Zavaros időket élünk, konfúz élet- és haláltudattal. Napi tapasztalatunk, hogy semmi nincs, ami valós lenne, minden csak médiareprezentációnak tűnik, életünk a járványok és háborúk között pedig egyáltalán nem a Simone Weil-i tér és idő, hanem az adatok és grafikonok keresztjére van verve. A le- és főleg megélt életek évszázadai után ma mediatizált, virtuális életet élhetünk a jelenlét morzsáját keresgélve mindenben.

A bosnyák – most éppen Budapesten kiállító – Mladen Miljanović még markánsan teker is mindezen, amikor abszurd életművével saját környezetét, életkörülményeit, hazáját s annak történelmét kérdőjelezi meg. Különös, nagyon is aktuális, most éppen az ACB Attachment falain látható, meghökkentő tárlatának legfőbb élménye egy olyan hazában való felnövés tapasztalata, amelyet elpusztított, nyomorulttá és megosztottá tett a háború. Miljanović ráadásul konceptművészi pályája előtt katonának készült, aminek egy nagy haszna mindenképpen volt, mégpedig a katonai iskola kőfaragó műhelyében szerzett tapasztalat. Nála a művészet eszköz, mint egy sírkövesnél a kő és a véső, miként az volt a század nagy radikálisánál, Joseph Beuysnál is. A sors fintora, hogy a társadalmi szobrász Beuys szintén háborús tapasztalatból, elsősorban a Luftwaffe orosz földön lezuhant pilótájaként szerzett élményeiből fejlesztette ki alapmotívumait.

Életünk egyre kiismerhetetlenebb, ennek megfelelően Miljanović hibrid tereket épít, a Belgrádban megálmodott, most fővárosunkban látható installációja egyrészt véres valóság, másrészt díszletvilág, egy templomi tér és egy kereskedelmi üzlet kevercse. A művész a modern halottkultusz jegyében gránitból farag ki számítógépeket, mobiltelefonokat, digitális képernyőket, kapitalista mauzóleumi hangulatot varázsolva a Király utcába. A képernyőkbe faragott hangyaháborúk, rendszerhibák, tévedések, bűnök, halálok jobban eszméltetnek bennünket saját egzisztenciális félelmeinkre, hübriszünkre, mint bármelyik sajtóorgánum vagy éppen saját környezetünk függetlennek hazudott véleménybuborékja.

A holokauszt és megannyi háború után Beuys felfogása szerint semmit sem folytathattunk úgy, mintha mi sem történt volna. Azt követelte, hogy képességeihez mérten mindenki vegye ki a részét a létviszonyok megkerülhetetlen átalakításából. Objektjeit a plasztikai eszme megvalósításához adott ösztönzésekként értelmezhetjük. Azzal provokál, hogy a plasztika koncepciója miként terjeszthető ki a láthatatlan szubsztanciákra, és miként használható mindenki által.

A beuysi művészet máig ható elevensége, szellemi mozgékonysága jellemzi a bosnyák művészt is, aki köp a merev dogmákra. Beuys már-már közhellyé ragozott „minden ember művész” képlete a szociális test átformálására vonatkozik, melyben minden embernek részt kell vennie. Egy olyan világban, amelyben a szubjektum már-már a föladás sorsára jut, éppen hogy nem engedhetünk a külső, fojtogató determinációknak. A homályból elő kell lépnie az igazi önrendelkezésnek, ahol az egyes ember nem csak mint választó és adófizető jöhet számításba. Beuys – sokak szerint meglehetősen naiv módon – a század második felére egyre nyomasztóbbá váló tőkés társadalmi, ökológiai problémák megoldásának egyetlen esélyét a művészetben látta, abban a művészetben, amelynek anyaga az ember.

Miljanović budapesti falán, mintegy oltárként, Bosch modorában jelennek meg egy gránit óriásképbe faragva az elmúlt évek halottai, sztárok, celebek, sportolók, például a mi Benedek Tiborunk is. Halott freskó az élőknek, az anyagba vésve, mely nagybetűkkel teszi fel a kérdést: vajon a halál és az attól való félelem mint kőből kiszabadított lehetőség, integráns szereplő vagy mint eldobható árucikk jelenik meg az univerzális tőke világában?

Mladen Miljanović: Egyidejű emlékmű. ACB Attachment, nyitva április 15-éig