nagy Márton az élelmiszer-kiskereskedelmen kívül többségi magyar tulajdont szeretne látni az építőipari alapanyagok előállításában, a biztosításban és a távközlésben is. Mindez zene az oligarchafüleknek. A „nemzeti együttműködés” élharcosai már eddig is állami gyámkodással növelték vagyonukat, most újabb bátorítást kaptak a folytatáshoz. Ezt érthetik ki Nagy Mártonnak az 1970-es évek divatjára hajazó megállapításából is, hogy nemcsak önálló, hanem önellátó gazdaságra van szükség, amibe az élelmiszeriparban az imporhelyettesítést is beleértette.
Az egykori alelnöktől különben sem idegen az állami dirigizmus. Éveken át hangoztatta, hogy a magyar bankrendszer túlzottan széttagolt, elég lenne négy-öt nagybank a hitelezésre. Ezt most a bizottsági meghallgatáson megismételte, holott a folyamatok – erős állami beavatkozások révén – eddig is ebbe az irányba tartottak. Parlamenti bemutatkozásába némi voluntarista színt vitt, hogy felvetette: amennyiben a magyar gazdasági növekedés és az unió átlagos tempója közti különbséget sikerül 2-ről 3,5 százalékpontra növelni, akkor 2030-ra elérhető az uniós átlag. Ezzel benevezett abba a nagyotmondási versenybe, amelyet korábbi főnöke, Matolcsy kezdeményezett. Azzal szintén a fideszes mainstreamhez zárkózott fel, hogy rövid és középtávon is elutasította az euró átvételét. Az pedig az új miniszterek esetében kötelező minimum, hogy ellenzik az Oroszország elleni bojkott kiterjesztését az energiahordozókra.
Nagy Márton legnagyobb személyes sikere a devizahitelek forintosítása. Ő állapította meg az átváltási kurzust, történetesen a svájci frank árfolyamának kirobbanása előtt, amivel szinte mennybe ment. Más kérdés, hogy az árfolyam – egy svájci frank tartozást 256,47 forintért váltottak forintra – cirka negyven százalékkal gyengébb volt, mint a Bajnai-kormány távozása idején. A forint leértékelődése pedig részben mégiscsak a monetáris politika következménye, amelynek ő volt a fő alakítója. Parlamenti meghallgatásán most azzal lepte meg a hallgatóságát, hogy szerinte a forint árfolyama pont ott van, ahol lennie kell, mert azt a piac határozza meg. Ez persze igaz lenne a csirkehúsra és a far-hátra is, aztán mégsem a piac dönt. Arról nem is beszélve, hogy a forintot és a forintalapú eszközöket éppúgy vonzóvá lehetne tenni, mint bármely más terméket – megfelelő kamattal, hozammal. Úgy látszik, ezek az összefüggések hovatovább érvényüket vesztik.