Csak a szépre

Közös sakkmeccsek, utazások nyomán lett Victor Vasarely szellemi útitársa, majd hosszú pereskedés után hagyatékának kizárólagos gondozója az egyetlen unokája. Pierre Vasarely a Vasarely regényes évszázada című könyvének bemutatóján járt Budapesten.

FAZEKAS ISTVÁN

Szentgyörgyi Rita

¬ Az idén 50 éves Vasarely Alapítvány jövője miatt érezte időszerűnek, hogy megírja családja regényét, vagy vissza akarta hozni a köztudatba nagyapját, Victor Vasarelyt?

A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy különleges ember különleges életútját, dicsőségét és harcait személyes élményeken keresztül megosszam a nyilvánossággal. Hihetetlen sztori az övé. Vásárhelyi Győző néven Pécsen született, majd a Budapest Műhelyben 24 évesen megismert Spinner Klárával, későbbi feleségével nekivágott Párizsnak. Mestere, Bortnyik Sándor tanácsát megfogadva – „először keressenek sok pénzt, aztán végezzenek alkotómunkát a maguk örömére” – beállt reklámgrafikusnak a legnagyobb gyógyszeripari, parfüm- és közlekedési cégekhez. A második világháború utáni évek modernitását képviselte geometrikus absztraktjaival, háromdimenziós képeivel, majd a kinetikus művészet felé fordult. A divattól a zenéig, az építészettől a dizájnig elképesztő hatással volt a környezetére. Tudomásom szerint az egyetlen nemzetközileg elismert alkotóművész, aki még életében a teljes vagyonát egy közhasznú intézmény létrehozására fordította. Gordes-ban felújított egy kastélyt, az volt a lakása és a műterme is, majd megnyitotta didaktikai múzeumát. Aix-en-Provence-ban földet vásárolt, és belekezdett a Bauhaus-iskola elveit követő alkotóműhely megvalósításába, ahol képzőművészek, zenészek, írók, építészek, tudósok, várostervezők, szociológusok közösen hozták létre a „boldogság sokszínű városát”. A múzeum sokszögű épületét is ő tervezte, ez lett a Vasarely Alapítvány – Építészeti Központ.

¬ Játékos természetű, magyar honfitársaival nagyvonalú embernek írja le a nagyapját. Fizette az őt felkereső magyarok szállását, grafikákat, litográfiákat ajándékozott nekik.

Utópista vizionárius volt

Cserébe nagyon örült egy-két szál ízletes magyar kolbásznak, némi erős­paprikának, egri bikavérnek, tokajinak. Hithű baloldaliként az Internacionálét énekelte magyarul, főleg amikor hivatalos magyar delegációk keresték fel. Gyerekként vicces volt látni ilyenkor a döbbent arcokat, a kővé meredt reakciókat. Ha csinos nő is volt a társaságban, nem úszta meg anélkül, hogy tegyen néhány charlestonlépést a nagyapámmal. A sakk, a biliárd, a pétanque szinte kötelező belépő volt mindenkinek. Magas, erős karakterű, az egyszerűséget kedvelő ember képét őrzöm róla. Egyedül nekem engedte meg, hogy figyeljem munka közben. Az alkotás és a feleségéhez fűződő szoros kapcsolata kötötte le igazán. Az utóbbi nem volt zökkenőmentes, mert érettebb korában is megőrizte Don Juan-természetét, titkos és kevésbé titkos viszonyokat folytatott.

¬ Miért önre és nem a fiaira bízta nagyapja az alapítványát?

Sokkolt és nyugtalanított, amikor jóval a halála után megtudtam, hogy úgy beszélt rólam, mint a kijelölt utódjáról. Akkor ugrott be, hogy tízéves lehettem, amikor először mondogatta: Pierre-kém, te leszel az alapítványom elnöke, rád bízom a múzeumaimat.

¬ A francia média folytatásos bűnügyi regényként tálalta a Vasarely-hagyaték körüli botrányokat, a családon belüli árulások, csalások, jogi manőverek, politikai zsarolások szövevényes sorozatát. Hogyan kezdődött?

El lehet olvasni legújabb, Elkobzás című könyvemet, ebben részletesen leírtam a tényeket. Nagyapám 1993-ban, négy évvel a halála előtt írt végrendeletet, amit még az ő életében megtámadott a mostohaanyám, amiért engem nevezett meg örököseként, majd én is bepereltem az apámat és a nagybátyámat. A Vasarely Alapítvány vezetője akkoriban Giscard d’Estaing korábbi köztársasági elnök egykori tanácsadója, Charles Debbasch volt, akinek messzire nyúlt a keze az igazságszolgáltatásban. Az ő közreműködésével döntőbíró mondta ki, hogy az apámat és a nagybátyámat kitagadták az örökségből. És mivel Franciaországban ez nem lehetséges, ki kellett fizetni őket műtárgyakkal. Ezeket a mostohaanyám kezelte, aki közel 600 Vasarely-alkotással meglépett az Egyesült Államokba. Huszonöt év után nemrég zárult le a jogi procedúrának az a része, hogy a műtárgyak az alapítvány tulajdonába kerültek, de a konténerekben kilopott képek, szobrok visszaszerzése Chicagóból, Puerto Ricóból még mindig folyamatban van.

¬ Vasarely a lakótelepekre, a külvárosokba is elvitte a mozaikjait, térszobrait. Manapság miben érezhető az utóhatása?

A  divattól a  zenéig, az  építészettől  a dizájnig elképesztő hatással volt a környezetére

Utópista vizionárius volt, 40-50 évvel megelőzte a korát. A street art annak idején kész őrületnek tűnt, nála a legtermészetesebb dolognak számított a művészet integrálása a közterületeken. A technológiai forradalmon túl az informatikai forradalmat is megelőzte, elméleti munkásságában a programozást mint kifejezést előszeretettel alkalmazta. Tipikusan az a művész volt, akit az idő igazol. Húsz év purgatórium követte az 1960 és 1975 közötti térhódítását, amikor popsztárhoz illő rajongás, elismerés fogadta a kortárs művészet képviselőjeként Nyugat-Európában. Minden magára valamit is adó köz- és magángyűjtemény őrzött tőle tárgyat. Ám a fellángolás után jött az elutasítás. Atipikus magatartása miatt is nagyot esett az ázsiója. „A művészetet megszabadítani az elitizmustól” jelszóval nyitotta meg múzeumait Pécsen, Óbudán, Aix-en-Provence-ban és Gordes-ban. Felhagyott az együttműködéssel a galériatulajdonosokkal, nem hívott meg kurátorokat a kiállításaira. Ezért megharagudtak rá.

¬ 2010-ben önt a Pécs Európa Kulturális Fővárosa program védnökévé választották. Milyen hozama lett a tisztségnek?

A  nagyapám születési centenáriumára rendezett kiállítás miatt jártam először Pécsen, 2006-ban, Tasnádi Péter polgármester meghívására. Láttam, milyen fontos a városnak az életmű, a nagyapám akkoriban Franciaországban feledésbe merült világa. Később díszdoktori címet kaptam a Pécsi Egyetemtől, majd felkértek Magyarország tiszteletbeli konzuljának Provence-ban és Marseille környékén. Némi hírnevet a magyarságom révén is szereztem magamnak.