Dobszay-Meskó Ilona – zeneszerző, karmester

Fotó: Reviczky Zsolt

Matalin Dóra

„A zenei adottságaimat az édesapámtól örököltem, vele is jártam koncertekre, mindkét szülőmnek köszönhetően rengeteg időt töltöttem a színházban” – meséli a debreceni Csokonai Színház közelében töltött gyerekkoráról a 41 éves zeneszerző, karmester. Édesanyja a díszlet- és jelmezraktár vezetője volt, édesapja zongoraművész, aki a színházban korrepetitorként dolgozott. „Naponta jöttek az énekesek, hangszeresek gyakorolni hozzánk, repertoárokat tanultam meg akaratlanul.”

A Bartók Konzervatórium elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem három szakára vették föl. „Sok mindenben teljesítettem jól, de nem voltam csodagyerek, az a típus, aki négyévesen lehegedüli a csillagokat az égről. Jó képességű kisgyereknek számítottam, de sokáig nem lehetett tudni, hogy miben leszek kiemelkedő.” Végül először zeneszerzés, majd karmesterképző tanszakon végzett. „Hamar felismertem, hogy abba érdemes munkát tenni, ami a legjobban megy. Nekem ez 18 évesen a zeneszerzés volt.” 2003-ban létrehozta a Ventoscala Szimfonikus Zenekart a Zeneakadémia fiatal növendékeiből, végzett zenészeiből. A jelenleg Ventoscala Sinfonietta néven működő együttesnek ma is karmestere és vezetője. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, az intézmény szimfonikus zenekarának vezetője, karmestere. Zeneszerzést és vezénylést tanít a Zeneakadémiára készülő diákoknak.

A kevés magyar karmesternő egyike, 2009-ben egyedüli magyarként jutott be a világ egyik legnagyobb karmesterversenye, a besanconi döntőjébe. Műveit rendszeresen játsszák, Ázsiában és az Egyesült Államokban is volt bemutatója. Férje, Dobszay Péter szintén karmester, két gyermekük van, Lackó és Anna.

¬ Meseszerű történet, ahogy karmester lett. Valóban felállt egy kurzuson a zongora mellől, hogy szeretné kipróbálni a vezénylést?

Évekig zongoráztam Jurij Szimonov orosz karmester kurzusain. Az ember húszévesen még nem feltétlenül érzi pontosan, kitől mit lehet, mit illik kérni, így az egyik órán megkérdeztem, hogy vezényelhetek-e, pedig nem is voltam aktív résztvevő a kurzuson. Szimonov azt mondta: „Tessék parancsolni, Csajkovszkij ötödik szimfóniája holnap reggel.” Bedobott a mély vízbe, ment a dolog, én pedig annyira jól érzem magam ebben a szerepben, hogy ezzel el is dőlt a sorsom. Szimonov éveken át tanított, mert itthon még három évig nem indult karmester szak.

¬ Ahová fel sem vették volna, ha korábban jelentkezik, hiszen öntől tudjuk, hogy nőket évtizedekig nem vettek fel karmesterképzőbe.

A legrosszabb az egészben, hogy nem emlékszem, bárki nyilvánosan kimondta volna ezt előttem. Ez azért baj, mert sokan a mai napig úgy tudják, hogy ez nem női pálya. Ha köztudottá válik, hogy bár régen szándékosan nem vettek fel nőket, de már új világ van, és nyitva az ajtó, akkor biztos többen jelentkeznek majd.

¬ Zeneszerzőként vagy karmesterként tapasztalta hátrányát annak, hogy nő?

Magamat vezetném félre azzal, ha azt mondanám, hogy nőként mennyivel nehezebb volt, vagy mi lett volna, ha… Nem foglalkozom ezzel, nem látom értelmét. Az viszont fontos, hogy a tanítványaimnak kommunikáljam, ha valaki mondjuk ügyesen játszik partitúrából, jól bánik az emberekkel, akkor nyugodtan forduljon meg a fejében, hogy karmester legyen, függetlenül a nemétől.

¬ Azt mondta a vezénylésről, hogy néha még a legtehetségesebb embernél sem jön természetesen a mozdulat. Mi tesz valakit jó karmesterré?

Sok összetevője van, a karmester pedagógus, művész, vezető, pszichológus és az, ami éppen kell. Ha egy tehetséges muzsikus jól bánik az emberekkel, még nem biztos, hogy jól fog vezényelni. Ha ügyetlen, az hátráltathatja a zenekari munkát. Mert akkor le kell állni, és elmagyarázni a zenekarnak, hogyan játssza azt a bizonyos frázist, ahelyett hogy a mozdulatban benne lenne az instrukció. Így értettem, hogy a fizikai ügyesség is számít, a mozdulat kidolgozottsága. Szokták azzal csúfolni a karmestereket, hogy gimnasztika, amit csinálnak, de ily módon minden hangszeres játék az, fizikai felkészültség is kell hozzá.

¬ Zeneszerzőként az utóbbi években a békéről szóló Missa „Da Pacem” című művén dolgozott. Amikor elkezdte írni, még nem sejthette, mennyire aktuális lesz.

Erősen rá vagyok kapcsolódva a világ eseményeire, nem mondanám, hogy a saját kis buborékomban élek. 2019-ben nyertem el a mise megírására a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját. Akkor is érzékeltem a békétlenséget, az ember érzéketlenségét a környezete iránt, a klímakatasztrófa közeledtét. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy én mit tettem a környezetért, és ilyenkor az ember elszégyelli magát. Arról is sokat gondolkoztam, hogyan bánunk egymással mi, emberek. Önzően cselekszünk, kizárva Istent, a természetet, a másik embert, ez a béke hiánya.

¬ A járvány miatti lezárások alatt kezdte írni a misét. Hogy tudott dolgozni két kisgyerekkel összezárva a lakásban?

Új módszert alakítottam ki: elteszem a zenei gondolatot későbbre, azzal alszom el, reménykedve abban, hogy reggelre meglesz a megoldás. Nappal nincs időm órákig merengeni fölötte, amikor végre le tudok ülni írni, akkor viszont gyorsabban dolgozom. Gyakorlatilag álmomban komponálok.

¬ Azt mondta, szomorú, hogy az oktatásban kevés figyelmet kap az ének-zene.

Ma az oktatás úgy néz ki, hogy ami pontot jelent a továbbtanulásnál, az felértékelődik, arra a család sem sajnál időt, pénzt. Ami kvázi nem hasznos, az értéktelen is. Pedig ha újra felfedeznék, hogy a mozgás és a zene milyen tökéletes lénnyé faragja az embert, akkor több energiát tennének bele. Rossz a marketingje a klasszikus zenének, pedig a kórusban éneklés, a közös zenélés nemcsak lendületbe hoz, hanem az agyat is fejleszti. Régen egy értelmiségi családban alap volt, hogy mindenki zenél, nem azért, hogy híres művész legyen, hanem hogy jól érezze magát, hogy később legyen mihez nyúlnia, ha szomorú. Ez kardinális kérdés. Mihez nyúlunk, ha nehéz az élet?

¬ Elegen akarnak klasszikus zenészek, karmesterek, zeneszerzők lenni? Nem csökkent a fiatalok érdeklődése?

Akik erre a pályára akarnak menni, nagyjából ugyanannyian vannak, mint húsz vagy negyven éve. Minden tavasszal körbekérdezem a végzős konzisokat, hol fognak továbbtanulni. Ebben óriási fordulatot látok, a külföldön továbbtanulók száma minden eddiginél jelentősebb. A diákjaink nagyobb része be sem adja a jelentkezést itthon. De remélem, sokan hazatérnek diploma után.

¬ A szintén karmester férjével megbeszélik, kritizálják egymás munkáját?

A családunkban nem tabu a szakma, mindent kitárgyalunk otthon, mondhatjuk úgy is, hogy egymás szupervizoraiként működünk. De nem szoktunk keményen fogalmazni, mert nem azért ülünk le a zenéről beszélgetni, hogy megbántsuk egymást, hanem hogy épüljünk belőle.