Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Székelyföldről, Csíkszentmártonból származik. Az a tapasztalom, hogy az idevalósiak vagy nem tudnak elszakadni a Csíki-medencétől, vagy annyira visszavágynak, hogy pár év után hazamennek. Önnel nem ez történt – maradt. Nem vonzza vissza a táj?
Összetett kérdés ez bennem. Majdhogynem tiszta szerelemmel vagyok a székelyföldi emberek és a táj iránt. Soha, de soha nem volt bennem olyan gondolat, hogy elégedetlen lettem volna azzal, hogy oda születtem. Sőt, mindenféle szempontból szentnek, szépnek, jónak és izgalmasnak találom az ottani életet. Ami velem történt, sajátságos helyzet, és ezzel nem felmenteni szeretném magamat. Úgy érzem, hogy noha ez az út elhozott ide, valahol belül folyamatosan vissza akarok kapcsolni. Nem szeretném ezt a kapcsolatot megszüntetni, a csápjaimmal továbbra is bele akarok kapaszkodni a csíki tájba és az ottani emberekbe – a szeretteimbe, a rokonaimba. Ha őszinte akarok lenni, nekem semmit nem kellett tennem ezért az útért. Annyira egyértelműen ez volt az enyém, egyszerűen minden egymás után következett. Egy hirtelen délutáni beszélgetés után azt mondtam a férjemnek (Bocskor-Salló Lóránt – a szerk.), hogy menjünk Pestre… és itt kötöttünk ki másnap reggel. Minden játékosan és spontán történt. Azzal, hogy eljöttem, tulajdonképpen az addigi életet törtem meg. De úgy éreztem, lépnem kell, mert semmiképpen nem akarok beletartozni egy színésznői prototípusba, szükségem van az ismeretlenre, a tapasztalásra.

A marosvásárhelyi színművészetire járt, de nem fejezte be. Ha jól tudom, két év lett volna hátra. Ezek szerint emiatt volt?
Egyrészt az volt az oka, hogy a művészettel, színházzal, alkotással kapcsolatos elképzeléseim nem kapcsolódnak az ottani közösséghez, oktatáshoz vagy színházi hagyományokhoz. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy ami én vagyok, és ami bennem van, nem tud kiteljesedni. Amiatt, hogy nem tudtam jól kapcsolódni ahhoz a közeghez, folyton kevésnek éreztem magam, és frusztrálódtam, hogy valami nem jó így. Aztán jött a szerelem Lórival, aki vezető színész volt Vásárhelyen, s az egyetemen is tanított. Ő már korábban fellázadt, és otthagyta az egészet azért, hogy „földközelben” lehessen – az öregek, a falusiak, az „egyszerűbb emberek” közelében. Akkor úgy éreztem, nekem is ez lesz az utam.

Ez, hogy „földközelben lenni” azt jelenti, hogy az ottani színészközeg már inkább az elitnek alkot? Elszakadt a gyökereitől, a föld- és emberközeli valóságtól?
Érdekes meglátás. Így – hogy elit – nem mondtam ki soha magamnak. De jogos és teljesen rendben van. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg magunknak, hogy bizonyos korlátokon és lehetőségeken túl nem érdemes a kultúrával foglalkozni, ennél sokkal fontosabb a megismerés és az együttélés. Ebbe próbáltuk beledobni magunkat. Úgy éreztük, rengeteg olyan energia van bennünk, amit nem tudunk kamatoztatni. Ezután következett az említett út, hogy kijöttünk Budapestre. Aztán egyszerűen itt ragadtunk egy pesti éjszaka után. Ez pedig továbbgördült addig, hogy én egyszer csak a színpadon találtam magamat mint énekes. Vannak ilyen érdekes kerülő útjai az életnek.

Azonkívül, hogy mindig is érezte, a színpadon a helye, még egy dolog foglalkoztatta: hogy börtönpszichológus legyen, és halálra ítélt emberekkel foglalkozzon. Valljuk be, ez nem szokványos vágy.
Érzékeny kisgyermek voltam, és ez a vágy tulajdonképpen már akkor megfogalmazódott bennem. Sokat foglalkoztam a halál jelenlétével az életünkben, ez a mai napig fontos téma számomra. Úgy éreztem, hogy ez az a dolog, ami a legradikálisabb az életünkben, s mégsem tudunk róla szinte semmit. Pedig aktívan köztünk van, a hétköznapjaink része. Ekkor elkezdtem kijárni a temetőbe fényképeket készíteni. Később pedig elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon mit csinál valaki egy olyan helyzettel, amikor szembesítik azzal, hogy meg fogják ölni – hogyan kezd el ezzel foglalkozni.

Az emberek nagy része tulajdonképpen az egész életét tudattalan halálfélelemben éli le. Azzal, hogy többet foglalkozott az elmúlás gondolatával, közelebb került önhöz a halál tudata, vagy még távolabbivá vált?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy szomorú esemény, ami nemrég történt velem és a családommal. Nagyon friss még, bő egy hónapja veszítettem el az édesapámat.

Sajnálom. Isten nyugosztalja…
Köszönöm szépen. Gyermekkoromban, a csernobili katasztrófa után lett egy betegségem, ami veszélyes volt, és az orvosok szinte semmit nem tudtak róla. Mindenki meg volt riadva a környezetemben. Én meg, mint a szivacs, magamba szívtam mások riadalmát, és elkezdtem belül a magam módján megbirkózni ezzel a fojtogató helyzettel. Édesapámat azért hoztam most szóba, mert rendkívül érdekes férfi volt: mérnök­ember erős paraszti háttérrel. A barátaim mindig azt mondták, hogy igazi „székely Buddha”. Egy nagyon erősen, drámaian gondolkozó, költészetközeli férfit képzeljen el, aki mégis nyers és vicces. Amikor valami fontosat akart mondani, vagy amikor haragudott rám, mindig Bíbornak szólított. Emlékszem is egy ilyen alkalomra. Odahívott magához, és azt mondta: „Bíbor, ezekkel nem kell foglalkozni! Minél többet tudsz, annál nehezebb lesz.” Ma reggel, ahogy készültem az interjúra, eszembe jutott ez a jelenet. Hogy a kérdésére visszakanyarodjak: megdolgozott a halála, mert úgy éreztem, hogy a kisgyermekem mellett nem tudom igazán megélni a gyászt, nem engedhetem bele magam teljesen. A gond az, hogy az ember ilyenkor védőhálót próbál kihúzni, ezzel pedig megkérgesíti a lelkét. Nehéz, pedig a hitemből fakadóan már gyermekkoromban is tudtam, hogy aki meghal, az itt marad minden fűszálban, esőcseppben, a minket körülvevő levegőben. Tehát hogy csak felszívódni tud ilyen szempontból. A lélek nem tud eltűnni, hogyha egyszer szeretett vagy szeretve volt.

Mindig jól tudott bánni azokkal a helyzetekkel, amelyek kimozdították a komfortzónájából. Hogy csinálja?
Valahogy mindig nyugodt tudok maradni. Anyai ágról erős képességet örököltem a higgadtságra. Talán ez a titka.

Mondta, hogy a férjével Vásárhelyen ismerkedett meg. Ő is Bocskor, akárcsak ön.
Igen. (Nevet) Erről van is egy történetem. Amikor készültem a színművészetire, a családban felmerült az ötlet, hogy keressük meg Lórántot, hiszen ott tanít, ráadásul még Bocskor is a vezetékneve, akárcsak nekem, felkészülhetnék vele a felvételire.  Én persze ellenkeztem, mondván, ne már, ki akar tizennyolc évesen a névrokona által bekerülni az egyetemre. Később, amikor már oda jártam, egyszer beszélgettünk Lórival, és megéreztem benne azt a dimenziót, amit nehezen tudok másokban felfedezni. Furcsán fog hangzani, de úgy éreztem, hogy az ő jósága az én jóságfajtámmal hasonlatos. Úgyhogy érdekes ez az egész: van köztünk a névrokonság mellett egyfajta lélekrokonság is.

A Megasztárban tűnt föl; arról időszakról azt nyilatkozta egyszer, hogy az a közeg teljesen varázstalanította a világát.
Bevallom, valóban így volt. Egy idő után azzal kellett szembesülnöm, hogy tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy valami nagy dolog történik most velünk, és azt minél jobban éljük meg, hanem az, hogy mit tudunk felhalmozni, lecsípni, milyen technikai előnyökre tudunk szert tenni, milyen sikereket tudunk learatni. Szóval eléggé kiábrándultam, igen.

Önt is elkezdte felépíteni egy menedzsment, mint sokakat? Egyáltalán meg lehetett ezt tenni önnel? Mennyire volt naiv a sztárrá válás folyamatában?
Én a naivnál is naivabb voltam. Szerintem olyan voltam, mint egy udvari bolond. De tényleg… bolond voltam. Emlékszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor elmentem egy kolbászfesztiválra – azután megtanultam, hogy inkább nem kell a pénz, mintsem hogy még egyszer elmenjek. Nem azért, mert lenézem a miliőt vagy az embereket, egyszerűen úgy éreztem, ha nem tudok megcsinálni egyfajta minőséget, ami nekem is és másoknak is jó, akkor inkább nem csinálom. Szívesen éneklek bárhol bárkinek, csak legyen meg benne a kölcsönös tisztelet és méltóság.

Mindezek után nehéz volt visszaépíteni a korábbi világát?
Szomorú időszakom volt az akkori. Úgy éreztem, nem tudok jó labdába rúgni, de valamivel ki kellett tölteni az időt. Úgyhogy olvastam. Rengeteget. A Képzőművészeti Egyetem könyv­tárában vagy az Epreskertben – csak üldögéltem és olvastam; mindent, ami érdekelt. Azzal nyugtattam magam, hogy próbáljam meg úgy felfogni az egészet, hogy én most készülök valamire, ami majd később fog betoppanni az életembe.

Ez volt a Magashegyi Underground?
Igen.

És ez az együttes már kielégítette az igényét, hogy a szórakoztatás mellett értéket teremtsen?
A szabadság volt az, ami nagyon-nagyon vonzott benne. Konkrét értékképviseleten talán nem is gondolkodtam, csak azon, hogy velük mekkora nagy szabadságban alkothatok majd. A Magashegyi egyébként egy ímél volt a többi között, amit vagy megnyitsz, vagy nem.

Mármint?
Hát, megkerestek, hogy dolgozzunk együtt, szóval meghallgattam néhány ötletüket, például a Szeplős vállat, s úgy éreztem, lehet, hogy ez lesz az a közösség, amire vágytam, ahol végre nem fogjuk egymást „ledominálni”. Arra gondoltam, végre egy társaság, amely nem konkrét menedzseri elképzeléssel keres meg, hogy te most akkor levágatod a hajad, aztán ezt vagy azt csinálod. Emlékszem, megkérdezték, hogy hol tartózkodom éppen, mire annyit írtam vissza nekik, hogy a tengerszint felett körülbelül ötszázharminc méterre. Ilyen hangulatban voltam éppen akkor. Ők meg kikeresték, hogy hol lehet, és arra tippeltek, hogy Csíkszépvízen vagyok. Aztán élőben is találkoztunk, s mivel szimpatikusak voltak, elkezdtünk együtt dolgozni.

Ha nem jött volna a Magashegyi, lett volna valamilyen elképzelése, milyen típusú zenét játszana szívesen?
Inkább olyan volt, hogy kikkel dolgoznék együtt. Meg eleinte az volt a vágyam, hogy legyen egy jazz-punk zenekarom. (Nevet)

Jazz-punk? Ilyen is van?
Éppen azért találtam ki, mert az akkori ismereteim szerint ilyen nem volt. Az biztos, hogy soha nem terelgettem magam abba az irányba, hogy „irodalmi megmondó” legyek, vagy hasonló. Mindig az életet és a pulzálást kerestem, de határozott vagy konkrét vágyam sosem volt.

Mit keres leginkább egy alkotótársban?
Hogy inspiráljon vagy hogy legyen egy kicsit hasonszőrű. Talán ezek az elvárásaim.

Azután, hogy önök is megsínylették a vírushelyzetet, milyen újra benne lenni a kulturális pörgésben? Úgy, hogy közben édesanya is lett…
Óriási dolgok történtek velem az utóbbi időben. Mintha egy összesűrített gyorstalpalót kaptam volna az élettől. Valóban egyszerre jött a kettő: a vírus és az anyaság. Féltem is ettől a kombinációtól. Elmondhatatlan érzés, hogy már megvan a pici babád, aki teljesen rád van szorulva, s te egyre csak amiatt aggódsz, hogy elkapsz valamit, és akkor mi lesz majd vele. Nehéz időszak volt, még a parkban is csak maszkban mertem sétálni. De ha őszinte akarok lenni, picit el is akartam bújni akkortájt, mert túl rutinossá és kényelmessé kezdett válni a hivatásom, amit szerettem volna kicsit megbontani.

A kényelmességet még értem, de a rutinosság is gondot jelentett?
A rutinosságot legfőképpen a színpadi jelenlét vonatkozásában értem. Hiába hogy mindig picit más élmény, amikor színpadon állsz – mert mások állnak veled szemben, akik eltérő energiát adnak –, el tud laposodni a dolog. Én mindig azt mondtam, hogy a rutin általában rossz. Persze, tudom, hogy részben megnyugtató, amikor tudod, hogy bármi van, úgyis meg fognak szólalni a dalok, de én ebből szerettem volna kicsit kimozdítani magamat, frissíteni.

Úgy tudom, a gyerekvállalás nem ment zökkenőmentesen.
Annyiban nem volt egyszerű, hogy huszonegy éve együtt vagyunk Lórival, és nem jött egyből. Hosszú utat kellett végigjárnunk, meg kellett élnünk, értenünk és tapasztalnunk. De Istennek hála, két évvel ezelőtt megérkezett a kettőnk közös életének legnagyobb csodája. Nem fejtettem meg, hogy miért történt így, csak annyit tudok utólag, hogy hálás vagyok, hogy most történt, mert most teljes mértékben jelen tudok lenni, és minden pillanatát meg tudom élni. Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy ha mondjuk tíz évvel ezelőtt jött volna, akkor talán elvágyódtam volna a kicsi gyermekem mellől, most viszont át tudom adni magam az anyaságnak, és képes vagyok teljesen Zsolnának szentelni magam.

Fontos, amit mond, mert a tapasztalataim alapján sok művész bánja meg, hogy a karrierépítés miatt kimarad a gyermeke első éveiből. Talán kegyelem, hogy ön most százszázalékosan a kislánya mellett tud lenni.
Igen, mindenképpen így élem meg. Egyébként érdekes ez az egész gyereknevelés: egyszerre vagy szülő és gyermek te magad is. Viszontlátod a saját mintáidat, minden újra­értékelődik. Nekem hihetetlenül erős tapasztalás.

Mik azok a gondolatok, érzések vagy az a hozzáállás, amely az anyasággal megváltozott önben? 
Hű, sok van, de próbálok a legfontosabbra fókuszálni. Talán picit a színpadon levéshez hasonlítanám: ott is mindig arra törekedtem, hogy úgy tudjak megnyilatkozni – nem véletlenül használom ezt a szót –, hogy az minél őszintébb és egyszerűbb, ugyanakkor felelősségteljes is legyen. Zsolnával kapcsolatban is ezt az utat igyekszem követni: hogy ne gerjesztetten csináljak valamit, hanem ösztönösen jöjjön belülről, őszintén.

Az előbb, amint megszólalt a harangszó, keresztet vetett. Hitbeli meg­győződés vagy hagyománykövetés?
Mindenféle vallással megismerkedtem, mindig érdekelt mások hitvilága és valláskultúrája. Például a mai napig szeretek mantrákat hallgatni; nem gondolom, hogy azért, mert meghallgatok egy mantrát, ördögi befolyás alatt állnék vagy ilyesmi. De aztán egy nap azt mondtam magamnak, miért ne foglalkozhatnék azzal a hitvilággal, ami valóban én vagyok, amelybe beleszülettem. Hiszen azt is olyan szépen lehet csinálni. A mi hitünkben is csodálatos dolgok vannak. Például a rózsafüzérima: az abban lévő megerősítések, és ahogyan szépen irányítja, mederbe tereli az ember gondolatait. Ezzel éppen olyan szépen lehet lelki életet élni és haladni, mint bármelyik keleti vallás tanításaival. Csak a katolikus hit talán nem olyan trendi manapság. De ki tudja, talán éppen ezért is van itt az ideje foglalkozni vele.

A kislányának is átadja ezeket a mintákat?
Igyekszem megtanítani neki. Vagyis egyelőre inkább csak megmutatni. Anno nekem is szemléltetve volt, és így utólag látom, hogy jó hatással volt rám, tehát én is valahogy így szeretném továbbadni. Már mindig mondja, ha elmegyünk egy templom mellett, hogy itt lakik az Istenke. Azt is tudja, ki a Jézuska, vagy kicsoda Jézuska „anyikája”, meg hasonlók. Természetesen kamaszkorban az ember fellázad, ahogy például én is tettem, egyszerűen megpróbál más utakat is keresni, vagy megpróbálja mindezt eltitkolni. Ez az útkeresés része.

Zsolna járt már Székelyföldön?
Igen, egyszer voltunk eddig. Mivel izgő-mozgó kislány, nehezen tudtam elképzelni, hogy kibírja a hosszú utat. De szépen kibírtuk – szándékosan nem mondom azt, hogy ő kibírta, hanem kibírtuk. Együtt.

Kizárta, hogy végleg hazaköltözzenek Erdélybe?
A beszélgetés elején nem jártam körül ezt a kérdést úgy, hogy a két vége érje egymást. Egyelőre nem tudom eldönteni. Azt várom, hogy az élet majd rendezi, ahogy anno Magyar­országra hozott. Egyáltalán nem zárom ki ezt az eshetőséget. A kapcsolódást és a visszakapcsolódást mindenesetre évről évre igyekszem fenntartani.

*** 

Nyitókép: Ficsor Márton