Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban.

Nagy érdeklődés övezi hazánkban a titokzatos szkítákat, és sok tévhit él velük kapcsolatban, így jogosan merül föl
a kérdés: kik is ők tulajdonképpen? Szabó Gábor régész, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének tanszékvezető docense elmondja: tisztában kell lennünk azzal, hogy a szkíta elnevezés az ókorban gyűjtőnév volt, és az írásbeliséggel rendelkező birodalmak a Fekete-tengertől északra élő, a lovas nomádok által kifejlesztett harcmodort alkalmazó közösségeket nevezték meg vele.

Első említésük az Iliászból ismeretes, a távoli északon élő, kancafejő népként említik őket. „A leletekből azt láthatjuk, hogy a Kr. e. 9–4. században a sztyeppei és az erdős sztyeppei régióban zömében óiráni nyelveket beszélő csoportok vezetése alatt hasonló anyagi kultúrájú világok formálódtak ki” – mondja Szabó Gábor. Hozzáteszi, hogy egy látványosan egységes viseletű, szokásrendszerű, fegyverzetű és harcmodorú elit kapcsolja össze őket. A szkítákkal kapcsolatba hozható kultúra nem korlátozódik a Fekete­-tenger környékére, hanem magába foglalja a Kárpát-medencétől a belső-ázsiai térségig húzódó, hatalmas sztyeppei folyosót.

A kutató hangsúlyozza, hogy a késő antik kori és a kora középkori bizánci és nyugat-európai szerzők az ő nézőpontjukból egyforma, keletről, lovas nomád kultúrkörből érkező harcoscsoportokat hagyományosan a szkíták lakhelyéről, Szkítiából származtatták. Hérodotosz szkítákat is bemutató műve és annak görög, majd latin nyelvű átiratai a középkor idején is közismert és népszerű források voltak, így Anonymus, majd Kézai Simon Gesta Hungarorumában a magyarok őshazájaként körülírt területet – követve a bizánci és nyugat-európai történeti munkákat – magától értetődően feleltették meg az egykor a szkíta törzsek által uralt vidékkel, magyarázza Szabó Gábor. „Valójában semmilyen adat nem utal arra, hogy a magyar uralkodó elitnek vagy az etnogenezisben részt vevő népeknek lett volna bármilyen, a szkítákhoz kötődő eredethagyományuk. Feltehetőleg nem is autentikus hagyományként került be a Gestába sem, hanem mesterséges, irodalmi eredetteória lehetett.” Mindenesetre akár volt ősi monda, akár nem, az udvari krónikaírók által megfogalmazott szkíta származás hátterében egy „vállalható, a nyugati és keleti uralkodói udvarok számára is ismert dicsőséges nép” került az ősök közé, akik a perzsa nagy királyt és Nagy Sándort is legyőzték – folytatja a szakember.

Kétségtelen azonban, hogy a vaskorban, a Kr. e. 8. és 4. század közt a sztyeppén élő, szkíta kultúrájú közösségek rendkívüli hatással voltak a sztyeppén élő és a sztyeppeövvel kapcsolatban álló népekre. Így a magyarok elődei is biztosan számos elemet átvettek az időszak meghatározó lovas nomád kultúrköréből. Viszont a rokonság keresésekor tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hangsúlyozza Szabó, hogy az őskori és ókori barbár társadalmak és identitás­közösségek heterogének voltak, ahogyan ezt a szkíták példája is mutatja: egy-egy elnevezés alatt kulturálisan, nyelvileg sokféle csoport bújik meg. „Ezek, ellentétben a mai nemzetállami közösségekkel, állandóan változó, újrarendeződő politikai képződmények voltak, és elsősorban a lovas nomád harcmodor alkalmazása kötötte össze őket” – részletezi a régész.

A Kr. e. 10. század vége és 7. század eleje közötti kétszáz évben rövid idő alatt hatalmas területen terjedtek el innovációk: ekkor jelent meg a vas, a sztyeppei régióban ekkor formálódott ki a rendkívül sikeres gazdasági és katonai modelleket létrehozó lovas nomadizmus, a perifériákon megnövekedett a nagyállattartás jelentősége, és Európa-szerte átalakult a földművelés technológiája és a termesztett növények spektruma. Mindezek mellett megváltozott a társadalom szerkezete is: egy a koráb­biaknál sokkal látványosabban reprezentáló elit tűnt fel új rituálékkal és új típusú presztízstárgyakkal. A sztyeppe innovatív közösségei hatással voltak a mi térségünkre is. A jövevények feltűnésével a sztyeppei lószerszámzat és fegyverzeti elemek, illetve azok adaptációi megjelentek az itteni közösségek tárgyai között is.

A szkíták forradalmi szerepéről a kutató kiemeli: „Átalakult a harcmodor, megjelentek a lovukkal kentaur módjára összeforrott lovas íjászok, akikre a korszak hadseregei évszázadokig nem találtak ellenszert. A kora vaskori sztyeppei nomádok legfontosabb hatása az volt, hogy mobilitásuknak és szervezettségüknek köszönhetően robbanásszerűen gyorsultak fel a térség interakciói. Közösségeik szerepet vállaltak az eltérő arculatú távoli világok közti információcserében: közvetítésükkel technológiák, divatok, tárgyak áramlottak és cserélődtek kelet és nyugat, észak és dél között.”

A magyarországi kutatás máig megosztott abban, hogy milyen mértékben rokoníthatók a szkíta tárgytípusokat is használó Kárpát-medencei közösségek a Fekete-tengertől északra eső területek szkítáival. A korszak nagy temetőinek leletanyaga arra utal, hogy a Kárpát-medence keleti részén kialakuló anyagi kultúra kétségtelenül sok szkíta hatást is magába olvasztott, de legalább ugyanennyi közép-európai és észak-balkáni vonást hordoz. „Úgy tűnik, hogy egy önálló arculatú, sajátosan Kárpát-medencei hibrid kultúrával állunk szemben” – fogalmaz a szakember.

Szabó Gábor egy új projekt vezetője is. A most kezdődő kutatás egyik fő célja az adatgyűjtés arról, miként zajlott le az egyik legnagyobb változásokat hozó átalakulás térségünkben, amelynek során elterjedt a vas, és megjelentek a keleti lovas nomádok. „Projektünk fontos célja az is, hogy a szkítákkal kapcsolatos dilettáns történeti megközelítésekkel szemben a nagyközönség számára is érdekes, valós képet adjunk közre” – hangsúlyozza.

Nyitókép: Mandiner-archív