Először a 2020-as hegyi-karabahi konf­liktus során, az azeri fegyveres erők meglepően sikeres dróncsapásai miatt merült fel a kérdés, van-e értelme harckocsikat rendszerben tartani, ha egyszer egy háború a levegőből is megnyerhető, ráadásul az élőerő kockáztatása nélkül. Majd Oroszország lerohanta Ukrajnát, és a közösségi médiát ellepték a füstölgő, rommá lőtt harckocsikról, leszakadt lövegtornyokról készített fotók, és egyes források arról számolnak be, hogy az orosz csapatok páncéloserői brutális veszteségeket szenvedtek el az invázió kezdeti szakaszában, miközben más források ennek épp az ellenkezőjéről tudósítottak. Ezek hatására sokan máris ítéletet hirdettek a harckocsi felett, mondván, hogy drága és elavult, nincs helye a jövő hadseregeiben.

De vajon tényleg eljött az ideje annak, hogy több mint száz év után a roncstelepre kerüljenek a lánctalpas monstrumok, vagy immár sokadszor bizonyítják be, hogy félelmetes tűzerejükre továbbra is szükség lesz a csatatereken, és feladatkörük inkább bővülni fog? Erre a kérdésre részben a múltban, részben a jövőben találjuk meg a választ.

Az alkalmazás módja

A harckocsi az első világháború lövész­árok-háborúiban mutatkozott be 1916-ban, a britek Mark 1-ese gyorsan igazolta létjogosultságát, mivel lomhasága és kiforratlansága dacára hadműveleti sikereket értek el vele. A fegyvernem gyors fejlődésnek indult, a két világháború között pedig pezsgő vita kezdődött a katonai teoretikusok között arról, hogyan lenne érdemes az újdonsült harci eszközt felhasználni a következő háborúban. A döntéshozók nagy része az állóháború tapasztalataiból merítve úgy látta, a harckocsiknak a gyalogság műveleteit kell támogatniuk, míg néhány reformer, jellemzően fiatal tiszt felismerte, hogy az egyre mozgékonyabb és nagyobb tűzerejű harcjárműveket vétek volna kizárólag a gyalogság mellé rendelni, amikor önálló támadó műveletek végrehajtására is alkalmasak lennének.

Ilyen volt Franciaországban Charles de Gaulle, aki a harmincas években hasztalan ostromolta a katonai felső vezetést, hogy a páncélosokból hozzanak létre magasabb egységeket, és inkább a gyalogságot gépesítsék, hogy bírja a harckocsik iramát. Az ötletet elvetették, és inkább bezárkóztak a Maginot-vonal mögé. A Szovjetunióban Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij marsall 1930 januárjában megtervezte a fegyveres erők reformját. Többek között azt javasolta, hogy a lovasság létszámát csökkentsék a harckocsik és a repülőgépek javára. Próbálkozásai elvéreztek az olyan idősebb tisztek, mint a befolyásos Vorosilov vagy Bugyonnij ellenállásán, végül koncepciós perbe fogták és kivégezték. Németországban is nagy volt a berzenkedés az idősebb katonai vezetők részéről, amikor Heinz Guderian, a páncélos hadviselés megújítója, a villámháborús taktika fő teoretikusa megírta Achtung! Panzer című könyvét, amelyben a harckocsik önálló alkalmazása mellett tört lándzsát. Guderiannak végül megadatott, hogy a Franciaország elleni támadás során gyakorlatban is tesztelhesse elképzeléseit. Az eredmény ismert: a német páncélosékek villámgyorsan törtek előre, és hat hét alatt térdre kényszerítették a franciákat.

Elavult technika

A történelmi kitekintésre azért volt szükség, hogy lássuk, mennyit számít, ha a harckocsikat helyes doktrína szerint alkalmazzák. Ugyanis az orosz és ukrán harckocsik nagyarányú veszteségei mögött is a helytelen felhasználás húzódik meg. A legnagyobb példányszámban bevetett T–72-esek minden modernizáció dacára egy letűnt koncepció termékei, amelyeket huszadik századi, tömeghadseregekkel vívott háborúk megvívására optimalizáltak a hatvanas–hetvenes években. A XXI. századi intenzív hadviselés viszonyai között a korszerű fegyverek tüzének azonban nem tudnak ellenállni.

Örök kérdés, hogy éppen melyik fejlesztés dominál: a páncélvédettség vagy a páncéltörő? Amikor az első harckocsi feltűnt a somme-i csatában, nem talált kihívóra, de a világháború végére már megjelentek az első páncéltörő fegyverek. Erre válaszul folyamatosan vastagodott a tankok frontpáncélja. Viszonválaszul megszületett a kumulatív lőszer, nem sokra rá az ezt kivédő reaktív páncélzat, hogy aztán jöjjenek a dupla kumulatív rakéták, majd a robbanó reaktív páncél és így tovább.

Az ukrán háború tapasztalatai azt mutatják, hogy jelenleg a páncéltörők vannak előnyben. Egy T–72A a hagyományos páncéltörő rakétákkal szemben is védtelen, de még egy modernnek számító T–90-es is csak szemből tudja kivédeni a Javelin és NLOW páncéltörők támadását, márpedig, ahogy arról korábban már írtunk az Ukrajnának szállított nyugati fegyverek kapcsán, a Javelin, az egyik legmodernebb páncéltörő rendszer a magasból, függőlegesen csap le a célba vett harcjárműre, ezért a támadást az orosz páncélosokat védő Arena elnevezésű aktív védelmi rendszer sem tudja elhárítani, robbanófeje pedig megsemmisíti a reaktív páncélzatot is. Ráadásul az orosz hadvezetés úgy küldte be Ukrajnába a végeláthatatlan páncélososzlopokat, hogy a légierő nem tudta kiharcolni a teljes légi fölényt, és a háború kezdeti szakaszában a tüzérséget is csak korlátozottan alkalmazták, hogy kerüljék a civil áldozatokat. Így viszont gyakorlatilag tálcán kínálták fel harcjárműveiket egy olyan ellenfélnek, amelyik a nyugati fegyverszállítmányoknak köszönhetően páncélelhárítás terén ma az egyik legerősebb a világon.

Szükség van rá

Mindezek alapján nem jelenthető ki, hogy a fegyvernem elavult volna. A kérdés időről időre felmerül, és már akkor is napirenden volt, amikor még a szovjet hadsereg harcolt Afganisztánban, és a mudzsáhedek lőtték ki a járműveket páncéltörő rakétákkal. Azóta több mint negyven év telt el, a harckocsik mégis maradtak. Nem véletlenül: ilyen komplex, támadó és védő szerepben egyaránt hatékony harceszköz nincs még egy, a mai napig ez a szárazföldi erők leghatásosabb ütőkártyája. Ezért a fejlesztők minden követ megmozgatnak, hogy a jövőben is ellássák megfelelő védelemmel.

Jó példáért nem is kell messzire menni, a Magyar Honvédség a világon elsőként vásárolta meg a Rheinmetall Strike­Shield nevű úgynevezett ADS, azaz Active Defence System technológiájú új generációs hard-kill APS (Active Protection System) rendszerét. Ez ugyan 140 millió euróba került, viszont mai ismereteink szerint gyakorlatilag elpusztíthatatlanná teszi az általa védett járművet, esetünkben a leendő Lynx harcjárművein­ket, ugyanis véd a drónokkal, páncéltörő rakétákkal, különböző ballisztikus lövedékekkel szemben. A hibrid rendszer ötvözi a hagyományos passzív páncélzat nyújtotta védelem előnyeit az aktív védelmi rendszerek hatékonyságával. Persze minden védelmi rendszer feltörhető, de a fejlesztések mellett éppen most, az ukrajnai háború tapasztalatait leszűrve születnek meg azok a harceljárások, amelyekkel ötvözve, megfelelően képzett személyzettel a tank újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a harcmezőn.