Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Őnélküle nem lennénk itt – mondja egyik péntek este a Fonóban Berecz Pityu, mikor kiszakítjuk a Sebő Ferenccel való beszélgetésből. S valóban: ha Sebő nem kezd gyűjteni, és nem kezd népzenét játszani, akkor ma feltehetőleg nincs táncházmozgalom. Sebő azóta a nemzet művésze lett, és megkapta a Kossuth-díjat is. Építészmérnöknek és klasszikus zenésznek tanult, énekesként és zeneszerzőként 1969-ben mutatkozott be az Egyetemi Színpadon. 1970-ben Halmos Bélával megalapította a versmegzenésítéseiről híres Sebő együttest. Halmossal Martin György népzene- és néptánckutató hatására bekapcsolódtak a gyűjtésbe is. Van műsora a Bartók Rádióban, dolgozott az MTA Zenetudományi Intézetében, 1996 és 2001 között a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője volt. A Hagyományok Házának egyik alapítója.

S hogy mi van a felsorolás mögött? Sebő az első budapesti táncház muzsikusa volt, és nagyon szorgalmazta, hogy valóra váljon a hatvanas évek legendás gyűjtőinek álma, azazhogy az Erdélyben felgyűjtött népzenét városi környezetben is nekiálljanak a padlón táncolni az emberek, hogy a megkomponált színpadi tánc visszaköltözzön a talajra, és spontán legyen. Ez persze a kontrollmániás kommunista hatalomnak nem tetszett, mert hát már épp beleszelídítették a népi kultúrát a munkás-paraszt együttműködésbe, és az ilyen autonóm önállóság gyanús volt. Sebőék azért csak csinálták, amit szerettek, hiszen a kialakuló táncházmozgalom szépen felépült, voltak hivatásos-félhivatásos együttesek, érdeklődő, „amatőr” táncosok, elindultak a táborok, beindultak a zenészek, s egyre többeket nyűgözött le a jelenség, ami egyszerre művelődés, a hagyomány megélése és szórakozás. Mert ahogy Sebő szokta mondani: a hagyományt nem őrizni kell, mert nem szökik el, meg nem is ápolni, mert nem beteg, hanem élni. Isten éltesse 75. születésnapján Sebő Ferencet, aki nélkül lehet, hogy mégis megszökött volna a hagyomány, és nem tudtuk volna fülön csípni.

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás