Egy hetvenes éveiben járó ember, amiben sokáig biztos volt, abban egyre bizonytalanabbá lesz, amiben pedig hosszan bizonytalan, abban egyre biztosabb. Meglepő változása ez a látásnak, és nem kevésbé a látottaknak. Idősen jócskán marad idő rá, hogy teljes folyamatokat figyelhessünk meg, és nemcsak azok mibenléte, hanem már maga az alakulásuk is kiváltja az erős furcsállást. Jelesül rendszeresen a fölött, hogy az utóbbi három évtizedben mennyire gördülékenyen, akadálytalanul alakulhat valami vagy valaki önmaga torzultságává.

Mintha mi sem történt volna! Nyilván azért lehetett így, mert sokszorta több alkalmat is kínált a korszak, mint az unalmas annakelőtte való. Egyesek nyeglén hozzáfűzik: „csak elkezdeni nehéz”. Én nem ezt észlelem. Rém könnyen kezdődnek a szörnyűségeket idéző folyamatok, zökkenőmentesen formálódnak, és háborítatlanul valósul meg minden, ami förmedvényessé válik.

Ukrajnában napjaink minden percében brutális háború zajlik – itt, Zalában, ahol élek, a hétköznapjainkban hónapok óta mintha mi sem történt volna! Már azt sem hallom, ami nem is olyan régen még közhelyszámba ment, hogy „az ember nem hisz a szemének!” Már nagyon is hiszünk. Lassan már elhisszük azt is, hogy „ha így van, akkor biztos így van rendjén”. Vagy még inkább, hogy: „nyilván így kívánja a rend”! Ráadásul ijesztő, hogy amit ilyen mód nyugtázunk, ahhoz egész világrendünk jelenében nyomatékul szolgál jelentős és általános törekvések logikája. A folyamatok érvei már transzatlantiak, földrész-terjedelműek: „hát akkor mit lehet tenni, ha mindenhol ez van, dudált a bőrgyár, menjünk a dolgunkra, mintha mi sem történt volna”!

A tehetetlenségbe való belenyugvás már-már globális, és én ebben látom legnagyobb veszélyét egy lehetséges világkatasztrófának. (Na, végre! Írásom legelejétől ide akartam kilukadni!)

– Mi a teendő? – kérdezné egy Lenin, mondjuk, farönkön körmölve Svájcban. (Jó, ha tudjuk: máig kérdéses, hogy vajon abból sarjadt-e az a bizonyos jókora nagy valami, amit körmölt, vagy inkább a körmölést időzítette ügyesen úgy, mintha ő találta volna fel a világforradalmat. Hogy mi az igazság, az ma már mindegy, mert egy önjelölt Lenin körmölése még a Twitteren is ugyanazt a fabatkát érné, mint Donald Trumpé.)

Hogy miért kellene világunkat, benne hazánkat megóvni a társadalmi és ökológiai bummtól, azzal minden régió avatott értelmisége tisztában van. Hogy viszont hogyan, mivel, milyen erők befolyása révén kellene megváltani a világot önveszélyes folyamataitól, arról fogalma nincs senkinek. Vagy ami fogalma van, az csak fantazmagória, gyermekdedség, kivihetetlen játékos hülyéskedés.

Nem vagyok autodidakta értője egyetlen tudományágnak sem, a futurológia soha nem váltotta ki érdeklődésemet, vagyis nem tudom, nyílhatna-e bármiféle menekülőút egy megoldás felé. Biztosan léteznek átfogó, felelősséggel kidolgozott teóriák. Azt viszont minden úton-módon észlelem, hogy a nagy átlag közmegegyezése szerint „már nincs megoldás!” Ez alapján vajon akkor azt is elképzelhetem, hogy a földgolyónkon élő közel nyolcmilliárd ember közül a civilizáltabban mérlegelő többség belenyugodott egy későbbi, lehetőleg nem az ő életében bekövetkező Armageddonba. Hogy beletörődött: „hiába van az igazaknak igaza, végül úgyis a gonosz győz majd”!

Nem tudom, hogy reményeink bénultságát képes-e még bármi roborálni? Istenhit, forradalmi hevület, humanista idealizmus, karitatív áldozatkészség, kulturális térnyerés, végsőkig kitartó tömegmozgalom; vagy semmi más cél nem látszik már lehetségesnek, mint a Marsra költözés.

 

Elképzelem az emberiségnek ezt a bizonyos űrexodusát. Embermilliárdok állnak majd sorba különböző bázisokon a repülő objektumok előtt. Vajon biztos, hogy mindenki felfér majd? Vagy min múlik a sorrend? Ki mit és mennyit vihet magával, hány kilós kézipoggyászt? Banki betétjük vajon átutalható lesz-e? Amikor megérkeznek, kit, hol, mennyiért szállásolnak el? Hogyan látják el magukat? Előre kialakítják az infrastruktúrát, vagy az odaérkezőkre vár a feladat azt újraépíteni. Lehet, hogy majd vetniük, aratniuk kell? Őssejtekből klónozni növényi és állati eledelt? Lesz a mosdáshoz vízcsap, gázrezsó főzéshez, televíziós adás unalom ellen? Mert egy valami nagyon valószínű: ha így megy tovább, addigra a Gutenberg-galaxis biztos eltűnik, tehát nem képzeli valaki is, hogy majd könyveket cipelünk innen fényévekre!

Vagyis a Nagy Kérdés: Egyáltalán folytatható lesz-e a Marson bármi is Földünk kultúrájából, vagy elölről kell-e kezdeni mindent? Egyvalami azért van, ami legalább már ma is biztosan tudható: barlangfal van odaát több is! Igaz, hogy lesz-e hozzá szarvas, ami fölrajzolható rá, az a kutatások alapján még kétséges.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg július 15-én.