„Az egyetemi ifjúság ma a szokottnál fényesebb módon ülte meg az 1848-iki márczius idusának évfordulóját. Már reggeli nyolcz órakor zászlódíszben tarkállottak a tudományegyetemi épület komor színű, ódon falai. Az egyetem téren és a szomszédos utczákon lobogó nemzeti színű zászlók és drapériák is arra emlékeztetnek, hogy ama nagyfontosságú nap óta negyven jelentőségteljes év zajlott le” – kezdte tudósítását a Nemzet című folyóirat 1888 tavaszán. A napilap nem véletlenül tette címlapjára a szokatlan eseményt: március 15. egészen az 1867-es kiegyezésig hivatalosan tiltott ünnepnapnak minősült.

– Amikor ugyanezen a napon még 1860-ban Pesten kívántak megemlékezni az egyetemisták, karhatalom kergette szét a tömeget. Hatan sebesültek meg, köztük Forinyák Géza, aki hamarosan belehalt sérülésébe. Utolsó útjára tízezrek kísérték el a joghallgatót, akinek halála a szabadság és az ifjúság ünnepével fonódott egybe – idézi fel a Demokratának Babucs Zoltán hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának munkatársa. Habár a dualizmus éveiben (1867–1918) a bécsi udvar már megtűrte a március 15-i megemlékezéseket, a politikusok ezután sem karolhatták fel hivatalosan az ünnepnapot. Ferenc Józsefben ugyanis kellemetlen emlékeket idézett fel a szabadságharc, amelyet kizárólag az Orosz Birodalom segítségével tudott leverni, ezzel jelentősen csökkent a tekintélye a nemzetközi politikában.

A szabadságharcosok rehabilitálása

Mindezek ellenére – köszönhetően Alexander Bach osztrák belügyminiszter menesztésének és a magyar ország­gyűlés visszaállítását kilátásba helyező októberi diplomának – az 1860-as években viszonylagos enyhülés következett Magyarországon, így alakulhatott meg az egykori honvédtisztek összefogásából a Pesti Honvédsegélyező Egylet. Célja között szerepelt a kéregető álhonvédek kiszűrése, valamint a nehéz körülmények között élő bajtársak támogatása.

Ekkoriban történt – és minden bizonnyal nagy feltűnést keltett a rendőröknél is –, hogy Kecskeméten egy honvédtiszt koporsóját temetésekor 75 egyenruhás bajtársa állta körül. A kiegyezést követően sorra emelkedtek a negyvennyolcas emlékművek, ám mivel a forradalom továbbra is kényes témának számított, társas lakomáknak álcázva emlékeztek meg a szabadságharcról. Az ilyen alkalmakon megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek a hajdanvolt honvédsereg tisztjei és közlegényei. – Idővel az elhunyt negyven­nyolcasok sírhelyei is a Habsburgoktól függetlenséget követelők zarándokhelyeivé váltak, miközben az öreg rokkant katonák, akiknek száma egyre fogyatkozott, a magyar vitézség élő legendáivá nemesültek – teszi hozzá a szakértő.

Az idősebb gróf Andrássy Gyula vezette kabinet a honvédség újbóli felállítását szorgalmazó tárgyalásokba bevonta a nemrég megalakult honvédegyletek kiegyezéspárti szárnyát is, ám az egykori honvédek anyagi támogatását nem vállalta fel.

– Segélyezésük adományok révén történt, és Deák Ferenc javaslatára Ferenc József e célra a magyar nemzet százezer forintos (mai árfolyamon számítva körülbelül 363 millió forint) koronázási ajándékát is felajánlotta – mondja Babucs Zoltán.

1867 nyarán megalakult a civil Honvédegyletek Országos Egyesületének Központi Választmánya, amelynek első elnökévé az emigrációból hazatérő Perczel Mórt választották.

A „honmentő” ellene volt az egyre terebélyesedő Kossuth-kultusznak, és kijelentette: „Ha áruló volt Görgey, akkor Kossuthnak a történész nem adhat más nevet, mint hogy
a leggyengébb és legnyomorultabb kormányzó volt a világon, vagy hogy maga is áruló volt.”

Rövid elnöksége alatt mintegy 88 megyei, kerületi és városi honvédegylet alakult, amelynek taglétszáma közel 50 ezer fő volt. Lapot adtak ki Honvéd néven, névjegyzék készült a honvédtisztekről, támogatásukra pedig létrejött az Országos Honvédsegélyező Alap. Sokat segített az öreg rokkant katonáknak az 1872-ben átadott pesti Honvédmenház, amelynek lakói közül az utolsó honvédtiszt 1927-ben, az utolsó negyvennyolcas honvéd pedig egy évvel később hunyt el.

A honvédegyletek anyagi támogatásának feltétele a kormányzattal történő együttműködés volt, amely 1883-ban valósult meg, ezek után pedig államosították a szervezeteket.

Honvédsorsok

Ferenc József tehát a kiegyezést követően nem üldözte el az egykori honvédeket, mint tette Kádár János az 1956-os szabadságharcosokkal.

– Sőt, a kegyetlenségeiről hírhedt és az 1849 utáni megtorlásokért felelős báró Julius von Haynau táborszernagy volt az első, aki a szabadságharc utolsó évi hadjáratának „sikerdíjából” alapítványt hozott létre, amellyel fele-fele arányban támogatta a császári hadirokkantakat és a megsebesült magyar honvédeket – mondja Babucs.

Figyelemre méltó azoknak az életútja is, akik részt vettek a szabadságharcban. A fent említett Andrássy gróf Kossuth címzetes huszárezredeseként képviselte a magyar ügyet Konstantinápolyban, majd a megtorlás során távollétében kötél általi halálra ítélték. A „szép akasztott”, ahogy Párizsban nevezték, 1857-ben amnesztiá­val hazatér, s a magyar delegáció vezetőjeként a nevéhez fűződik a kiegyezés sikere. Kora egyik legsikeresebb politikusává válik, aki a modern magyar polgári rendszer alapjait rakja le.

– A nagy szoknyavadász, a simulékony modorú Klapka György 29 évesen avan­zsált tábornokká. Ő tette Kossuth mellett a legtöbbet a magyar ügyért. 1866-ban – utolsó kétségbeesett próbálkozásként – légióval tört be Trencsénbe, ám az expedíció kudarcot vallott. Tizenhét esztendő telt el 1849 óta, és a nemzet ekkor már a megegyezés lehetőségét kereste, így fegyveres jelenlétükkel a császári önkény ellen demonstráltak – fejti ki a hadtörténész, azt is megjegyezve: a szabadságharc után emigrációba kényszerült Klapkát is kínozta a honvágy, ezért a kiegyezés után számos tiszttársával együtt maga is élt az amnesztiával, és a hazatérést választotta.

Persze akadtak tragikus sorsok is. Az 1849-es kápolnai csata hősének, báró Mednyánszky Cézár katolikus tábori papnak az idősebbik bátyját az elsők között végeztette ki Haynau. – Balsorsa beteljesedett, hiszen számos bajtársához hasonlóan a közöny és a kétségbeesés mocsarából az önpusztításban látta a kiutat, és alig 33 évesen eldobta életét – részletezi a szakértő.

Első kísérlet

A XIX. század végére a szabadságharc szimbolikus dátuma politikai színezetet is kapott, ugyanis március 15-ről hagyományosan a kiegyezésellenesek emlékeztek meg, összekapcsolva a napot Kossuth nevével. M. Lovas Krisztina történész Ki mire emlékezett március 15-én a dualizmus korában? című tanulmányában kiemeli, hogy az első nyilvános ünnepségre a huszonötödik évfordulón, 1873-ban került sor Kolozsvárott, Gyulán, Cegléden vagy Budapesten, ahol pesti egyetemisták voltak a szervezők. Az első jelentős politikai konfliktus 1889-ben robbant ki, amikor egyetemi hallgatók egy csoportja az általános hadkötelezettséget előíró és a fiatalok kárára a katonai szolgálaton szigorító véderőtörvény-javaslat ellen tiltakozott. Az Egyetem téri ünnepségen egy bizonyos Weiszfeld (ismertebb nevén Vázsonyi) Vilmos joghallgató, aki minden évben felszólalt a megemlékezéseken, kemény hangú beszédet mondott, felkorbácsolva a tömeget és követelve Magyarország függetlenségét a Habsburgoktól. Követeléseit a 12 pont formaiságát követve fogalmazta meg, kokárdát kitűzve pedig a 48-as események szimbolikáját élesztette fel. A tiltakozás hamar politikai felhangot kapott, miután a Habsburgokhoz lojális Tisza Kálmán vezette kormány (1875–90) ellenzéke nyíltan támogatni kezdte. Ennek hatására a regnáló miniszterelnök hozzájárult a márciusi ifjak egyikeként számon tartott Irányi Dániel azon javaslatához, hogy az Országgyűlés március 15-én az ünnepre való tekintettel – első alkalommal a dua­lizmus korszakában – ne tartson ülést. A megemlékezés az 1890-es évektől kezdve az addiginál is durvább politikai harcok terepévé vált, az aktuális ellenzéki képviselők szinte minden egyes alkalommal a kormány ellen hangolták az ünnepségen részt vevő fiatalokat, elsősorban a fővárosban. Március 15. ügye akkor került újra elő, amikor Kossuth Lajos fia, Ferenc az ötvenedik évfordulón indítványozta, hogy a jeles nap hivatalos nemzeti ünnep legyen. Habár a javaslat nem ért célba, kompromisszumos megoldásként az áprilisi törvények szentesítésének napja lett ünnepnap. Ám innentől már nemcsak megtűrt nap lett március idusa, hanem immár törvényileg engedélyezett is. A nemzeti ünneppé nyilvánításra 1927-ig, egészen a Horthy-korszak hetedik évéig kellett várni, amikor a rendszer fő eszmei hangadói, Szekfű Gyula és Klebelsberg Kunó felkarolták a szabadságharc emlékezetét. Rájöttek arra ugyanis, hogy a közgondolkodásban a március 15-höz kötődő szabadságremény és Nagy-Magyarország helyreállításának vágya között jelentős párhuzam van.