Moszkva Ukrajnát és közvetve a balti országokat, a lengyeleket fenyegető magatartása régi történelmi igényekben gyökerezik. Oroszország évszázadok óta igyekszik a saját biztonságára hivatkozva minél nyugatabbra tolni befolyási övezetét. Nagy Péter és utódai szívós küzdelemben hajtották uralmuk alá a későbbi Szentpétervár térségét, a Baltikumot, Finnországot, a mai ukrán és lengyel vidékeket. Nem cselekedett másként a Szovjetunió sem, amikor Németország szövetségeseként a második világháború elején rövid idő alatt hatalmas nyugati területeket kebelezett be.
Versailles szörnyszülötte megszűnt létezni – a győztes arroganciájával így aposztrofálta Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos Lengyelország 1939. szeptemberi, negyedik felosztását. Berlin és Moszkva megállapodása, az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum egyrészt Németország hátát biztosította a nyugaton megvívandó háborúhoz, másrészt lehetőséget adott a Szovjetuniónak, hogy a régi Orosz Birodalom területeit, sőt még annál többet, a nagyorosz aspirációkban fontos célként szereplő Galíciát is megszerezze magának.
Titkos záradék
A németeknek és a szovjeteknek az egymás elleni esetleges háborús felkészüléshez is haladékot jelentő paktum titkos záradéka a lengyel állam felosztásán túl a szovjet érdekszférába sorolta a korábban a cári Oroszországhoz tartozó Finnországot, Litvánia kivételével a Baltikumot, illetve Románia keleti részét, Besszarábiát. (Az 1939. szeptember 28-ai német–szovjet barátsági szerződés értelmében Litvánia is átkerült a szovjet befolyási övezetbe.)
Lengyelország német–szovjet megsemmisítése után, a következő közel egy évben Moszkva ezeket a területeket igyekezett az eszközökben nem válogatva az uralma alá gyűrni. A legkönnyebb falatnak a három, kis balti ország tűnt. Előbb Észtországra, majd Lettországra és Litvániára kényszerítettek rá egy tízéves „kölcsönös segítségnyújtási szerződést”; a szinte azonos szövegű megállapodások szerint Moszkva tiszteletben tartja a balti államok szuverenitását, ugyanakkor mindhárom országba körülbelül 20 ezer fős szovjet katonai kontingens vonult be. Litvánia ekkor kapta vissza a legyőzött Lengyelországhoz tartozó történelmi fővárosát, Vilniust – ahol egyébként 1939-ben a lengyel abszolút többség mellett 1 százaléknyi litván élt. A szovjet támaszpontok kiépítésével a politikai helyzet több mint fél évre nyugalmi állapotba került, és Moszkva immár teljes erővel Finnország felé fordulhatott. A finnek azonban nemcsak a „kölcsönös segítségnyújtási szerződésre” mondtak nemet, de a szovjetek által javasolt, elsősorban a Ladoga-tónál Leningrád védelme érdekében kívánt területcserére is, mert világosan felismerték, hogy mindez csupán az első lépést jelenti, a nagy keleti szomszéd végső célja pedig az ország bekebelezése.
Túl nagy finn falat
Nem sokkal a tárgyalások megszakadását követően a finn agressziót igazolandó, szovjet fegyveresek támadást intéztek saját területük ellen (kísértetiesen hasonló módon a németek Lengyelország elleni hadjáratához ürügyül szolgáló gleiwitzi provokációjához), majd néhány nappal később, hadüzenet nélkül megtámadták Finnországot. A kommunista Otto Kuusinen vezetésével ellenkormány alakult, amely „demokrata népuralmat” hirdetett a törvényes finn kormány – ahogy fogalmaztak –, „a hóhérok bandájának rémuralmával” szemben. Moszkva villámháborút akart, ám az egyenlőtlen küzdelemben a finneknek – miközben a lakosság tömegesen menekült el a fővárosból – a Mannerheim tábornagy irányította rugalmas és vakmerő hadmozdulatokkal sikerült megállítaniuk a támadókat, sőt több ponton vissza is szorították a Vörös Hadsereget, amely hatalmas emberveszteségeket szenvedett. A világ szimpátiája a finnek felé fordult, önkéntesek indultak északra, nem hivatalosan több ország fegyverekkel is segített. Amikor azonban a szovjetek hosszas próbálkozások után áttörtek a Mannerheim-vonalon, a finn kormány kénytelen volt fegyverszünetet kérni. Noha Finnországnak az 1940 márciusában megkötött békében az ország területének 10 százalékáról – köztük a második legnagyobb városról, Viipuriról – le kellett mondania, függetlenségüket sikerült megvédelmezniük.
Naiv litván elit
A finn „téli háború” kudarca, a németek nyugat-európai katonai sikerei nyomán a Kreml a Baltikum annektálásának felgyorsítása mellett döntött. Mindhárom államban ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazták: már javában zajlott a franciaországi német offenzíva, amikor május végén néhány nap eltéréssel Moszkva jegyzékben tiltakozott a litván, az észt és a lett kormánynál a „kölcsönös segítségnyújtási egyezmény” megsértése miatt.
A litvánokat például azzal vádolták, elraboltak három katonát, hogy kínzással hadititkokat szedjenek ki belőlük. A Moszkvába érkező Antanas Merkys miniszterelnöknek Molotov azt is szemére vetette, hogy Észtországgal és Lettországgal titkos katonai terveket szőnek a Kreml ellen. A litván politikai elit nem látta át, hogy mire megy ki a játék, sőt az ellenzék a kibontakozó válságban alkalmat látott, hogy megingassa Antanas Smetona elnök tekintélyuralmi rendszerét, maga Merkys pedig – miközben a Vörös Hadsereg megkezdte a felvonulását – fárasztó moszkvai tárgyalásait kipihenendő szabadságra ment.
Merkys Moszkvából való hazaérkezése után három nappal, június 14-én 12 órás haladékot adva Molotov ultimátumban követelte a Vörös Hadsereg Litvániába való beengedését és egy szovjetbarát kormány azonnali kinevezését. Az elnök és a kormány tisztán látva az erőviszonyokat – 28 ezer litván katonával és 118 repülőgéppel majdnem negyedmillió szovjet katona és 1140 repülő állt szemben – elfogadták Moszkva feltételeit. A Vörös Hadsereg már nagy lendülettel vonult be az ország területére, amikor Smetona elnök szinte az utolsó pillanatban külföldre szökött.
Felkészül: Lett- és Észtország
Két nappal később, június 16-án Lettország és Észtország is megkapta a maga ultimátumát; az erőviszonyok alapján nekik sem volt más választásuk, mint a szovjet megszállás jóváhagyása és a „népi kormány” megalakítása. A megszülető bábkormányok élén már a Kreml ügynökei álltak, a minisztereket a helyi szovjet nagykövetségen jelölték ki Vlagyimir Dekanozov szovjet külügyi népbiztoshelyettes (egyben a titkosrendőrség, az NKVD magas rangú munkatársa) hathatós közreműködésével.
Július közepén egy gyors tempóban elfogadott törvény alapján mindhárom balti államban „választásokat” tartottak, amelyen egyetlen listára lehetett szavazni. Az összeülő új törvényhozás mindenütt kikiáltotta a szovjet szocialista köztársaságot, majd pedig csatlakozási kérelemmel fordultak Moszkvához. A szovjet Legfelsőbb Tanács augusztus elején a balti államokat felvette a Szovjetunióba. (Ekkorra már Moszkva Romániától is elragadta Besszarábiát és Észak-Bukovinát.)
A három államfő közül a külföldre menekült Smetona járt a legszerencsésebben. Karlis Ulmanis lett és Konstantin Päts észt elnök eleinte együtt haladt a változásokkal azt remélve, hogy sikerül a legrosszabbat, a szovjet annexiót elkerülni. Ulmanis végül Svájcba szeretett volna kitelepülni Moszkva engedélyével, ám családjával együtt Sztavropolba deportálták, ahol egy évig eredeti végzettségének megfelelően agronómusként dolgozhatott. 1941-ben tartóztatták le, egy türkmenisztáni börtönben halt meg vérhas következtében. Pätset családjával a baskíriai Ufába hurcolták, hamarosan letartóztatták, majd 1943-ban kényszergyógykezelésre vitték, mert a fogságban „mániákusan hangoztatta”, hogy ő Észtország törvényes elnöke. 1952-ben ellenforradalmi szabotázs és propaganda vádjával elítélték, 4 évvel később halt meg egy elmegyógyintézetben.
A balti államok pillanatok alatt lezajló szovjetizálásával párhuzamosan kezdődtek meg a letartóztatások, a deportálások. A három kis ország együttes embervesztesége a szovjet, illetve a hároméves német megszállás, Moszkva megtorlássorozata miatt az összlakossághoz képest mintegy 20 százalékos volt. Litvániából például 1940 és 1953 között 132 ezer embert, többnyire nőket és gyerekeket hurcoltak el („telepítettek át”) Szibériába, az északi sarkkör övezetébe és Közép-Ázsiába. Százezrek kerültek a Gulág táboraiba, miközben a Baltikumban az 50-es évekig folyt a szovjetellenes partizánharc. A helyi lakosságnak az új hatalommal szembeni tartózkodását mutatja, hogy orosz nyelvtudásuk mindvégig kifejezetten gyenge maradt.
Átrendeződő etnikai viszonyok
A hivatalos – nálunk is uralkodó – propaganda természetesen másként magyarázta a balti államok bekebelezését. A mai áthallások miatt is érdemes néhány mondat erejéig, egykori brosúrák segítségül hívásával foglalkozni velük. Az egyik érv szerint Moszkva segítségével az észtek, a lettek és a litvánok megszabadultak burzsoá, fasiszta kormányzataiktól: „A Szovjetuniótól mesterségesen elszakított országok a nyugat-európai imperialista hatalmak mezőgazdasági függvényeivé váltak. Csak a gyűlölt fasiszta rendszernek, az idegen imperialisták és a belföldi tőkések uralmának megdöntése után, a Szovjetunió népeinek nagy családjához való csatlakozás után nyílt meg a balti népek előtt a gazdasági és kulturális fölvirágzás lehetősége.” Másrészt a balti államok Szovjetunióhoz való csatlakozásával a „világ rendje”, a hagyományos kontinuitás állt helyre: „1918–20-ban a burzsoáziának az intervenciósok segítségével sikerült felszámolnia a szovjethatalmat a Baltikumban. 1940 júniusában Észtország, Lettország és Litvánia népei megdöntötték a burzsoá-nacionalista diktatúrát, és július 21-én visszaállították államukban a szovjethatalmat, 1940 augusztusának elején pedig a Szovjetunió Legfelső Tanácsa teljesítette a balti dolgozók kérését: csatlakozhattak a szovjet népek családjához.”
A valóság persze másként festett. A Kreml uralma alá vont nyugati területek (ideértve a „külső zónát”, köztük Magyarországot is) hanyatlásnak indultak, természetes közegüktől elszakítva fejlődésük drámaian, máig érezhetően visszaesett. A Baltikum helyzetét tovább súlyosbította az erőltetett iparosítást kísérő folyamatos betelepítés. A főleg oroszok, részben fehéroroszok és ukránok beköltöztetését legjobban Litvánia vészelte át; itt 1989-ben a lakosság 80 százaléka litvánnak, közel 10 százaléka orosznak vallotta magát. A függetlenség 1991-es proklamálása idején Észtország fővárosa, Tallinn lakossága már orosz többségű volt, az országlakosoknak is mindössze a 61 százaléka tartozott az őshonos néphez. A legsúlyosabb helyzetbe Lettország került, ahol 52 százaléknyira csökkent a lettek száma, a hét legnagyobb városban biztos orosz többség élt, Riga, a főváros 60 százalékát tették ki az oroszok.
Idén még csupán 31 éve lesz, hogy Moszkva kénytelen volt elismerni a balti államok függetlenségét. Érthető, hogy a múlt emlékei elevenen élnek, főleg, ha napjaink hasonló történései megerősítik a régi tapasztalatokat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/10. számában, az Időgép mellékletben jelent meg március 4-én.