Huszonhét éve, 1995. július 11-én kezdődött, és tizenegy napon át tartott a srebrenicai mészárlás, melynek alkalmával 8372 bosnyák férfit és fiút irtott ki Ratko Mladic tábornok vezetésével a Szerb Köztársasági Hadsereg, valamint a Skorpiók elnevezésű szerb félkatonai egység. A vérengzés történetéből Quo vadis, Aida? címmel Jasmila Zbanic (Szerelmem, Szarajevó) rendezett felkavaró mozifilmet. Az alkotás idén elnyerte az Európai Parlament és az Európai Filmakadémia LUX-közönségdíját. A strasbourgi díjátadóra elkísérte a rendezőt a meggyilkoltak feleségeit, édesanyáit tömörítő Srebrenicai Anyák nevű civil szervezet elnöke, Munira Subasic. Lapunk tudósítója az Európai Parlamentben, a díjátadó alkalmával beszélgetett a film rendezőjével és a srebrenicai áldozatok hozzátartozóit képviselő egyesület vezetőjével.

Elsőként Munira Subasicot nyílt alkalmam kérdezni, akinek a férjét és az egyik fiát is megölték huszonhét éve. A nő külsőre semmiben sem különbözik más kelet-európai asszonyoktól. Felületes szemlélő egészen biztosan azt mondaná róla, hogy „egy megtört, idős asszony”. A tekintetében valóban ott van egyfajta fáradtság, ám ezzel együtt valami hihetetlen eltökéltséget is sugároz a beszélgetőpartnere felé.

Szóba hozza, sokan el sem hiszik, hogy megtörtént volna a srebrenicai vérengzés. A holokauszttagadókhoz hasonlóan vannak már Srebrenica-tagadók is Európában. De az idősek között nem terjed ez a pszichés betegség, ők mind tudják, mi az igazság.

Ahogy ő, Munira asszony is tudja, mi történt a fiával. Azt mondja, mindössze két csontot talált meg belőle. A szervezetükről, melynek ő az elnöke, a Srebrenicai Anyákról kérdezem. Azt teszik, amit a bosnyák állam nem tett meg: büntetőügyeket indítottak, hogy minden elkövető az igazságszolgáltatás elé kerüljön, és támogatják az áldozatok hozzátartozóit, valamint a túlélőket. Az idős nő azt mondja, akkor lesz vége a harcuknak, ha mindenkit, aki részt vett a népirtásban, bíróság elé állítottak.

 

 

A külső szemlélőnek szikár módon valószerűnek tűnik a Quo vadis, Aida?, ugyanakkor rákérdeztem Munira asszonynál arra is, ő mint a részese az eseményeknek, mennyire tartja a filmet hitelesnek. Szinte meg sem várja, míg a tolmács lefordítja neki a kérdésemet, egyből rávágja, hogy „dá”, nagyon is valószerű az európai LUX-díjat elnyerő alkotás. Ugyanakkor sokkal több minden történt Srebrenicában (a film tulajdonképpen két nap eseményeit festi fel a tizenegyből), mint amit egy másfélórás filmben el lehet mesélni, szerinte vagy öt film kellene, hogy minden mozzanatot megismerhessenek a nézők. Elmondja azt is, hogy sokan még mindig nem tudják, mi zajlott Srebrenicában 1995 júliusában, így az egész világnak látnia kellene a filmet, kivéve az általa „fasisztáknak” nevezett szélsőségeseket, akiknek szerinte beteg a lelkük, ami meg fogja őket fojtani. Nem is rejti véka alá, kikre gondol ez alatt: Orbán Viktort említi első helyen, aki minden bizonnyal – a második helyen említett – Milorad Dodik szélsőséges, oroszbarát boszniai szerb vezető támogatásával érdemelte ki a Srebrenicai Anyák elnökének ellenszenvét. Mindkettejük kapcsán indulatosan úgy fogalmaz: „beteg az agyuk”, attól tart, őket nem érintené meg a Quo vadis, Aida?.

Hisz-e abban, hogy az emberek megváltozhatnak, faggatom tovább, részesült-e valaha bocsánatkérésben? Igen, ilyen történt, rendszerint olyankor, amikor valami rossz történik egy-egy elkövetővel, és olyankor döbbenek rá a tetteik súlyára. Hangsúlyozza, hogy csak a tetteseknek kell bűnhődniük, a gyermekeiknek, utódaiknak nem szabad magukra venniük felmenőik bűneit.

Munira szinte minden gondolata Ukrajnára fut ki. Sok párhuzamosságot lát, és megérintik az ottani mostani, 2022-es események, sőt egy ponton egyenesen úgy fogalmaz, ugyanazok a jelenetek játszódnak le ott is, mint Bosznia-Hercegovinában 1995-ben: gyilkolnak, majd azt állítják, hogy nem ők voltak. „Azt üzenem Európának, hogy állítsa meg az ukrajnai vérengzést” – mondja, majd a kezembe nyom egy, a Srebrenicai Anyák jelképének számító, horgolt srebrenicai virágot, melyet az édesanyák készítenek kézzel. Tizenegy szirma július 11-re, a népirtás kezdetére utal, míg két színe közül a fehér az ártatlanságot, a zöld a reményt szimbolizálja. Egyből, némán kitűzöm a zakóm hajtókájára, az idős hölgy szótlanul segít. Bár nem szólalunk meg, már nem is lenne szükség a tolmács munkájára. Később, jártamban-keltemben az Európai Parlament épületében látom még pár emberen a kitűzőt.

 

Később találkozom a Quo vadis, Aida? rendezőnőjével, Jasmila Zbaniccsal, aki magával hozhatta volna kísérőként az alkotás valamelyik producerét vagy akár a párját is a díjkiosztó ceremóniára, ő mégis úgy döntött, hogy a Srebrenicai Anyák elnökét választja útitársául, aki mindenkinél többet tud mondani a mozifilm témájául szolgáló borzalomról. A rendezőt az általam a filmjének elején felfedezni vélt Tarr Béla-i hatásokról kérdezem. Tarr több évet tanított egy szarajevói filmes akadémián. Azt mondja, ismeri és kedveli a világhírű magyar rendezőt, de a hatása, ha volt is, tudatalatti volt. Aztán szóba kerül az is: a nemzetközi közösség lomhasága is hozzájárult ahhoz, hogy megtörténhetett az etnikai tisztogatás Srebrenicában. Még a tisztogatás előtt ígéretet tett rá a NATO, hogy bombázni fogja Ratko Mladic szerb tábornok állásait, ám ez végül nem történt meg. Ráadásul míg a jugoszláv hadsereg a maga idejében a negyedik legerősebb volt Európában, a bosnyákok fegyverembargó alatt álltak. A rendezőnő is szóba hozza Ukrajnát, melynek kapcsán annyi változást lát, hogy most legalább szállít fegyvereket a nyugat a megtámadott félnek, az ukránoknak. Srebrenica egyik végzete volt, hogy nem engedtek be újságírókat, véli Jasmila Zbanic, ezért mert olyan brutálisan fellépni a Szerb Köztársasági Hadsereg és Mladic tábornok. Szerinte készülnie kell filmnek az ukrajnai, bucsai vérfürdőről is, de azt nem neki, hanem ukrán művészeknek – akiket nagyra tart – kell elkészítenie. Ugyanakkor a tapasztalataival szívesen segítene egy ilyen projektet, és az szerinte nem elég segítség, ha megnézik a Quo vadis, Aida?-t, véleménye szerint európai filmes alapokat volna szükséges megnyitni az ukrán filmkészítők előtt.

„Őrület, hogy mi, európaiak nem tudtuk megállítani az ukrajnai háborút, mielőtt még elkezdődött volna. Mindenki tudta, hogy mire készülnek az oroszok, csak a téli olimpia végére vártak. Olyan gyorsan tudtunk megoldást találni a koronavírusra, rövid idő alatt megszerveztük az oltások gyártását, célba juttatását, és nincs megoldásunk a háború megakadályozására, megállítására?” – mondja nekem már szinte könyörögve a filmrendező. Ez az egész konfliktus hosszú évekre vissza fogja vetni Európát, ami megengedhetetlen – panaszkodik tovább, csupán pár tucat méterre az Európai Parlament üléstermétől beszélgetve. Furcsa, gondolom, azért vagyunk itt, hogy a saját tragédiájukról készült filmről beszélgessünk, mégis másokért aggódik.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.