Szántó Judit portréja figyelemre méltó adalékokkal
Szövetségben forrt
Fél évtizeden keresztül volt élettársa, majd másfél évtizedig kinevezett özvegye József Attilának az utókor által sokat kárhoztatott Szántó Judit, akinek portréját figyelemre méltó adalékokkal árnyalja egy közelmúltban megjelent tanulmánykötet.
„Naplója előkerülése óta ritkán szól róla a fáma, immár egyedül porlik a Fiumei úti temető eredetileg kettős sírjában” – zárta József Attila egyetlen élettársáról írott tanulmányát Valachi Anna. A négy esztendeje elhunyt irodalomtörténész 2013-as kötetében irodalmári és pszichológiai érzékenységgel elemezte a költő és „asszonyai” kapcsolatait. Könyve leghosszabb fejezetében a „felnőttkori anyahelyettes”, Szántó Judit portréját rajzolta meg. E terjedelmet részint az indokolta, hogy a költőnél két évvel idősebb nő kisebb megszakításokkal fél évtizeden át, éppen akkor volt József Attila párja, amikor az korszakos verseivel nemcsak a kortársi lírát feszítette szét, hanem a magyar költészet óriásává is nőtt. A másik nyomós ok pedig az volt, hogy – a költő versszavaival – a „rongyoskodásban” osztozó nő személye mindenkor a legellentétesebb indulatokat és ítéleteket váltotta ki a kortársakból csakúgy, mint az utókori értékelőkből.
Proletár Jeanne d’Arcnak látták
A Szántó Juditot magasztaló kisebbség a tanulatlan, ám „pallérozott eszű” asszony áldozatvállalását emelte ki, azt, hogy „testileg-lelkileg, szellemileg, anyagilag adminisztrálta és szolgálta Attilát, az embert és a költőt”. Mások, a kései, a kommunista voltán túllépő költő szűkebb-tágabb baráti köre viszont gőgös-hideg nőnek, vaskalapos mozgalmárnak, „proletár Jeanne d’Arc”-nak látta az elvált asszonyt, akivel József Attila 1930-ban kötötte össze az életét. A szemrevaló, a megjelenésére is hiú, szavalóművészi ambíciókkal megáldott-megvert asszony korábban is a munkásmozgalom sodrából választotta barátait (vagy őt választották onnan). Első férje, s lányának apja például – a Hidas Antal íróként ismertté vált, s mára jószerével feledett – Szántó Gyula volt, akivel a Tanácsköztársaság bukása után, 17 évesen szökött át Csehszlovákiába, a baloldali mozgalmak számára akkor viszonylagos menedéket nyújtó Kassára.
„A keménykötésű, biztonságérzést sugalló férfiakat kedvelő” nőt – állítja Valachi az 1980-as években előkerült naplóbejegyzésekre támaszkodva – kezdetben nem szerelem, hanem a közös árvaság és a szolidaritás érzése lökte a szerelmi fellángolásait mindenkor versbe öntő költőhöz. A költeményeket inkább érző, mintsem értő Szántó Judit „gyakorlatilag kettős asszonyszerepet töltött be”: egyszerre volt anya és szerető. S mert a testi összhang hiánya a kapcsolatot egyre diszharmonikusabbá tette, az asszony mindinkább „igényt tartott – így az irodalomtörténészi következtetés – az »anyasággal« járó hatalmi pozícióra is”.
Még az újratemetések országában, magyar honban is ritkán fordult elő az, ami József Attilával megesett: hat évtized alatt négyszer helyezték végső nyugalomra. Először az öngyilkossága után három nappal, 1937. december 6-án Balatonszárszón, ahol szűk családi és baráti körben vettek búcsút a 32 évesen „tűzhelyet, családot, már végképp másoknak” remélő poétától. S noha akkor már évek óta külön éltek, a szertartáson jelen volt – s a háttérből intézkedett és tartotta a lelket a József nővérekben – az egykori élettárs, a magát özvegynek tekintő Szántó Judit is. Aki fél évtizeddel később, 1942 májusában az első, politikai demonstrációnak szánt újratemetéskor semmilyen szerepet nem kapott, csupán a kis koszorúját tehette vadházastársa sírjára.
Az illegalitás és a legalitás mezsgyéjén billegő szociáldemokrata párt radikálisabb szárnya az antifasiszta népfrontosság jegyében 1942 elején rátelepedett a Film Színház Irodalom című képes hetilap kezdeményezésére. Pontosabban fogalmazva kisajátította azt. A József Attila Emlékbizottság – élén a főszervező Marosán Györggyel (aki később a Kádár-korszak hordószónokaként híresült el) – kiügyeskedett a Kerepesi úti temetőben egy díszsírnak titulált helyet, s az exhumáláshoz megszerezte a család hozzájárulását. Az eseményről csupán néhány lap adott hírt, a tudósítások a temetésen részt vevők számát több ezerre becsülték, a költőtárs Radnóti Miklós a naplójában „talán ötszáz” főt említett.
A teljes titoktartás melletti harmadik újratemetésen könnyen elképzelhető, hogy az akkortájt kizárólag proletárköltőként emlegetett József Attila „özvegye” egyedül vett részt. A titulust és a vele járó szinte korlátlan befolyást a költő utókorának alakításában Szántó Judit még az 1950-es évek legelején szerezte meg. Az évtized közepétől a kommunista párt berkein belül szívós harcot indított a „férjéhez” méltó, mondjuk „Adyhoz közeli” sírhelyért és síremlékért. Noha a „méltatlan” helyre 1955-ben a család akaratából a Mamát is elhelyezték, 1959 májusában József Attila más társaságba került. Földi maradványait az előző évben megnyitott Munkásmozgalmi Panteon előkertjének első számú (egyen)díszsírhelyére úgy temették át, hogy arról a nyilvánosságban egy árva szó sem esett. S a konspiráció folytatódott. Amikor 1963 áprilisában meghalt a nekrológokban már „múzsaként” emlegetett Szántó Judit, az újságok arról adtak hírt, hogy az ő hamvasztás előtti búcsúztatása a Farkasréti temetőben az Internacionálé hangjaival zárult. A hamvakat viszont már hírverés nélkül vitték át a Kerepesi útra, s az addig magányosan nyugvó költő sírjára rávésték „élet- és harcostársa” nevét, születési és halálozási évszámát is.
Egyfajta revansra került sor 1994-ben. Akkor is a költő nővére, a 89 esztendős Etelka (Makai Ödönné) és az ő egyik fia, az akkor Angliában élő Makai Ádám – egy műgyűjtő anyagi segítségével – a Mama mellé, „a családi sírba” temettette vissza a szerelem és a „szépség koldusának” sokat hányódott csontjait.
A helyzet körülbelül másfél év múltán megfordult. Judit érzelmei szerelemmé forrósodtak, talán nem függetlenül attól, amit József Attila a rongyoskodást is felemlítő töredékében papírra vetett: „szövetség ez s nem szerelem / lakásunk műhely s jégverem”. E felismerés azonban korántsem bizonyult elbocsátó szép üzenetnek. A két, intellektuálisan sem összeillő ember – a külső szemlélődők folyamatos értetlenkedése ellenére – még jó darabig együtt maradt, egymást marva, alázva. A gyilkos ironizálásra hajlamos író, Fejtő Ferenc, talán indulatainak engedve, többször is azzal piszkálta – Szántó Judit füle hallatára – a „fölpiruló vérre” vágyakozó költőt, hogy miért is nem ír szerelmes verset. „Judithoz nem tudok” – mondta volna erre József Attila. Aztán 1933 nyarán Lillafüreden fél nap alatt beleszeretett egy asszonyba, s a plátói ihletében megírta a magyar szerelmi líra egyik gyöngyszemét, az Ódát. Amelynek olvastán Szántó Judit öngyilkosságot kísérelt meg. Megmenekülését követően József Attila azzal a kegyes hazugsággal próbálta kiengesztelni párját, hogy a Mellékdalt (benne az „Ahol én fekszem, az az ágyad” sorral) viszont már neki írta.
A szinte naponta pokoljáró pár szakítására az 1930-as évek közepén került sor. A magát megkeményítő asszony úgy küldte el a döntésén „hüledező” párját, hogy a távolból, s a költő nővérein keresztül nyomon követte minden lépését. József Attila öngyilkosságáról is a legelsők között értesítették őt. Ekkor nemcsak lóhalálában vonatozott le Balatonszárszóra, hanem kezébe vette az első temetés (lásd Sírról sírra című írásunkat), majd a hagyatéki ügyek intézését is.
Mocorgott benne a tehetség
A vadházasság miatt azonban Szántó Juditnak 1945-ig jószerével semmilyen beleszólása nem maradt a költő utóéletének alakításába, pedig erre az 1938 elején megkezdett öngyötrő naplójának bejegyzései szerint igényt tartott, hisz nála jobban, úgymond, senki sem ismerte Attilát. Magánéletileg ez alighanem stimmelt is, költészetileg, irodalomtörténetileg annál kevésbé. Mégis 1948-ban, amikor az egyeduralmat megszerző kommunista párt proletárköltővé degradálta József Attilát, az egykori harcostárs kapott elvtársi megbízást a József Attila Múzeum megszervezésére, a szétszóródott kéziratok, könyvek, relikviák begyűjtésére, feldolgozására, az életmű „helyes” értelmezésére.
A szakértelmet követelő feladat részben meghaladta a képességeit, részben pedig felerősítette legrosszabb tulajdonságait – állította 1994-ben a költő első nagymonográfusa, Szabolcsi Miklós. Szerinte az egyébként is „durván kíméletlen” Judit működésének ez volt a legsötétebb időszaka. A „nemzet özvegye” 1963-ig, a haláláig cenzorkodott, s „az állam által megvásárolt anyagokat mintegy sajátjának tekintette”, nemritkán még el is ajándékozta. Az életében közreadott emlékezéseiben feltűnő módon igazodott a politikai széljáráshoz, fittyet hányva a józsefattilai figyelmeztetésre: „Az igazat mondd, / ne csak a valódit.” Noha ehhez hasonlatos torzítások felfedezhetők a már említett naplójában és – főleg – az 1948-ban gépbe diktált visszaemlékezésben, memoárjai a szakirodalom számára megkerülhetetlenek.
A teljesnek tetsző Szántó Judit-portrét figyelemre méltó előzményadalékokkal árnyalta nemrégiben Földes Györgyi. A magyar avantgárd kevésszámú nőíróját lajstromozó tanulmánykötetében az irodalomtörténész szintén külön fejezetet szentelt Szántó Juditnak, aki munkásmozgalmi életútjának korai, kassai szakaszában – akkori férjével, Hidassal együtt – több formában kapcsolódott az új művészeti irányzathoz.
Az irodalomtörténet epizódszereplőjét, a jószerével egész életében identitását kereső nőt 1903-ban – anyja vezetéknevén – Ludmann Júlia Juditként anyakönyvezték Budapesten. Mivel apja végül magáénak ismerte el, a kislány Czvechóként kezdte az elemit, aztán kozmetikustanoncnak állt, s alig múlt 16 éves, amikor összemelegedett a húszesztendős Szántó Gyulával, akinek nevét kassai házasságkötésük után vette fel. Viszont közösen választottak szerzői álnevet, s 1922 márciusában Csonth Juditként jegyezte a minőségre rendkívül kényes szerkesztő, Kassák Lajos nevezetes – Ma című – folyóiratában a Jaj emberek kezdetű, csupa nagybetűvel írt versét, amelyből kétségkívül kiérezhető a korra oly jellemző „egzisztenciális szorongás”.
A vers- és avantgárdkitérőnek azonban nincs publikált folytatása. Helyette az önmagát kereső, „alkotni vágyó, kreatív személyiség” a benne is kétségkívül mocorgó tehetséget – Pál Judit néven – előadóművészként próbálta kibontakoztatni. Aktív szereplője, olykor még szólistája is volt az 1920-as évek derekán a magyar aktivista színjátszás kultikus alakjához, Palasovszky Ödönhöz kötődő Új Föld-esteknek és más amatőr csoportoknak. Fellépésein előszeretettel szavalta (aktuális) párja műveit. Az örök epizodista színésznői karrierjének végét, a történteket meglehetősen leegyszerűsítve ezzel indokolta memoárjában: „Amikor szavaltam és egyszer valaki Attilának azt találta mondani, hogy szebben szavalok, mint ő, Attila arra kért, hogy ne szavaljak többet. Megtettem.”